Szombaton múlt egy hete, hogy a földiekre nézve elköszönt az ország Makovecz Imre Ibl-díjas, Kossuth-díjas, Magyar Örökség Díjas és Corvin-lánccal kitüntetett tervező építőművésztől, a magyar nemzet holtig hű fiától. 2011. szeptember 10-én még átvehette a Szent István díjat az esztergomi Vármúzeum Korona-termében. Szeptember 27-én pedig átment az örökkévalóság mennyei birodalmába. Én magamban - szerény egyedi megfogalmazással -  a nemzet élő lelkiismeretének nevezem. Eperjes Károly színművész mondta a temetésekor: Nagyon sokat köszönhet Neki a magyarság! Egy zsinóros mentébe öltözött erdélyi fiatalember azt nyilatkozta: A csíkszeredai templom - Makovecz műve - üzenet. Jókai Anna író szerint: Isten egy mindennél szebb házat készített Néki Odaát. Orbán Viktor miniszterelnök búcsúbeszédében költői kérdést tett fel: Hogyan is halhatna meg  az,  aki  halhatatlan,  hogyan  is  hagyhatna itt az, akinek lépten-nyomon belebotlik az ember az épületeibe? Hogyan is halhatna meg az, aki annyit adott a nemzetnek önmagából?  Makovecz Imre testi valójában már nincs köztünk, de  aki azt állítja, meghalt, nem tudja, mit beszél!

      Ez a szent architektúrákat és grandiózus gondolat- piramisokat álmodó hatalmas Géniusz, Krisztushívőként, hitvalló nemzeti öntudara tanította ezt a szerencsétlen magyar népet, megalkuvást nem tűrő jellemével. Teremtettségében egyedien jellegzetes, lélekemelő és lélekmentő szándékú morgós hangján néha József Attila költői szavait is hangsúlyozta:  „...Érted haragszom én, nem ellened, / nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra / tartalak álmaimban, / erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, / kedves." (József Attila: „Érted haragszom, nem ellened")

      Makovecz Imre 2004. április 13-án a Kossuth Rádió hullámhosszán, az „Egy csepp emberség" című kora reggeli műsorban Kosztolányi Dezső sorait idézte, melyek így hangoznak: „...Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem, én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam." (Kosztolányi Dezső: „Hajnali részegség") Majd Makovecz így folytatja e gyönyörű gondolatsort még gyönyörűben: „...Túlságosan is elmerülünk az undorban, a politikában, az egymástól való félelemben és bosszúban. Azért, hogy kiemelkedjünk ebből a mocsokból és sárból, és rálássunk az életünk mélyebb és fontosabb rétegeire, és rájöjjünk, hogy el kell számolnunk egyszer: el kell innen menni, de friss szemmel körülnézve láthatjuk, hogy a teremtett világ, amely körülvett bennünket, a saját természetünkkel együtt maga az Úr volt, akinek vendégei voltunk." („Egy csepp emberség" - Magyar Rádió, Kossuth Rádió, Budapest, 2004.)  

      Szent Pál apostol a Krisztus utáni első században még csak azt mondja: „Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek, kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegeletkő maga Jézus Krisztus." (Efezus 2:19,20) Ez tehát a Krisztus utáni első század prófétájának hangja. De mit mond a  kortárs  nagy ember, ez a látnok, ez a próféta? Mit mond a 21. század aktuális prófétai szózata Makovecz Imre hangján? Azt, hogy: „...az Úr...vendégei voltunk." Grandiózus gondolat! De jó volna megszívlelni!

      Mindenki vendég e földi tereken - tessék tudomásul venni! Szent István hangja az ezredik év után is azt üzeni Intelmeiben, hogy el kell fogadnunk egymást! A vendég a vendéget. Ha jöttment vagy még kifejezőbben: gyüttment, akkor is? Igen, még akkor is. Merthogy mindannyian rá vagyunk szorulva a Krisztus keresztjének áldozatára - mint vendégek, mint tranzit-utasok. Az is, aki ma még ezt esetleg nem tudja, vagy nem tudja elképzelni, az is rá van szorulva!  

      Innentől fogva - ahogy szoktuk mondani - „ül", vagyishogy találó a vendég mivoltunk meghatározása. Aki pedig vendég, az viselkedik. Mit csinál? Elfogadja Isten Úr-voltát. Ahogy Makovecz: „...az Úr...vendégei voltunk." Tegyük hozzá: vagyunk és leszünk! „A vendégszeretetről - pedig oda-vissza -  meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg." Ne feledjük: a külsőleg hozzánk hasonló vendégek között mindig vannak angyalok. Ne csináljunk úgy, mintha nem angyalok lennének! Ne csináljunk úgy, mintha angyalok nem lennének!

      Egy nagyon kedves ajándék könyvet kaptam a minap - így is kerekedett ki ez a mai meditáció. A címe: „Angyalok az életünkben", alcíme pedig a Zsoltárok könyve  91. részének 11.    verse:    „Mert    megparancsolja    angyalainak,    hogy vigyázzanak rád minden útadon." (Zsoltárok 91:11)   

      Tehát: vannak már angyalok Krisztus előtt is és lesznek mindig is. Azért hát: áldott az Isten, ha angyalok lehetünk mindnyájan egymás számára. Vigyázat: az angyalok mindig  vendégek. Minden angyal - ha tényleg angyal - vendég.  De vendég még maga az Egyszülött Fiú, a Megváltó Úr Jézus  Krisztus is - ma a 21. században is. Néhány hét még és csendül az ajkakon az ádventi dícséret s határozott szóval azt énekli: „...A Vendég már közel! / Mi néki gyűlölt, útált, / Azt mind vessétek el!..." (Református Énekeskönyv 312. dícséret 2.) Kérdés, hogy a szívekben-életekben befogadott és szállást vett vendég-e Ő, olyan, akit marasztalni szoktunk? Mondjuk-e Neki azt, amit a feltámadása után az egykori hozzánk hasonló, földhözragadt gondolkozású emmausi tanítványok mondtak: „...Maradj velünk: mert immár beestvéledik, és a nap lehanyatlott! Bement azért - a Vendég -  hogy velük maradjon." (Lukács 24:29) Mi akarjuk-e, hogy maradjon?      

      A keresztyének Megváltójánál, Jézus Krisztusnál sokkal korábban élt a prófétai lelkű zsoltáros. Mégis, a Zsoltárok könyve 2. fejezetének 12. verse így üzen az utána lévő évezredeknek s nekünk is: „Csókoljátok a fiút - mi későbbiek  mondjuk bátran rá: az Egyszülött Fiút - hogy meg ne haragudjék, és el ne pusztuljatok az úton. Mert hamar föllángol haragja, de mind boldog, aki hozzá menekül!"           

      Ennyire komplexen van tehát szó a vendég-létről is, de a vendég-várásról és a vendég-látásról is! Így csendüljön a fülünkbe az apostoli üzenet: „A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg."

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész