Veszprémi Református Egyházmegye

Hétkezdő meditáció 2011. szeptember 26-án, hétfőn reggelre - (Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrum)

2011-09-26 08:12:48 / Rásky Miklós

Írta és beküldte: Nagy Lajos kórház lelkipásztor

Olvasandó: Ésaiás 40:6-8

 

Egy hang szól: Kiálts! Én kérdezem: Mit kiáltsak? Minden test csak fű, és minden szépsége, mint a mezei virágé. Elszárad a fű, elhervad a virág, ha ráfúj az Úr szele. - Bizony csak fű a nép! Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad. 

 

      Szeptember vége van. Az ezerszínű ősz - ha palettája még nem is teljesedett ki egészen - vitathatatlanul, félreismerhetetlenül és kérlelhetetlenül kopogtat. Amikor az iménti próféciát hallja az ember, óhatatlanul arra asszociál: vajon nem parafrázisa-e ennek az Igének a világlíra legszebb költeménye, a Petőfi Sándor: „Szeptember végén"? A mindenki által kívülről tudott első strófa után a második így indít: „...Elhull a virág, eliramlik az élet..." Szóval: tetszik, nem tetszik, az ősz, akármilyen tüneményes lelki élmény is a látványa, kétséget kizárón az elmúlást idézi. Ez nem közhely.  Ez még csak nem is giccsesnek mondható melankolizálás, hanem: tény.

      A természetimádó Fekete István lélekemelően ír az őt mélyen megragadó szeptemberről: „...Repül a gémmadár felhők felett, felhők alatt, és talán lenéz a vándorló tájakra, hol érik már a kukorica, fellobbannak haldokló, nyárvégi tüzek, és a krumpli füstje rálapul a völgyre, mert nem akar elmenni onnét, ahol született. Lenéz az utakra, melyek folytonosak és végtelenek, mint az idő, és átrepül a faluk tornya felett, hol rekedt kis harangok most már korábban mérik az estét. Már messze lehet a hosszú lábú madár, és a fonál, mely gondolataim orsójáról pergett utána, elszakadt..." (Fekete István: „Barangolások", 160. lap)    

      Mindezenközben pedig ez az alkalmi  őszi gondolat-körkapcsolásunk  kicsit az indián bölcsességet is emlékezetbe idézi, nevezetesen, hogy kétszer pedig nem lehet ugyanabba a folyóba belépni. Azaz: ami elmúlt - az elmúlt. Visszahozhatatlan, rekonstruálhatatlan, újraélhetetlen. Minden időpillanat arról üzen, hogy lehetőleg lelki tartalmakkal töltsük meg a múló időt, így aztán az nem csak egyszerűen múlik, de telik, azaz telítődik is. Egy nagy gondolkodó írta: Az élet attól szép, hogy a perceink megvannak számlálva.

      Éppen ezért a biblikus gondolkodás szerint a múló idő - és maga az elmúlás tényszerű fogalma és valósága - egyáltalában nem valamiféle ijesztő rém. Hanem a transcendenshez való kapcsolódás révén éppenséggel az ember idvezítő perspektívájának substanciális része. Az ilyen lélekből fakadhat fel a dícséret-ének, amely - ha valaki akarja, akkor a számára - reálisan, ám mégis reményteljesen festi meg az örök ember szabad akaratból választható, ilyen pozitív töltésű sorsának csendéletképét.

 

Kis életem fut s hervadásba hull,

Bú lesz a vígság, fényesség fakul.

Csak változást és romlást lát a szem;

Változhatatlan, ó maradj velem.

 

Minden múló perc Hozzád visz közel,

Kegyelmed űzi kísértőmet el,

Nincs más vezérem, nincs más Mesterem,

Fényben, borúban, ó, maradj velem.

 

(Református Énekeskönyv, 511. dícséret2,3.)

 

 

      A természet nagy körforgása, az évszakok változandósága éppen ezért nem a felettébb való introvertálódásra vagy búskomorságra okot adó objektív körülmény. Hanem nagyon is derűt indukáló része az életnek. Abban az értelemben ugyanis, hogy az Isten által alkotott természet képeskönyvének szeptember végi lenyűgöző látványa pontosan pozitív gondolatokat ébresszen. Azaz: ne sztereotíp üldögélés és terméketlen révedezés legyen a sárguló mező s a tüneményesen színpompás hulló falevelek szemrevételezése, hanem, erőt adó, jövőt ígérő benyomás szerzése a nemzedékről nemzedékre megőrző isteni kegyelemről.

      Végül halljunk öt sort József Attila: „Judit-versek töredékei"-ből:

...Az ember él

kenyeret eszik és remél
várja hogy elmuljon a tél
hogy egy padon a napba üljön

és fölpiruljon még a vér...

 

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

 

Nagy Lajos kórházi lelkész