Veszprémi Református Egyházmegye

Erdélyi Valéria a sólyi-hajmáskéri református társegyházközség szolgálatában

2011-09-26 06:28:51 / Rásky Miklós

Írta: Erdélyi Valéria, beküldte: Bikádi László lelkipásztor

„Nem, aki lángot ölel, nem az a bátor, hanem, aki embert, egészen lassan égőt ölel, csak az a bátor."

 /Ancsel Éva/

 

Embert szerető és Istent tisztelő bátorsággal vitték több, mint 2000 évvel ezelőtt a járni nem tudót barátai Jézushoz, ahogyan Márk evangéliumában olvassuk.

„...megbontották annak a háznak a tetejét, ahol ő volt, és nyílást vágva leeresztették az ágyat, amelyen a béna feküdt. Jézus pedig látva a hitüket,... szólt..." Márk ev. 2, 4

 De hogyan? Ez a kérdés az, ami minden történetnek lehet gátja és motiváló ereje is. Az ajtók zárva a tömeg nagy és az idő kevés. Hogyan lehet? Irányt változtatva, túl látva a látható lehetőségeken.  A járni nem tudó embert társai megemelték ágyával együtt és nem a tömegen átgázolva, nem hangos szóval, nem elölről, nem hátulról, hanem egy másik irányból, fentről közeledtek a  megoldáshoz.  Érezni ennek a szónak az üzenetét: fent;  vagyis abból az irányból, ami nem az emberi, hanem a Gondviselői ötlettárban van elrejtve. Ehhez azonban tetőt kellett bontani, ehhez kellett az embert ölelő bátorság!

Azért jöttem boldogan ide, mert, amikor Bikádi László nagytiszteletű úr elmondta nekem, hogy a sólyi-hajmáskéri református társegyházközség gondozásában az 1000 éves Sóly falu falugondnoki szolgálatot igényelne, ezt az embert ölelő bátorságot éreztem meg.

Eddigi életútjaimban Isten kegyelméből sokszor lehettem az, akit öleltek és sokszor öleltem én is tanítóként, lelkipásztorként és szociális munkásként. Emeltem hétköznapokban olyan hordágyakat, melyeken a nyomorúság feküdt, a szegénység, a magány és a kereső lélek. Bizony nekem is kellett kisebb és nagyobb háztetőket bontanom ahhoz, hogy a segítségre szorulók újra járni tudjanak. Emberekkel foglalkozni úgy áldásos, ha a segítő irány fentről jön és mindig felfelé néz. Ezt tettem és teszem ma is. A bibliai történetben a mozgásképtelen embert négyen vitték, nem idegenek, hanem úgy olvassuk a barátai. Így kívánok én is egy lenni azon barátok közül, akik bátor szívvel - ha kell tetőt bontva - viszik a segítségre szorulót a legjobb megoldás felé. Falugondnokként kívánom, hogy legyen együttes erőnk, közös lehajlásaink és felfele nézéseink, melynek célja e történelmi falu méltó megállása bármilyen szélben és az itt élő, munkálkodó emberek olybá segítése, melynek első iránya akár a „tetőt bontó" hit és szeretet.

  

  

  

  

  

  

Ahogy lehet

 

Névtelenek, csak azt tudom, hogy hittek,
s hogy Jézus elé egy halálra várt
gutaütöttet vittek.
Beleütköztek testbe, vérbe, kőbe,
sokaságba, falakba, háztetőbe,
de nem tört meg a bátor lendület.
Ha ajtón nem, hát a tetőn keresztül,
de odavitték
Jézus elé a betegüket.
Nem hátráltak meg, és a béna járt.

Négy vádoló szempár tekintett felém
az évezredes messzeségen át.

Segítségért sikoltó testvérekkel
van az utam lépten-nyomon tele,
akiket vinni, vinni kellene,
Jézushoz vinni! S megállítanak
emberek, zárt ajtók, kemény falak.
Mégse szabad megállni! Hova lett
az a tetőbontó hit, szeretet?
Ki ment fel, ha végezetlen marad
a szent, örök, egyetlen feladat:
Jézushoz vinni az embereket!?
Fel! A tetőn át is! Ahogy lehet!
Keresztültörve hittel mindenen,
ahogy ez a négy áldott névtelen!

 

Túrmezei Erzsébet verse