A mögöttünk hagyott ünnepnapok több irányú feltöltődést jelenthettek számunkra. Egyfelől maga a tény, hogy a hétvégéhez kapcsolódott a két pihenőnap, testi-lelki regenerálódásunkat elősegítette. Másfelől a hagyományos ünnepnapokból áradó lelkiség úgy volt jóleső érzés, amint átmenetileg legalábbis ünneplőbe öltöztette a lelkünket.

De ma már ismét új hétköznapi feladatok előtt állunk, ami ha nem is feledteti a belénk mindenképpen jótékony energiát akkumuláló feltöltődés élményt, egyértelműen aláhúzza, hogy a küzdés, az életküzdelem létünk természetadta velejárója. Közben - majdnem észrevétlenül - elszaladt velünk az elmúlóban lévő esztendő öthatoda. A fennmaradt egyhatod pedig most már minden egyes napon tartogatni fogja a visszaszámlálás kölcsönözte ellentmondásos lelki élményt: feltartóztathatatlanul közelednek az évvégi nagy ünnepek s maga a titokzatos esztendőváltás.

Elébb azonban most még lássuk az idő nagy homokóráján közelmúltban lepergett napok rövid felvillanásnyi üzenetét. A leköszönt októberről - egy hónappal ezelőtt, az indulásánál - elmondtuk:   egyebek   között     az    emlékezés    havának    is mondható. Hisz egyetemes és nemzeti történelmünk szempontjából  is sorsfordító dátumok vannak - illetve  voltak az idén is - benne. Aztán megelőlegeztük az októbernek még azt a szerepet is, hogy - a közösségi vonatkozásokból az egyéni aspektusba megérkezve - átvezet bennünket az emlékezés gondolatának legklasszikusabb formáját mutató individuális és egyúttal legbensőbb gondolataink szent területére, amikor is sokan járjuk, jártuk a temetőket.

Ez az átvezető folyamat október 31-ével, a Reformáció emléknapjával zárul, illetve érkezik meg a végkifejletéhez. Ma már a reális történelemlátás objektív értékítélettel leszögezi: a reformáció világhódító eszmeáramlatának XVI. századi megindulása egyáltalán nem kizárólag vallási, vallástörténeti vagy egyháztörténeti esemény. Hanem egyfajta sajátos katalizátora a társadalmi fejlődésnek, a progressziónak s vele együtt magának a progresszívitásnak. Ma már egyértelmű, hogy az 1517-ben, Wittembergben, Luther Márton nevéhez kapcsolódó világesemény nem egy szűknek vélhető vallási dimenzióban, ha úgy tetszik konfesszionálisan értelmezendő (egyházi jellegű) hatókörben végbement fejlődés indukció. Hanem ennél messze több. A megújulási, megújhodási vágy izzó parazsának világméretű lángra lobbanása, széles társadalmi méretekben nyomon követhető manifesztációja. Abban a nyilvánvaló konszenzusban ugyanis, hogy az emberiség története a társadalmi változások története, vagyis a fejlődés története. Nem véletlen, hogy napjainkra még a periférikus vélemény szerint felszínesen  konzervatívnak nevezett keresztyén vallásfelekezetek körében is teljes lendülettel beindult a párbeszéd s ennek gyümölcseként a praktikus közeledés. A XXI. század egyértelműen a világökumené százada. Vagyis: félévezred alatt azért mégiscsak    beérett    a     gyümölcs,     amit     a     reformáció eszmeáramlata tanbelileg a Szent Pál apostol által mondott Igéhez   kapcsolt:  „Mindent  megpróbáljatok;  ami  jó,   azt megtartsátok!"

Ilyen szellemi-lelki háttéréből érkezünk s érkeztünk el tegnapelőtt Mindenszentek ünnepéhez. Ez az eredetileg katolikus ünnep a Krisztus utáni VII. században élt IV. Bonifác pápa nevéhez kötődik. Ő ugyanis elrendelte, hogy november elseje minden esztendőben azoknak a szenteknek a napja legyen, akikről a római egyház naptárában név szerint nem emlékezik meg. Azért mondtam, hogy eredetileg katolikus ünnep, mert mára már nem nevezhető kizárólag katolikus ünnepnek. Ilyenkor ugyanis világszerte vallásfelekezeti-, sőt világnézeti hovatartozásra való tekintet nélkül sok millióan felkeresik a temetők sírkertjeit. A hitvalló katolikusok eltávozott szeretteik sírjánál vagy urnahelyénél az összes szentekhez imádkoznak az evilágból jobb létre szenderült hozzátartozóikért.

Történik pedig mindez azért is, mert a következő nap - november másodika - pedig a X. század óta Halottak napja. E két egymást követő nap tehát mélyen horgonyozottan - vallási-hitbéli meggyőződésből vagy annak hiányában is - valamiféle titokzatos lelki hidat képez az emberi lélek számára az evilági lét és a túlvilági lét, a földi világ és a transcendens világ között. Mindennek kulcsfontosságú motívuma pedig az emlékezés, amelynek igéző erejű gondolata át-, meg átszövi emberi létünk minden egyes darabját. Hogy pedig a lehető legjobban stimulálja mindez az ember pszüchéjét, adja hozzá a Teremtő Isten a természeti világot, mint tüneményes külső keretet. A ködös november elejei hangulatban - a temetői zarándoklatok során - léleknemesítő esztétikai élmény a lassan késő őszbe hajló természet leírthatatlan szépségű látványa. Így, ilyen gondolatoktól kísérten  léptünk  át tehát az idén is októberből novemberbe.

Természetesen   az  iménti  gondolatsor  sem  léphet  fel  a kizárólagosság filozófiai értelemben vett igényével. Azaz: a másként gondolkodók iránti türelemmel és toleranciával kell fogadnunk, hogy mások esetleg másként gondolkodhatnak.                            

Szabó Lőrinc: „Pannon ősz" című költeményében így ír:

...Ősz van... Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!... A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti -
Ősz van!... Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést...

Hogy az évek őszi szele kit hova fúj s kinek a számára mit és hova hord - az legyen a Teremtő Isten titka. „A titkok - ugyanis a Biblia szerint - az Úréi, a mi Istenünkéi..." (V.Mózes 29:29) Viszont Jézus Krisztus azt mondja: „A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy..." (János 3:8) E titokteljes látható világ s a még titokteljesebb láthatatlan világ törvényszerűségei tehát Isten szent kezében vannak. Ezért írja Pál apostol: „Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan elhunyni, de mindnyájan el fogunk változni." És: „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait."

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész