Különféle közismert és kevésbé ismert népszokások maradtak fenn az újesztendei köszöntés módozatait tekintve. A moldvai csángó magyaroknál a földműveléssel kapcsolatos jósló-varázsló szokás ma is él. Újév reggelén felkeresik a házakat, és búzát vagy búzán kívül kukorica, napraforgó, rozs, zab, árpa magvát szórják szét, miközben jókívánságokat mondanak: „Adjon Isten bő bort, bő búzát, barackot, hosszú farkú malacot, sok kolbászt, pálinkát!" Vagy: „Búzával virágozzék kentek házik, s mindörökké virágozzík!" Számos nép körében jelentőséggel bír - mégpedig eltérő tartalmakkal - hogy az újesztendő alkalmával ki lépi át először a ház küszöbét, azaz ki az első köszöntő.

      Gyermekkoromban   Nagyanyámtól  hallottam  Szilveszter este a következőt: Aki az újesztendő reggelén legelőször kíván neked boldog új évet, az jókívánságával meghatározza számodra az új esztendő alakulását. Néztem rá tágra nyitott szemekkel s nem igen értettem, amit mond. Aztán éjfélkor - nem volt még akkor nálunk televízió - a recsegő rádióból hangzott fel a Himnusz, a magyar nemzeti imádság. Nyugóvóra tértünk. Eljött a reggel s Nagyanyám kicsit a szokásosnál elébb gyújtott be a konyhában a sparherdbe. A reggeliző asztalnál pedig oda nyújtotta a Bibliát kinyitva. Alá volt húzva az öreg Szentírásban az Ige: „Az Úr lelke van énrajtam azért...hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét..." (Ésaiás 61:1,2) Érted? - kérdezte.  Azt hiszem, értem - válaszoltam.  Igaz, még jócskán gyerek voltam, de - az újesztendővel a konfirmációm évébe belépve - gyermeki szívvel elfogadtam s megértettem: Isten engem valószínűleg jókedvében teremtett s nekem majd hirdetnem kell az Úr kegyelmének esztendejét.

      Egyikünk se tehetne más egyebet ma sem, mint ezt. Hogy legalábbis erősítsük egymást valamiféle pozitív, progresszív és dinamikus újesztendei jókívánattal. Tegyük ezt úgy, hogy a szavaink - nem pusztába kiáltó szóként - a csődtömeggel telepakolt nemzeti létünk sajnálatos romhalmaza és egzisztenciális bizonytalanságaink lélekölő megtapasztalásai fölé emeljenek bennünket.

      Az apostoli Igéből ezt hallottuk: „...Buzdítsátok egymás minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki..." Ez a bibliai idézet még így kontextusából kiragadottan is egy komplett, tartalmas újévi jókívánság. Arra sarkallja a lelkünket, hogy erősítsük, buzdítsuk egymást majd az esztendő során nap, mint nap. Miért? Azért, hogy lehetőleg senkinek a szíve meg ne   keményedjék.   Megkeményedni,   keménykedni  nem  szabad, mert az rossz vért szül.  Még akkor sem szabad, amikor majd'minden körülmény bekeményíteni látszik körülöttünk. Helyette inkább épp ellenkezőleg, ellágyulni kell bizonyos konkrét pozitív megtapasztalásokon, tényeken. Tény, hogy erőnk van, egészségünk van, családunk van, munkánk van és így tovább - ó, még mi mindenünk van! Ezeket egy gyűjtő fogalommal így mondhatjuk, ezek összessége: a kegyelem.

       Első szeretett főnökömtől, Dr. Bakos Lajos püspöktől hallottam erről a mai Igéről egy emlékezetes igehirdetést 1975. Szilveszterén. „...Buzdítsátok egymás minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki..." Azért is volt nagyon sokatmondó számomra ez az Ige akkor, mert éppen egy három hónappal korábban történt motorbalesetemből kezdtem felépülni. Teljesen merev térddel, bicegve jártam. Viszont kaptam az újévi jókívánságot azzal, hogy nehogy már megkeményítsem magamat. Aztán az új esztendő emberileg, orvosilag nem várható teljes gyógyúlást hozott Isten kegyelméből.

      Érdemes tehát a keménykedés helyett reménykedni. Reménykedni a kegyelemben, a változást hozó, felülről jövő segítségben. Ez minden aktuális gondunkra áll. Ez a hit minősített és már kipróbált szerepe életküzdelmeink során.

      Robert Cecil írja:    

A hit minden rosszat jóvá tesz, minden jót még jobbá,

a hitetlenség minden jót rosszá, minden rosszat még rosszabbá. A hit nevet a felénk rázott dárdán; a hitetlenség a levél rezzenésétől is reszket; a hitetlenség kiéhezteti a lelket;

a hit táplál éhség idején, terített asztalra lel a vadonban.

A legnagyobb veszedelem idején a hit azt mondja:

„Nagy az én Istenem." Ha a külső erő meg is törik, a hit

bízik az ígéretekben. Bánat idején a hit kihúzza a baj

fullánkját, és elűzi a szenvedés keserűségét.  

      Egy heti járóföldnyi útat már megtettünk az Úr 2012. esztendejében. Induljunk tovább hittel és optimizmussal, keménykedés helyett reménykedéssel. Így kívánok - egy hetes késéssel - Mindenkinek áldott, békés új esztendőt.

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész