Ez rendben is volna, de hát mi van azzal, akinek nincsen hite, amit megerősítsen - akár még a Szentlélek által is? Bár az sem kétséges, hogy a Szentlélek  hitet támasztani is képes ott, ahol addig még nem volt hit. Így aztán, innentől fogva egyáltalán nem fikció (kitaláció) a tétel: A konfirmáció a hitünk megerősítése a Szentlélek által. Talán nem esetleges és nem elképzelhetetlen az sem, hogy aki nagyon öntudatosan azt vallja: Neki nincsen hite  -  Annak akkor esetleg, alkalmasint éppen önmagát kell, kellene megerősítenie. De hát hogyan? Milyen módon? Milyen recept szerint? Mi által? Vagy - éppen - ki által? A kérdésre egyértelmű a válasz: kizárólag és csakis a Szentlélek által. Merthogy a Szentlélek - ezer jelből tudjuk - erre is kész és erre is képes! Azonban  - ezen túlmenően - a mai napon a Szentlélek konfirmáló, megerősítő szerepe mellett néhány más jellegű aktualitásról is illendő szólnunk.

      Tegnapelőtt volt június negyedike, a Trianoni Békeszerződés aláírásának 91. évfordulója, nemzetünk történelmének gyászkeretes napja. Mindenféle lekicsinyelhető, ajakbiggyesztéssel is illethető, liberális, internacionalista-globalista, látens vagy nyílt kritikától függetlenül, igenis nacionalista felhangoktól mentesen, sommásan és tárgyilagosan kijelenthető: valószínűleg nem sok olyan nép van a Globuson, amely annyit szenvedett volna, mint a magyarság. De hát -  Reviczky Gyula sorai jutnak eszembe: „... A szenvedők bírják eztán a földet. / Édes gyönyör leszen hullatni könnyet. / Az erdő hallgatag, szelíd magánya / A búsulóknak lesz vigasztalása. / Ki szomorú nem volt, az mind pogány, / Ő rendelé ezt így Golgothán..." (Reviczky Gyula: „Pán halála") A magyar pedig nem volt és soha nem is lesz pogány. Hiába ajánlották ezt neki rendületlenül és hiába sugalmaznák esetleg valamely irányokból még ma is. Szent István népének ez nem fog menni. Hanem helyette marad az alázatos krisztusi tűrés. A hitvallóktól látott hőfokon és apostoli-királyi mértékben. Trianon történelmi skandallum és máig ható súlyos lelki trauma. 

      A történelmi- és nemzetlélektani sebek nyalogatása azonban nem hordoz előrevivő, progresszív üzenetet. Ellenben van egy katartikus, megújulást üzenő, objektív történelemlátás s az ehhez párosuló (párosulható), vele teljes mértékben kompatibilis, pozitívista szemlélet. Nevezetesen: hogy a történelem Ura mindennek ellenére felemel, illetve - ha az Ő megváltás koncepciójában mi társak és kongruensek vagyunk, akkor - felemelhet bennünket. Ezt lehet lemosolyogni. Lehet bűntetlenül legyintgetni rá. De magát az elvi megoldási lehetőséget nem lehet csak úgy könnyedén leseperni az asztalról. Nem is csak kizárólag a csodák szintjén gondolkodva.  Hanem  Isten  hatalmának  a történelemben már megtapasztalt jelei tárgyilagos megítélésének biztos révén állva.    

      Június negyedike A nemzeti összetartozás napja, a Trianoni Békediktátum aláírásának évfordulójára emlékező nemzeti  emléknap  Magyarországon.  2010.  május  31-én 302

 „igen", 55 „nem" és 12 „tartózkodás" mellett fogadta el a Magyar Országgyűlés a Trianonról szóló törvényt. Eszerint: „...A Magyar Köztársaság Országgyűlése kinyilvánítja, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme. Ebből kiindulva az Országgyűlés megerősíti Magyarország elkötelezettségét a magyar nemzet tagjainak és közösségeinek egymással való kapcsolatuk fenntartására és ápolására, és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevő közösségi autonómia különböző formáira irányuló természetes igényének támogatására..." - Ez a törvény és a Nemzeti Összetartozás napján elhangzott megemlékezések majd' mindegyike bizonyos, hogy sok millió magyar sebének sajgó fájdalmát csillapítja.    

      Végül tegnap Pedagógus Nap is volt. Érdekes, hogy ez egy időkfeletti ünnep. Az egykori klasszikus Kádár-korszakban is ugyanolyan lelkesen ünnepeltük, mint ma. Igaz, akkor vörösnyakkendősen, a jellegzetes „Lenines" szófordulatokkal, hogy - Vlagyimir Iljics Lenin mondta: - „Tanulni, tanulni, tanulni..." - meg ilyesmi... Ma meg már azért hála Istennek más tartalmak szerint ünnepelünk.

      Ezen eltűnődök magamban. Édesanyám pedagógus volt. Lelkes, nagyszerű pedagógus. Viszont mivel a teljes szolgálati ideje   az   „átkos"-ra   esett,   volt   egy   nagy   hibája,   bűne, fogyatékossága:   lelkészfeleség   volt.   Ez  egy  némelyekben

idegrángást kiváltó fogalom volt akkor, az istentelen ideológia  hőskorában. Az MSzMP-s párttitkárok ettől a fogalomtól, hogy papné pedagógus, el szoktak fehéredeni és néha bizony reszketni méltóztattak. Édesanyám pedig nem törődött velük, hanem végezte a munkáját, mint a nemzet napszámosa. A legvadabb kommunista években számtalanszor ígérték Neki sziszegve: ki fogják rúgni. Ezt azonban soha sem tették meg.  Ő pedig csendesen, szerényen tanította a gyerekeket nemcsak a betüvetésre, hanem az akkor szigorúan tiltott hazaszeretetre  

is. Megtanította nekik még az akkor irredentának számító Hiszekegyet is: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában..." (Papp-Váry Elemérné: „Magyar Hiszekegy")

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész