A mögöttünk hagyott húsvéti szent ünnepeket megelőző Nagyhét elejei meditációnkban a közelgő ünnepekkel kapcsolatos érzelmeink szinesztéziájáról volt szó. Nevezetesen arról, hogy Virágvasárnap túláradó öröme a fényeivel s a színeivel és a nagypénteki kereszt a Golgota komor színeivel egyfajta sajátos pozitív szinesztéziát indukálhat a lelkünkbe. Hogy képesek legyünk bölcsen és jótékonyan hatni a környezetünkre és önmagunkra egyaránt, azzal, ahogyan együtt látjuk és láttatjuk az élet különféle színeit és azok együttes üzenetét. Az ünnepek tehát elmúltak. A lelkünket is ünneplőbe öltöztető ünnepnapok hatása azonban remélten belénk akkumulálódik és optimális esetben ez a hatás még egy ideig munkál majd bennünk.

      Ha az elmúlt ünnep egészében a különféle - néhol ellentétesen ható - érzelmek áradásának ideje volt, azok eredményének összegzésekor mégis egy konkrét érzelem hat.

      Mégpedig - végkicsengés szerűen és üzenet értékűen - az öröm dominanciája formájában. A Virágvasárnap önfeledt öröméhez képest a Húsvét tartalmas öröme már minősített öröm, némileg magasabbrendű öröm. A feltámadás, a tavasz, az újjáéledés, az új élet hajnalhasadás hamisítatlan öröme a meghosszabbodott mandátumú öröm irányába hat. Ez a fajta húsvéti öröm voltaképpen életigenlés. Abban a kézenfekvő gondolati kontinuumban, hogy Húsvétkor - konkrétan és jelképszerűen egyaránt - győzött az élet a halál felett. Ennek pedig lehet s kell örülni. Tudatosan és töretlenül.

      Az énekesek népszerűségi listáján kitartóan előkelő helyen álló Koncz Zsuzsa: „Itt a két kezem" című örökzöld, tüneményesen örvendező számában azt énekli:

A csillag fényét a naptól kapja,
A föld virágot ad a rétnek,
A virág mézét a méhecske kapja,
De mit adhatok én néked?

 A folyó vizét a forrástól kapja,
A fiú anyjától az életet,
Az éj az égtől a csillagot kapja,
De mit adhatok én néked?

 Arra gondolok, néked mit adhatok,
Minek örülnél, és örökké magadnál tarthatod.
Itt a két kezem, ez van nekem.
Tudod jól, ezt adom - ez mindenem.

      Isten is, két kézzel áldva a világot, a „mindenét", azaz egyszülött Fiát adta az emberiségnek; a Virágvasárnapban, a Nagypéntekben és a Húsvétban. Ennek s ezért kell örülni!

      Közben Nagypénteken volt a Föld Világnapja is. Ez a naptári egybeesés mily titokzatos és bölcs intézkedése a Teremtőnek! Egy évvel ezelőtt bővebben is megemlékeztünk a  Föld Világnapjáról. Most csak egyetlen gondolat ebből az alkalomból. Ne feledjük: a jó öreg Föld tudta a dolgát. Nem zárta magába végérvényesen Jézus holttestét. Mert Ő is tudta s fel is vállalta a bizonyságtételt: „Jézus, ki a sírban valál, / Általad megholt a halál, /Az élet pedig feltámadott, / Mert szent tested meg nem rothadott..." (347. dícséret 1.)

      Végül pedig még egyszer vissza az alapigéhez. Ezeket a szavakat a szeretett Jézus-tanítvány, János apostol jegyezte fel, Mennyei Jelenéseiről szóló könyvében. Patmósz szigetén van száműzetésben az evangélium ügyéért, amikor  audícióval is párosuló vízió során, elragadtatásban hallja a feltámadott és megdicsőült Úr  Jézus Krisztus hangját. Mint egy hiteles szavú jó riporter, úgy tudósít a történtekről: „...Kegyelem néktek és békeség attól, aki van, aki volt és aki eljövendő...És a Jézus Krisztustól, aki a hű tanubizonyság, a halottak közül az elsőszülött, és a föld királyainak fejedelme...Ímé eljő a felhőkkel; és minden szem meglátja őt, még akik őt általszegezték is......Mikor pedig láttam őt, leestem az ő lábaihoz, mint egy holt. És reámvetette az ő jobbkezét, mondván nékem: Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő; pedig halott voltam, és ímé élek örökkön örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai."

      Ezek a drámai hangvételű szavak a szent szinesztéziának valamiféle kibeszélhetetlen dialektikus feszültségében végül is megacélozzák az emberiség örömét afelett a tény felett, hogy  Krisztus feltámadott! Bizonnyal feltámadott!

Úgylegyen! - Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész