Veszprémi Református Egyházmegye

Bibliavasárnap 2011.

2011-03-03 12:03:16 / Rásky Miklós

Írta: Gáncs Tamás evangélikus lelkipásztor 

 

Ám 8, 11-12. Alapige:  "Jön majd olyan idő - így szól az én Uram, az Úr -, amikor éhséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az Úr igéjének hallgatására. Támolyognak majd tengertől tengerig és északtól keletig. Bolyonganak, és keresik az Úr igéjét, de nem találják."

A mai vasárnap egyházunkban a Bibliavasárnap. Ilyenkor a szokottnál is nagyobb hangsúlyt teszünk arra, hogy Bibliát olvasni nagyon fontos része a hitéletünknek, és hálát adunk azért, hogy anyanyelven, bárki számára elérhető a Könyvek Könyve. Emellett azonban nem mehetünk el szótlanul amellett a tény mellett sem, hogy bár egyre többféle módon olvashatjuk a Szentírást, egyre kevesebben teszik meg ezt nap mint nap. Éppen az előző Bibliaórán beszélgettünk arról, hogy milyen ellentmondásos is a 21. század jóléti keresztény emberének hozzáállása. Egyre modernebb körülmények között élve mégsem jut idő arra, amire a leginkább kellene, hogy jusson, tudniillik kezünkbe venni és olvasni a Szentírást.

Nem tiltott könyv, mint ahogyan az tiltott volt bizonyos korokban, nem kerül érte börtönbe senki, aki olvassa, mint ahogyan még ma is sok helyen a világon büntetik az olvasását.

Minden körülmény adott, bárki számára elérhető, mégis egyre kevesebben olvassák, gondolkodnak róla. Vajon miért nem hiányzik kinek-kinek a személyes életében az írott ige? Ha minden adott, és ily módon is, a Biblia olvasása közben is közelebb kerülhetünk az egy Isten akaratához, akkor miért csökken az érdeklődés a szent szövegek iránt?

Ámosz mondatai talán segíthetnek választ adni, felrázni minket. Segíthetnek újra meg újra rámutatni arra a kincsre, amit a kezünkben tarthatunk. Az a krízis, amelyről a próféta ír - tudniillik, hogy lehetséges az, hogy Isten beszéde nem szól - olyan krízis, ami jellé válhat a személyes életünkben. Jellé, hogy újra meg újra megbecsüljük a hangzó és az írott ige ajándékát.

Amikor Isten megszólítja Sámuelt a jól ismert ószövetségi történetben, akkor a kisgyermek így válaszol: „szólj uram, mert hallja a te szolgád!" Én nem kívánok mást, mint azt, hogy tudjunk mi is kis Sámuelek lenni, akik örülnek annak, ha beszél az Isten, megbecsülik az ő szavát és mernek válaszolni, és egész életüket az Ő kezébe letenni.

És ha már annyit beszéltem a csendről, - ami önmagában is ellentmondásos bizonyos értelemben - akkor a prédikáció végén hadd idézzem Pierre Emmanuel francia költő szavait, aki így ír a csendről és zajról:

"A zaj társadalma, decibelek nagy termelője. Megszokott terünk nem más, mint képfalak közé bezárt zaj. Magát a természetet is beszennyezte a zaj. A zaj megöli a belső csendet, lehetetlenné teszi az eszmélődést. Mélységünk, miként a tengereké, alkalmatlanná válik élet számára. A művészet küzdelem a szennyeződés ellen, erőfeszítés, hogy életet adjon a csendnek. De nem jut el erre - erről egyre inkább meggyőződöm -, hacsak nem hívja segítségül a Csendet, amely maga az Élet. Az ember csendje Isten Csendjéből merít életet."

Merjünk meríteni az Isten Csendjéből! Merjük rábízni magunkat az Isten Szavára és az Isten Csendjére! Ő áldja meg Bibliaolvasásunkat, Ő áldja meg igeolvasásunkat és igehallgatásunkat! Mert boldogok, akik hallgatják, olvassák és megtartják Istennek beszédét! Úgy legyen! Ámen."