Veszprémi Református Egyházmegye

Hétkezdő meditáció 2011. május 9-én, hétfőn reggelre - (Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrum)

2011-05-09 08:12:05 / Rásky Miklós

Írta és beküldte: Nagy Lajos kórház lelkipásztor

 

Olvasandó: Lukács 19:1-10

 

...Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.

 

      „...Nincs a teremtésben vesztes, csak én..." -  olvassuk  Katona József: „Bánk bán" című színművében. E szkeptikus mondat kontextusából kiragadottan is aktuális problémára irányítja figyelmünket. Tudniillik arra, hogy a panasz, a depresszív hangulat, a negatív megközelítés mindennapjaink része. Ez egy komplett szociológiai látlelet. Sűrű veszteség-komplexusokat takar. Kérdés, hogy a szkepszis, a sirám, a zokszó miért és hogyan lett kultúránk szerves része? Honnan ered és miért gyökeresedett meg? Miért van, hogy - amint mondani szokás - ha négy-öt magyar összehajol, biztosan kitör a Mohácsi vész? És persze, az is kérdés, hogy ez csak ránk, magyarokra jellemző-e? Hogy vannak-e rajtunk túl mutató - vagy épp a múltra visszautaló okok? Esetleg generális és totális világjelenségről van szó?

      Kérdések ezek, amelyek itt dörömbölnek ajtónk előtt, sőt egyenesen szívünk ajtaja előtt. Tehát: nem elnagyolható, elbagatellizálható, elködösíthető - s félve mondom ki a nehézkes „egyéni" műszóval, illetve szókapcsolattal: nem elglobalizálható - probléma felvetésről van szó.

      Már Lucius Annaeus Seneca, ókori római filozófus, államférfi, költő, drámaíró így tanít: „...Az emberi természet olyan, hogy mindennél jobban szereti azt, ami elveszett: annyira visszasóvárogjuk azt, amit elvesztettünk, hogy sokkal kevésbé becsüljük meg azt, amink megmaradt."

 

 

      Azonban ennél az esetleg lesajnálható ókori filozófiai bölcsességnél van egy kétségtelenül gyakorlatiasabb, sőt progresszívebb üzenet. Mégpedig a kristálytiszta hit oldaláról való megközelítésben. Mindez kiolvasható az Újszövetségből, a hallott Igéből a karakterisztikus Zákeus-történetből. Lássuk ezt egy kicsit bővebben. Zákeus egy alacsony termetű ember. Nyilván tele komplexusokkal. Fővámszedő. Az akkori társadalom megvetettje. Hiába a félelmet keltő státusz, hiába a foglalkozás következtében rentábilis anyagi jólét. Vágyik valamire - maga se tudja mire - s ezért felmászik egy eperfüge fára, hogy jobban lássa az arra elhaladó Jézust. A Mester észreveszi a lombkorona takarásában rejtőzködő, kiváncsi Zákeust s megszólítja:. „...Zákeus, hamar szállj alá; mert ma nékem a te házadnál kell maradnom." (Lukács 19:5) Bombasztikus fejlemény. Lehet, hogy túl jól sikerült ez a kereső leselkedés? Minden esetre a közútált Zákeus az iránta megmutatkozó nagy ellenszenv kíséretében a meglepetéstől levegőt kapkodva betessékeli Jézust a házába. Ott bent a házigazda lelki defektusának látható felszínéről már nem is esik szó. Ellenben elered a szó folyam pont az ő részéről egy más irányból, mélyebbről: "...Uram, ímé minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négyannyit adok helyébe." (Lukács 19:8) Majd minden további kommentár vagy helyzetelemzés helyett hangzik az idvezítő, feloldozó jézusi frappáns szó: „...Ma lett idvessége ennek a háznak!..." (Lukács 19:9) Végül pedig a katarzis: „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett."

      Mi veszett el? Aktualizáltan megfogalmazva: ki veszett el? Bizony - a téma az utcán hever alapon - kézenfekvő a válasz: Elveszett - mert elvesztették a hitet. Elveszett - mert elvesztették a Krisztus-hitet. Mesterségesen és arcátlanul. Tudatosan és romboló szándékkal. Meg is van az eredménye. Globálisan és individuálisan.

      A televízióban hallom egy tudós közgazdász-szociológus merész véleményét. Eszerint: Az inkriminált gyöngyöspatai ügyben drámai módon a helyzet mesterséges hiszterizálása folyik. Megdöbbenek. Politikai állásfoglalástól mentesen. Aztán rádöbbenek: minden, ez is a generális életcentrum vesztés természetszerű folyománya. Aztán halkan, befelé, jótékonyan-gyógyúlásul dúdolni kezdem magamban a XIX-XX. század fordulóján élt Fejes István püspök  dícséret-énekének sorait:

 

A földön ha elvesztem

Szerelmem tárgyait,

Maradjon meg mellettem

Szerelmed és a hit;

Csak azt el ne veszítsem,

Mi benned, ó Úr Isten,

Remélni megtanít!

 

(276. dícséret 3.)

 

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

 

Nagy Lajos kórházi lelkész