Tegnap ünnepelte a magyarság - itthon és szerte a világon mindenütt az 1956-os magyar forradalom kitörésének 55. évfordulóját. Amikor 11 esztendővel a második világháború befejeződése után a fővárosban elkezdődtek az utcai harcok - a Corvin-közben, a Rádió Bródy Sándor utcai székházánál és máshelyütt - a hőslelkű forradalmárok egyáltalán nem láthatták előre, lesz-e  valamilyen eredménye törekvéseiknek.  Minden esetre tudatosan, nagy elszántsággal s a nemzet iránt érzett felelősséggel a fennálló diktatórikus hatalmi struktúra megdöntését tűzték ki a forradalom céljául. Csak a korabeli tanuk tudnak igazán izelítőt adni abból a mindent elseprő, hatalmas eufóriából, lelkesedésről, ami áttüzesítette az egykori ötvenhatosok szívét lelkét. Akkor még nem lehetett látni, hogy a hatalom viszonylag rövid idő alatt, gyalázatos módon, idegen csapatok segítségével fogja vérbefojtani a forradalmat. Azt meg végképp nem gondolhatta senki sem, hogy az ötvenhat utáni esztendőkben olyan iszonyatos megtorlás fog elkövetkezni,  amely   évszázadnyi   időre   megnyomorítja   a nemzetet. Fájdalom, hogy pontosan felmérni sem lehet, hányan is estek áldozatául az eszeveszett önkényuralomnak. A kivégzettek töredékének 1989-ben történt újratemetése csak halovány kísérlete volt a teljes rehabilitációnak.

Az 55 évvel ezelőtti eseményekre s az azokat követő megtorlás keserű esztendeire való emlékezés azon túlmenően, hogy kegyelettel gondolunk az áldozatokra,  valamiféle érdekes dialektikus lélektani hatásmechanizmusnak köszönhetően egyfajta büszke öntudattal tölti el a magyar szíveket. Ma már tudjuk, a 33 évvel későbben kétségkívül végbement politikai változások egy 56-ban elkezdődött parázsizzási folyamat fáziskésésben történt belobbanásaként, végkifejleteként jöhettek létre. Mára pedig már odáig jutottunk, hogy ellentmondásokkal teli napipolitikánk csak megerősíti bennünk: az 56-ra való emlékezés aktuális célkitűzése az kell legyen, hogy a forradalom még élő nemzedéke átörökíthesse fiainak, a következő nemzedéknek az 1956-os forradalom és szabadságharc világtörténelmi jelentőségét, történelmünket, jelenünket, jövőnket is meghatározó szerepét. Egyúttal hitelesen bizonyítsa és jól a szívekbe vésse: a forradalom napjaiban hazánk teljes területén a nemzet egységesen kiállt a hírhedett Rákosi-rendszer leváltásáért, a szovjet mintájú kommunizmus felszámolásáért.

Mai Igénk - az 55. zsoltárból kiragadott idézet - rendkívül plasztikusan állítja elénk a bajok reális jelenlétét az egyén és/vagy a közösség életében. Úgy azonban, hogy a velőtrázó kínok közepette is felmutatja a kimenekedés egyetlen lehetőségét. Ezt sajátos Isten-hite szilárdságával így fogalmazza meg, mintegy okulásul a zsoltár feliratában: „A rettenetes ellenség megbüntetéséért és a szabadulásért való könyörgés". Már ez a cím egyértelmű üzenet és rendkívül sokat ígérő.

Kodály Zoltán e zsoltár, illetve ennek a Kecskeméti Vég Mihály által írt parafrázisa alapján 1923-ban, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára komponálta meg világhírű oratóriumát, a  Psalmus Hungaricust. Ez a zenemű - vagyis a Magyar Zsoltár - emelte Kodályt pillanatok alatt Magyarország vezető zeneszerzőjévé. A drámai hangvételű, nagyzenekarra, vegyeskarra és szóló énekre  írt monumentális mű: hitvallás. Hitvallás arról, hogy van nyomorúság - de van kimenekedés is, mert van kegyelem! Amikor az oratórikus mű egyik tetőpontján megharsan a jellegzetes posaune-szólónak mintegy a felkonferálásában, majd a vokális megszólalás fergetegességében, hogy „Igaz vagy, Uram, ítéletedben..." (Református Énekeskönyv, 263. dícséret, 19.) - az ember úgy érzi, ez a hiteles szó. (Legyen szabad annyi személyes élményemet hozzá tenni mindehhez, hogy Isten kegyelméből 1972. szeptember 17-én magam is énekelhettem ezt a művet a Debreceni Nagytemplomban, a világhírű Debreceni Kollégiumi Kántus tagjaként s még csak annyit, ennek a feledhetetlen előadásnak a tenor szólistája Simándi József volt...) Szóval az ember a mű átélésekor azt érzi: a Magyar Zsoltár nemzeti nyomorúságunk örökszép panaszdala.

Azonban a hangsúly mégsem a panaszon van. Hanem a zsoltár gondolatmenetének idvezítő végkifejletén: „...Én pedig tebenned bízom."

Visszazökkenve a mába, talán ezzel a Psalmusos lelkülettel kellene tekintenünk a jelenünkre s  a jövendőnkre! Mert ha ajkunkra vesszük a zsoltár Kecskeméti Vég Mihály féle fordításának bevezető szavait így: „Mikoron Dávid nagy búsultában, / Baráti miatt volna bánatban.." (Református Énekeskönyv 263. dícséret 1.) - akkor szempillantás alatt egészen más színben fogjuk látni a mai helyzetünket. Mélységünk  bugyrait,  fájdalmaink  stációit   és   borzalmaink valóságelemeit. S hogy mindez pont az 1956-os magyar forradalom 55. évfordulóján idéződik emlékezetünkbe - ez a Szentlélek műve, nem a véletlené! 55. évforduló - 55. zsoltár... Szelíd, de hatékony és pozitív üzenet ez a múlt reális felemlítése mellett a reményteljes jövőről.

„Krisztus a jövő - együtt követjük Őt." - hangzott a Kárpát-medencei Magyar Református Egyházak ünnepélyes újra-egyesülésének és közös nyilatkozatának 2009. május 22-i jelmondata, a kettős magyar állampolgárság ügyét mintegy jó előre beharangozva. A jövő tehát a magyarság számára a hitben, az Isten-hitben van, a Krisztus-hitben van.

Johann Wolfgang Goethe írja a „Szelíd xéniák" című ciklusában: „A múltnál nincsen kényesebb dolog, / Mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá: / Másképp tudomásodra hozná, / Mily forró saját korod." Ezért aztán nem csak reális múltlátásunk, de - egyetlen lehetséges alternatívaként -  a hit által merészen reális jövőlátásunk is kell legyen! Aszerint, ahogy azt az 55. zsoltárban hallottuk: „Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad, és nem engedi, hogy valamikor ingadozzék az igaz."

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész