Az egyik, hogy tegnap volt a Magyar Kultúra Napja. 1989. óta ünnepeljük meg január 22-ét. Annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a magyar nemzeti imádság kéziratát, melynek eredeti teljes címe így hangzik: Himnusz a magyar nép zivataros századaiból. Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések - így most e miénk is - alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes keresztyén hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének. Hogy felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző szellemi értékeinket. Lássuk röviden a Himnusz keletkezésének történetét, illetve még elébb az előzményeket.

A XVI. századtól kezdve a korábbi templomi himnuszok nyomán Európa szerte néphimnuszok, nemzeti himnuszok keletkeztek. A XVIII. században Magyarországon az „Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga" és a „Boldogasszony anyánk" kezdetű vallásos énekeket éneklik néphimnusz gyanánt. A XIX. század elejétől Magyarországon hivatalos ünnepeken az osztrák császárhimnuszt éneklik.
1828. decemberében jelenik meg először Kölcsey Hymnus-a az  Aurora című almanachban,  majd  1832-ben  Kölcsey első önálló kötetében. 1844. február 29-én Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdet a Hymnus megzenésítésére. A határidő 1844. május 1. A Honderű (című lap) 1844. március 9-én írja: „20 arany pályadíjt tűz ki a legjobb népmelodiáért - Kölcsey Ferenc koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve." Erkel Ferenc megírja a Himnusz zenéjét. Anekdotikus feljegyzés szerint az idős Erkel így emlékezik vissza: „Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene ezt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz." Benyújtja pályaművét a Nemzeti Színházhoz, majd megnyeri a pályázatot. Műve 1844. július 2-án a Nemzeti Színházban bemutatásra kerül. 1844. augusztus 10-én a megzenésített Himnusz először szólal meg nyilvános népünnepségen, az óbudai hajógyárban a „Széchenyi" nevű gőzös vízrebocsátásánál. Ekkortájt  magasztosul  valóságos nemzeti himnusszá a mű.  1848. augusztus 20-án először éneklik hivatalos állami ünnepségen a budai Mátyás templomban. 1856. május 18-án Kölcsey Ferenc síremlékének felavatásán Szatmárcsekén a Sárospataki Kollégium Kántusa előadja a Himnuszt. Erről a pataki Kántus évkönyve így emlékezik meg: „Csekei útunk diadalmenethez hasonlított. Nemcsak a hallgatóság, hanem az egész haza méltánylatát és dícséretét megszerzénk." Így lett hát Himnusz - a Hymnus...

Ez a Magyar Kultúra Napjának alapja. Mit üzen most már ez ma nekünk?

Egyebek között azt, hogy a magyar nemzet történelme - így a jelene is - alapvetően és értelemszerűen bonyolult lélektani mechanizmusok indukálója bennünk. A Himnusz költőien megfogalmazott „balsors"- effektusa és a magyar nép zivataros századaira, mint valamiféle atavisztikus és konstans állapotra való címbeni utalás egy sajnálatos tényt takar. Amin azonban - úgy tűnik - nincs hatalmunkban változtatni. Viszont kétségtelenül van rá egy, azaz egyetlen mód, van egy egyetlenegy gyógyszer. Mire nézve is? Hát hogy  elviselhetővé váljék a tényszerű szituáció. Bele csomagolva ebbe a halmazba az a reménysugár, hogy lesznek, vannak, voltak történelmi periódusok, amikor felvirradni látszott - némelykor a szabadság hajnala, máskor meg a felszabadult, tiszta öröm Istentől rendelt hosszabb-rövidebb szakasza. 

Egyszer, a történelem hajnalán, a civilizáció kezdetén Isten azt mondta - a Teremtés könyvében olvassuk: „...Legyen világosság: és - az eredmény - lőn világosság." (I.Mózes 1:3) Aztán későbben, a Krisztusra váró évszázadokban megszólal a prófécia: „...Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzon az Úr nevében, és támaszkodjon Istenére!" (Ésaiás 50:10) És: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog." (Ésaiás 9:1) Ezek a próféciák eddig még mind bejöttek.

Január a növekvő fény hónapja. Ugye, mennyivel hosszabbak már a napok, mint a decemberi ködös napokban? Hát persze! Jön az alagút vége! Ez tényszerűen és allegórikusan is igaz! Az élet autópályája sötét alagútakon és verőfényes, napsütötte fennsíkokon ível át. De Jézus mondja:    „...Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága." Tessék szíves lenni elfogadni ezt a receptet! Ezt nem mi írjuk  -   receptíró   tömb    helyett   immár   számítógépes   receptíró programmal. Hanem a Nagy Receptíró, az Ő receptkönyvében, az Élet Könyvében, a Szentírásban.

A Magyar Kultúra Napja - a Himnusz, mint nemzeti imádság születésnapja - alkalmával fontos tudni: a himnusz - mint műfaj - eredetileg Istent dicsőítő ének, magasztalás. És ebbe a műfajba bőven belefér az is, hogy a tényekkel szembenézve reálisan, üdvözítő távlatokat ígérjen.

Végül hogy hogyan éljük meg mindezt? Reményik Sándor ma egy hete elkezdett, „Ahogy lehet" című  monumentális versének újabb részlete elmondja:         

Megalkuvás zsoltárát énekelve, 
Végtelen rabmenetben csak megyünk, 
Nincs semmi fegyverünk, 
Fegyvertelen a lelkünk lázadása,
Pedig a vérünk minden csöppje vágyik, 
Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében
A Málkus fülét hirtelen levágta. 
Kik vagyunk mi?
Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai. 
Nemzedékek büszke hídfői közt 
Görbülő ív, görnyedő átmenet: 

Testvéreim, bizony nem élünk jól mi, 
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki máskép tehetne helyünkben, 
Az vesse reánk az első követ! 
Minden percünk kínzó kiegyezés: 
Ahogy lehet...

Ahogy lehet - tehát.

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész