Nagyböjt 34. reggelére virradtunk. Ma egy hete a böjt intelmi aspektusáról szóltunk. Az apostoli levél múlt hétfőn idézett verseinek szakasza a pozitív töltésű magatartási mutatók fényében azt igyekezett a lelkünkre kötni, hogy mind az ember belső érzelmi életének alakulását, mind az emberi együttélés minőségét szabályozza, ha önmérsékletet tudunk tanusítani. A könyörületes szív, a jóság, az alázat, a szelídség, a türelem, egymás elviselése, a megbocsátás mélyzengésű fogalmainak sorára mintegy feltette a koronát a záró mondat: „Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent." (Kolossé 3:14) Ezt a mondatot - bizonyos megfontolásból - ma újra olvastam, de ezúttal egy régebbi fordításban. Ez így hangzik: „Mindezek fölébe pedig öltözzétek föl a szeretetet, mint amely a tökéletességnek  kötele." (Károli fordítás) Megint másik fordítás a szeretetet a tökéletesség összefogó erejének mondja. A szeretet tehát, ez a bűvös és titokzatos fogalom, a maga rendkívüli hatékonyságával tökéletesen összefog mindent, egyenesen a tökéletesség kötele, valamint összefogó ereje. Így kibontva már alig kíván további magyarázatot ez az apostoli okfejtés.

Viszont ma hozzá olvastam ehhez azt az evangéliumi idézetet, amelyet A nagy parancsolatként tartunk számon a Bibliában. Jézus mondja: „...Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat." Ez a keresztyén hittan summája. Emlékszem, teológusként ez volt az első „sarkaltos" bibliai Ige, amelyet még görögül is meg kellett tanulnunk.    

      Ez az evangéliumi idézet nem egy elvakult, szűklátókörű vallásosság, pláne nem valamiféle farizeusi vallásoskodás foglalata, hanem ennél messze több. Primér célkitűzésként természetesen a teremtő Isten iránti szeretetre szólít fel. Úgy azonban, hogy azonnal odahelyezi a gondolatmenete centrumába az embert is, mint aki szintén tárgya a szeretetnek.       

      1968 őszén kisgimnazista lettem az ősi Debreceni Kollégium történelmi falai között. Kitüntetés volt, hogy tagja lehettem az akkor 229 éves vegyeskarnak, a Kollégiumi Kántusnak. Ilyen minőségemben kerülhettem Isten kegyelméből már nagyon fiatalon olyan spirituális közegbe, amely máig meghatározza életem minden egyes időpillanatát. Egy alkalommal a kórus szólampróbájára egy teológiai tanterembe vezényeltek  bennünket. A hatalmas táblán egy krétával, gyöngybetüvel írott jelmondat volt olvasható: Szeret az Isten, ez az én dogmatikám - szeretem az Istent, ez az én etikám. A szólamvezető gyorsan elmagyarázta nekünk, „kicsik"-nek:  ez a tanterem Dr. Erdős Károly professzor úr tanterme, aki - a dogmatika és az etika tanszékvezető tanáraként - az első évesek számára írta fel alapvető tételként ezt az ő egyéni megfogalmazását. A mondat lényege, hogy mind a dogmatikai-, mind az etikai sík fontos!     

      Azonban ma reggeli Igénknek  van  egy  további aspektusa is,  ami  teljes  mértékben  ehhez   a   bizonyos   etikai   síkhoz kötődik. Nevezetesen. Ha Jézus parancsa - mégpedig az Isten-szeretetre való felhívásssal azonos súllyal - az, hogy „...szeresd felebarátodat, mint magadat", akkor ez egyértelműen azt is jelenti, hogy van, hogy létezik, hogy lennie kell önszeretetnek is. Az egészséges, a reális, a legális, az Istentől való  önszeretet - a pszichológia szakkifejezése szerint a nárcizmus - minden további, következményszerű és „áttételes" szeretet alapja. Alapvető, mértéktartó és józan önszeretet nélkül nincs, nem létezik, egyszerűen nem létezhet igazi Isten-szeretet sem, de semmilyen emberszeretet sem!

      Ez a mai meditációnk igyekezett kissé más fényben megvilágítani a szeretet fogalmát, amely fogalmat rendesen kiüresített az élet. Az anekdota szerint a vasárnap reggel felöltözni lusta, ám amúgy meg szigorú édesapa megkérdezi a gyermekeit: miről szólt a templomban az igehirdetés? A gyerekek kórusban válaszolják: a szeretetről általában és hosszan... Ez a mi megközelítésünk gondolatébresztő szeretett volna lenni.  

       Mindezek tudatában most már, a lassan vége felé tartó Nagyböjt nagyon is reális és időszerű üzenetét - a hallott Ige fényében - hadd fogalmazzák meg helyettünk Luther Márton 1524-ben, Wittenbergben keletkezett dicséret-énekének sorai:

Ó Szeretet, áraszd ránk meleged,

Hadd kóstoljuk édességedet;

Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk,

Egyességben és békében éljünk.

Könyörüljél.

Úgylegyen! - Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész