Több mint egy hete már, hogy megjött az enyhülés és nem csak alábbhagyott a már-már elviselhetetlen kánikula, hanem megjött vele együtt az égi áldás is, hogy végre megöntözze a földet. Ez utóbbi – bizonyos értelmezés szerint – a szinte elsivatagosodást idéző szárazság szempontjából a huszon-negyedik órában érkezett. Vagyis: a Teremtő Akaratnak megfelelően – még időben és nem elkésve. Ez üzenet értékű!

Mai hétkezdő meditációnk imént elhangzott alapigéje az ószövetség evangélistájának is nevezett Ésaiás – vagy másként Izajás - próféta közvetítésében Isten tulajdon beszéde övéihez. A belőle elénk álló kép metafora-szerűen az égből hulló, éspedig isteni célszerűséggel lebocsátandó csapadékhoz, illetve annak éltető hatásmechanizmusához hasonlítja Isten szavának, más szóval az Igének a szerepét. Ez a beszédes kép azt kívánja hangsúlyossá és közérthetővé tenni, hogy amint az áldás esője vitathatatlanul nem csak hogy öntözi, de élteti, továbbélni engedi a földet, vagyis az élők által lakott földgolyót – úgy a teremtő, fenntartó és a világmindenséget bölcsen igazgató isteni akarat kinyilvánítása, az elhangzó isteni szó ugyanilyen éltető közeggé válik értelemszerűen annak s azoknak a számára, akik azt meghallják.

A Biblia egészére – tehát nem csak az Ószövetségre – érvényes, általános nyelvi- és egyben revelatio súlyú sajátosság, hogy Isten szava mindig egyúttal s egyidejűleg tett, azaz cselekvés is. Az Ószövetség eredeti nyelvében a héber dábár kifejezés egyidejűleg Isten szavát és tettét is jelöli. A legpregnánsabban a Biblia legelején, a Genesisben, a teremtésről szóló Mózes első könyvében látható ez. Itt ugyanis azt olvassuk, hogy Isten szólt: „…Legyen világosság! És lett világosság…Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között…És úgy történt. Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek…” (I.Mózes 1:3,6,7) Igen, mert a kék ég olyannak tűnik, mint valamiféle boltozat. Azaz: mennyboltozat. Az ókori keleti világkép szerint e felett a boltozat felett van felhalmozva az a vízkészlet, amely táplálja az esőfelhőket. Aztán – a teremtéstörténet további epizódjaiban – „…ezt mondta Isten: Növesszen a föld növényeket…És úgy történt.” (I.Mózes 1:11) Lépésről lépésre minden úgy történt, hogy Isten szólt: legyen – és lett…

Szóval tehát a szó s a tett harmónikus és dinamikus egysége, ez itt a lényeg. Ó, de jó lenne az emberi relációkban is ennek jótékony megtapasztalása! Hova lett a civilizáció térhódítása révén a szavaknak és a tetteknek ez az őseredeti egysége, egyessége, egyezése? Hova lett a szavak és a tettek ekvivalenciája?

Bizonyos összehasonlíó valláskritikai tudományos megfogalmazás szerint mind az ószövetségi zsidó vallás, mind a kétségtelenül a zsidó vallás talaján kialakult újszövetségi keresztyén vallás bizonyos nézőpontok szerint könyv-vallás. Vagyis: mindennek alapja az Írás, azaz Isten szava, kijelentése. Isten szava mindennek az alfája, a genezise, a princípiuma. Az Újszövetség negyedik evangéliuma, a János írása szerinti evangélium prológusa így indít: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” (János 1:1) Az Ige szava általában az újszövetségi görög Λογος (logos) szó megfelelője. Mindennek a kezdetét jelöli!

Július 23-a a katolikus naptárban Szent Brigitta napja. A svéd származású Brigitta ugyanúgy halhatatlan alakja a svédek történelmének, mint ahogy a franciákénak Jeanne d’Arc. Szent Brigitta Európa társvédőszentje. De a mai Európa figyel-e praktikusan a szó és a tett egységére? Hol van, hova lett az Isten szavának lélek nemesítő attitüdje az individuumok és a közösségek életéből, amely attitüd jobbá tenné a világot?

Egy Baltimore-i ismeretlen szerző 1992-ben azt írja: „…Találd meg a békét Istennel, bármi legyen az elképzelésed róla, és bármilyen munkáid vagy álmaid legyenek, őrízd meg az élet hangos zűrzavarában a békét a lelkedben.” Ady Endre pedig így könyörög: „Uram, háborúból jövök én, / Mindennek vége, vége: / Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke…” (Ady Endre: „Imádság háború után”) Az áhított lelki béke egy úton-módon biztosan elérhető: az Isten szavának folyamatos tudtuladásával és tudatosításával.

Önmagunkban és a környezetünkben. Koltay Gergely, 60. születésnapja alkalmából a magyar érzelmű Kormorán együttes ünnepi hangversenyének néhány taktusa így énekelt: „…Messze vagy, Istenünk, de oly közel mégis… / Mi magyarul imádkozunk… /Vigyél a keresztúton végig…” Ó, milyen csodálatos, hogy ez az Isten-áldotta együttes mai nyelven, mai szóval üzen. Arról, hogy Isten szava fontos. Így menjünk hát a keresztúton végig – Isten szavával a fülünkben, a szívünkben és az ajkunkon.

Úgylegyen!

Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész