Vörösberényi Református Egyházközség Balatonalmádiban

 

 

 

Tartalom:

Anyaszentegyházunkról................................................................................... 1

Bevezető összefoglaló..................................................................................... 1

REFORMÁTUSSÁG..................................................................................... 4

A reformáció............................................................................................... 4

A református egyház kialakulása................................................................. 4

A helvét irányú reformáció és a református egyház kialakulása..................... 5

A reformáció elterjedése Magyarországon (16. század)............................... 5

A katolikus egyház a 16. század elején..................................................... 5

A lutheri reformáció Magyarországon......................................................... 6

A helvét irányú reformáció Magyarországon............................................... 7

A kálvinizmus........................................................................................... 8

A kálvinizmus alapvető hittételei „a kálvinizmus öt pontja"........................ 8

Európai református egyházak..................................................................... 9

Franciaországi Református Egyház............................................................ 9

Német Református Egyház [szerkesztés].................................................... 9

A magyarországi református egyház bemutatása......................................... 9

Kik vagyunk? A református egyház szervezeti felépítése, intézményei....... 9

A református egyházak jellemzői................................................................. 10

A templomok belső kialakításai................................................................... 11

Az orgona............................................................................................... 11

A református énekeskönyv; zsoltár........................................................... 12

A gyülekezet.............................................................................................. 12

Az istentisztelet....................................................................................... 13

A reformáció hatása az istentiszteletre.................................................... 14

A református istentisztelet........................................................................... 15

Az istentisztelet elemei............................................................................. 15

A gyülekező, ismertebben a fennálló és az ülő ének................................ 15

Isten nevének segítségül hívása............................................................. 15

A Bibliaolvasás.................................................................................... 16

Az alapige, vagy latinul textus................................................................ 16

A prédikáció........................................................................................ 16

Az egyetemes könyörgés...................................................................... 16

Az Uri ima, vagy „Mi atyánk!".............................................................. 16

Az adakozás........................................................................................ 17

Áldás előtti ének................................................................................... 17

Megáldás............................................................................................. 18

A BŰNBÁNAT, a bűnök megvallása, köznyelven gyónás............................ 19

Hogyan viselkedjünk az istentiszteleten?......................................................... 20

A keresztségről............................................................................................. 20

Egy tanítás a keresztségről.......................................................................... 20

Mit jelent a keresztséget magadra venni?................................................... 22

Keresztelési imádság:............................................................................ 24

A konfirmáció......................................................................................... 25

A konfirmációi oktatás.......................................................................... 27

Az úrvacsora (Gyakorlati tudnivalók)............................................................. 28

Általános bevezető.................................................................................. 28

MIT JELENT AZ ÚRVACSORA?.......................................................... 28

Az úrvacsora múlt felőli szemlélete........................................................ 28

Az úrvacsora nagypéntek nézőpontjából............................................. 28

Az úrvacsora húsvét nézőpontjából.................................................... 29

Az úrvacsora szemlélete az eszkatológikus jelen szempontjából.............. 29

A megígért visszajövetel és a Bárány mennyegzője, avagy az örök szombat.        29

Az eszkatológikus jelen, mint Krisztus Urunkkal való hasonlóságunk, avagy az úrvacsora diakóniai szemlélete........................................................................... 30

Templomi esküvő.................................................................................... 32

Református esketési liturgia................................................................... 32

Eskütétel és a házasság megáldása...................................................... 32

Egyházi temetés....................................................................................... 34

 

Ezt az összefoglalót elsősorban azoknak szántuk, akik akaratuk ellenére való külső tényezők, vagy belső, személyükhöz köthető okok miatt ritkán jutnak el a templomba, így kevés alkalmuk nyílik résztvenni a gyülekezet életében. Azon szeretteinkre gondoltunk, akik szívesen kereszteltetik meg a gyermeküket, fontosnak tartják a hitoktatást és a konfirmációt, de bennük még nem alakult ki akarati döntéssel is megerősített érzelmi kötődés a templom, a gyülekezeti élet és közösség iránt. Valamint azokra a fiatalokra is gondolunk, akik bár egyházi esküvőre készülnek, nem ismerik igazán egyházunk életét.

Megszólítunk tehát mindenkit, a hitüket gyakorló testvéreinket is, akik minden vasárnap ott ülnek a templomban és fejből tudják az istentisztelet liturgiáját, vagy a zsoltárok többségét. Minden bizonnyal őket is érdekli, hogy mi is lényegében a református istentisztelet? Mit jelképez a templom, annak berendezési tárgyai és mit jelentenek az istentisztelethez szükséges eszközök, a kegytárgyak? Miért hívják egyházunkat reformátusnak?

A közzé tett tájékoztatás használható arra, hogy az érdeklődő a hitünk gyakorlásával kapcsolatos egy-egy témát gyorsan áttekinthesse. Olvashatja gyakorlati kézikönyvként is, aki szeretne eligazodni a gyülekezeti életet illetően, például az istentisztelet és az esküvő menetében.

 

 

A 16. század elején Európa számos pontján, egyházi intézményekben és egyetemeken felerősödött az egyház megújításának szükségessége. 1517-ben ennek az általános reformmozgalomnak jelentős része volt Luther Márton (1483-1546) wittenbergi egyetemi tanár fellépése, aki 95 tételével korántsem akart egyházszakadást előidézni, hanem mindössze a kor reformtörekvéseinek szellemében kívánt az egyház megújulásához hozzájárulni. Luther mindenekelőtt az igazi istentisztelet gyakorlatával fordult szembe. Föllángolt benne Isten féltékeny szerelmének lángja, amit ő táplál az Ő egyháza iránt. E föllángolást kirobbantó szikra pedig az egyházi búcsúk pénzért való árusításának gyakorlata volt. Luther leleplezte annak nem evangéliumi, nem biblikus teológiai hátterét is.

A katolikus egyházon belül megindult reformfolyamat egyrészt X. Leó pápa (1513-1521) és Luther hajlíthatatlansága, másrészt a német társadalom (mindenekelőtt a fejedelmek) széleskörű támogatása következtében szakadáshoz vezetett a katolikus egyház és a Luthert követők között. Magát Luther fellépését tehát tisztán vallási jelenségként kell értelmeznünk, ugyanakkor az általa előidézett egyházszakadás elsősorban politikai és hatalmi okokra (a Német Birodalom széttagoltságára és a Rómával való hagyományosan rossz viszonyra) vezethető vissza.

Luther tanításának lényege Isten megváltó cselekedete, amelyet Jézus krisztus által nem csak kijelentett, hanem be is bizonyított. Isten üdvözítését egyetlen módon kapcsolhatja az ember önmagához; a hittel. Az örök üdvösségre tehát egyedül Isten kegyelméből (sola gratia) és egyedül a hit által (sola fide) jutunk el. Minden cselekedetünk a hit akarati döntésének a következménye. Nem azért cselekszünk, hogy bűnbocsánatot nyerjünk és üdvözüljünk, hanem azért, mert Isten megbocsátott nekünk, Krisztusban üdvözített, hittel ezt elfogadtuk, ezért hálából akarunk cselekedni az Isten dicsőségére.

A nagy reformátorok tanításuk tiszta forrásaként kizárólag a Szentírást ismerték el, tagadva az egyházi hagyomány Bibliával való egyenértékét (sola Scriptura). Csak két szentséget (keresztség, úrvacsora) tartott meg a hétből, elvetette azt az egyházi rendet, aminek abban a formában való gyakorlatát romlottnak és bűnösnek ítélt meg a Szentírás alapján. Közéjük tartozott a mise és a szentek tisztelet is.

A lutheri reformáció egyházzá szerveződését a katolikus egyházzal és az egyre erősebben radikalizálódó népi reformációval (anabaptisták) szemben egyidejűleg folytatott harc tette szükségessé. A Luthert követők alapvető hitvallását Philipp Melanchthon (1497-1560) fogalmazta meg, amelyet az augsburgi (ágostai) birodalmi gyűlés 1530-ban fogadott el.

 

Luther tanítását többek között a svájci Ulrich Zwingli (1484-1531) zürichi plébános fejlesztette tovább. 1519-től kezdve a német reformátor nyomdokain elindulva alakította ki teológiáját, amely több ponton ellentmondott Luther tanainak. Mindenekelőtt nem ismerte el a keresztség és az úrvacsora katolikus értelembe vett szentség-jellegét, mert tagadta Krisztus testi jelenlétét az úrvacsorában. A két reformátor közötti ellentéteket az egyeztető tárgyalások (1529, marburgi kollokvium) sem tudták feloldani, ez a reformáció kettéválásához vezetett. Teológiai tanításának alapelveit a gyakorlatba is átültette, és a városi tanáccsal együttműködve megreformálta a zürichi egyházat (cölibátus és a böjtök eltörlése, az istentisztelet reformja, a német nyelvű prédikáció, a templomok dísztelenítse). Művét utóda, Heinrich Bullinger (1504-1575) fejezte be, akinek tanítása egész Európában, így Magyarországon is igen nagy hatást gyakorolt.

A lutheri tanítást továbbfejlesztő (német és svájci) reformátorok tanait Kálvin János (1509-1564) foglalta következetes rendszerbe. A francia származású, komoly teológiai és humanista képzettséggel rendelkező Kálvin működése mindenekelőtt Genf városához köthető (1536-1538, 1541-1564). Elődei tanrendszerét elsősorban az isteni kegyelemről vallott felfogás tekintetében haladta meg. Eszerint Isten az embereket előre kiválasztja az örök kárhozatra vagy az örök üdvösségre (eleve elrendelés, latinul praedestinatio). Az úrvacsora kérdésében közvetítő álláspontot foglalt el Luther és Zwingli között: szerinte az úrvacsora közvetíti a krisztusi kegyelmet.

Zwinglihez hasonlóan Kálvinnál is rendkívül hangsúlyos volt a reformáció gyakorlati végrehajtása: teljhatalmú irányítása mellett Genf a helvét reformáció központjává vált. Az általa bevezetett egyházalkotmány lényege, hogy az egyházközségeket a lelkipásztorokból és világi hívekből álló testület, a presbitérium irányítja. Erkölcsi tanítása a munkára és a takarékosságra való buzdítással, illetve a tisztességes kamatszedés engedélyezésével lökést adott a kapitalizmus kialakulásának; egyházigazgatási rendszere hozzájárult a politikai demokrácia fejlődéséhez. A genfi reformátor művének folytatása utódának, Theodor de Beze-nek (1519-1605) a nevéhez fűződik.

 

 

A magyarországi katolikus egyház helyzete a 15. században az európai tendenciáknak megfelelően alakult: a főpapság elsősorban hivatali és politikai tevékenységet folytatott, az alsópapság szegényen és minden műveltség nélkül alig tudta ellátni a feladatát, a monasztikus szerzetesrendek pedig (elsősorban az ún. kommendátor-rendszernek köszönhetően) komoly válságba kerültek. Az egyházi reform csak nagyon gyengén jelentkezett: néhány erőtlen próbálkozás a főpapok részéről, szerzetesrendek megújulására tett (többé-kevésbé sikeres) kísérletek, ferences írók megújulást sürgető prédikációi - megannyi érdemes, ámde átütőnek egyáltalán nem nevezhető próbálkozás. Ugyanakkor a hívek vallásossága a helyi egyháziak felügyelete alatt jelentős átalakuláson ment keresztül: számos vallásos társulat (konfraternitások), a zarándoklatok virágzása, a templomok részére tett alapítványok, a kódexirodalom virágzása mind azt bizonyítja, hogy az embereket igenis érdekelte a hitük, és sok szempontból a 15-16. század fordulója a vallásos műveltség virágkora volt Magyarországon.

 

Ebben a felfokozott vallási érzékenységű közegben igen hamar feltűntek az új eszmék. A protestáns egyháztörténeti hagyomány az 1521. évhez köti a reformáció magyarországi megjelenését: ebben az évben a budai főiskola tanárai közül többen már Luther szellemében tanítottak. 1522-től kezdve egyre több magyarországi fiatal ment az új tanítás központjának számító wittenbergi egyetemre. Az új tanok Mohács előtt elsősorban az ország fővárosában, a német polgárság és a királyi udvar német udvaroncai között találtak híveket, maga Mária királyné, II. Lajos felesége is rokonszenvezett velük. Az 1520-as években a nyugat-magyarországi, felvidéki és erdélyi városok német polgársága is megismerkedett a lutheri tanítással, és nagy számban csatlakoztak hozzá.

Az új hit legfőbb ellenségei a főpapok és a köznemesség voltak: az előbbiek veszélyes eretnekséget, az utóbbiak pedig "német praktikát" láttak a rohamosan terjedő eszmerendszerben. Ezt az ellenállást fogalmazta meg az 1525. évi országgyűlés 4. törvénycikke, amely Luther követőit (a középkori eretnek-ellenes törvények szellemében) tűzhalálra ítélte. Annak ellenére, hogy a törvény értelmében csakugyan sor került kivégzésekre, tömeges üldözés (elsősorban a központi hatalom és a katolikus egyház gyengesége miatt) mégsem alakult ki.

A reformáció terjedését a mohácsi csata, majd a török előrenyomulás következtében kialakuló kaotikus politikai viszonyok és a katolikus egyházi struktúrák pusztulása nagyban elősegítették. A lutheri tanítások a legkorábbi tartós sikert az erdélyi és szepességi szászok között érték el. Az erdélyi szászok reformációja Honterus János (1498-1549) brassói lelkész, a felső-magyarországiaké pedig Stöckel János (1510-1560) bártfai rektor nevéhez fűződik. Stöckel szerkesztette meg a magyarországi reformáció első nagyjelentőségű, lutheri szellemű hitvallási iratát, amellyel a felvidéki öt szabad királyi város védekezett I. Ferdinánd király előtt az eretnekség vádja ellen (Confessio Pentapolitana, 1546).

A magyarországi reformáció történetének első korszaka nagyjából 1540-ig tartott, melyet joggal nevezünk a befogadás időszakának. A wittenbergi egyetemről hazatért diákok, illetve az új tanokat elfogadó katolikus papok (főleg ferencesek) a német és magyar városok lelkipásztoraiként vagy vándorprédikátorokként hirdették Luther tanításait. Az első generáció legfontosabb képviselői Dévai Bíró Mátyás (1500 körül - 1545), akit a magyar Luthernek keresztelt el a történetírás, Ozorai Imre, az első magyar nyelvű lutheránus könyv szerzője, és Gálszécsi András (? - 1543 körül).

Az őket követő prédikátorok érdeme, hogy fáradhatatlan irodalmi és térítőmunkájukkal a magyar falvak és mezővárosok falai közé is eljutottak a reformáció tanításai. Közülük mindenképpen meg kell említeni a versszerző Szkhárosi Horvát András tállyai prédikátort, Sztárai Mihályt (? - 1575), a Hódoltság reformátorát, és Huszár Gált (? - 1575), a fél országot bejáró nyomdászt és prédikátort. Fontos hangsúlyozni, hogy a lutheri eszmék elsősorban a reformátor munkatársának, a wittenbergi magyar diákokra nagy hatást gyakorló Philipp Melanchthonnak a tolmácsolásában hatottak Magyarországon.

A reformáció első szakaszában a tanítás még nem vált felekezet-formáló erővé, hiszen a hívek meglehetősen szabadon válogattak a teológiai tanítás elemeiből és az egyházi cselekményekből. Ez az eklektikus vallásosság éppúgy jellemző volt a reformátorokat támogató főurakra, mint a mezővárosi közösségekre vagy a falusi plébánosokra. A reformáció mellett kiálló földesurak (Thurzó Elek, Révay Ferenc, Perényi Péter, Nádasdy Tamás , Petrovics Péter) a katolikus vallásgyakorlat számos eleméhez ragaszkodtak. A földesuraknak nagy szerepük volt ugyan a reformáció gyors elterjedésében, de a hatalmuk alatt álló falvak és mezővárosok sok esetben tőlük függetlenül döntöttek egyik vagy másik irányzat mellett. A közösségek vallási hovatartozását évtizedekig sokszor csak az határozta meg, hogy milyen eszméket valló egyházi személyt tudtak megfogadni.

 

A helvét reformáció két jelentős központja, Zürich és Genf hatása az 1550-es évek elejétől mutatható ki a magyar reformáció történetében. Az első Zwingli szellemében működő reformátor, a gyulafehérvári kanonokból prédikátorrá lett Kálmáncsehi Sánta Márton (? - 1557) volt. Kálmáncsehi nemcsak Zwinglinek az úrvacsoráról alkotott felfogását követte, hanem a svájci hitújító gyakorlati programját követve a tiszántúli templomokból eltávolította az oltárokat, képeket és szobrokat. A katolikusok mellett a lutheri reformáció követőivel is meggyűlt a baja, végül halála akadályozta meg abban, hogy tanítására alapuló egyházszervezetet hozzon létre .

A Kálmáncsehi által megkezdett munkát a következő évtizedben a helvét irányhoz egyre nagyobb számban csatlakozó prédikátorok folytatták. Az úrvacsoráról vallott felfogásuk miatt szakramentáriusnak ("szentségtagadó") is gúnyolt svájci reformáció a magyar nemesség mellett mindenekelőtt a mezővárosi polgárság, a végvári katonaság és a parasztság körében terjedt el. A Hódoltságban (többek között) a rendkívül nagy tudású Szegedi Kis István (1505-1572), a Tiszántúlon pedig a szintén kiemelkedő tehetségű és munkabírású Mélius Juhász Péter (1536-1572) tanító és szervező munkájának eredményeként az 1560-as évek második felére kialakult az önálló református egyházszervezet. A tanítás és az egyházigazgatás megszilárdítására mindenekelőtt a katolikusok és a lutheri irányt követők részéről jövő támadások, illetve az Erdély felől érkező újabb áramlat, az Szentháromság-tagadók (antitrinitáriusok) miatt volt szükség. Északkelet- és Kelet-Magyarországon, illetve Erdélyben a német és a svájci irány elkülönülése 1566-1567-re végbement, legfontosabb állomása a II. helvét hitvallást elfogadó debreceni zsinat volt (1567).

Észak- és Nyugat-Magyarországon ez a szétválás csak a 16. század végén következett be, mégpedig az evangélikus egyházon belül keletkezett szakadás következtében. Az evangélikus prédikátorok és nemesek egy része ugyanis Melanchthon tanainak hatására hajlott az úrvacsora szimbolikus értelmezésére (kryptokálvinisták, magyarul titkos kálvinisták), ez a csoport végül az 1591. évi csepregi hitvita után formálisan is a reformátusokhoz csatlakozott, és a két, eddig közös egyházszervezetben élő felekezet kettévált.

A magyarországi református egyház teológiájára nem kizárólag és nem is elsősorban Kálvin tanítása hatott, hanem ugyanilyen fontos szerepet játszottak a svájci reformáció második generációjának képviselői, Bullinger és Beze is. A kálvini tanítás több pontja a magyar társadalmi fejlődés sajátosságai miatt csak erősen módosult formában valósult meg. Mindenekelőtt a kálvini egyházalkotmány alapját jelentő presbitériumok hazánkban csak a 17. századtól kezdve jelentek meg, korábban a gyülekezetek közvetlen irányítása a lelkész kezében volt. Ugyanígy nem érvényesülhetett a kamatszedést engedélyező kálvini tanítás sem. Ezzel szemben a zsarnok uralkodóval szembeni fegyveres ellenállásra vonatkozó tétel termékenyítőleg hatott a Habsburg-ellenes felkelések idején a magyar nemesi ideológiára."

 

 

A prédikátorok királyának nevezett C.H. Spurgeon egy alkalommal azt mondta, hogy "a kálvinizmus maga az evangélium". Ez alatt nem azt értette, hogy csak a kálvinisták hirdetik az evangéliumot, vagy hogy mindaz, ami történetileg a kálvinizmushoz kapcsolódik, az evangéliumnak is része. Spurgeon nem ekkleziológiai, hanem szoteriológiai értelemben volt kálvinista. Vagyis nem a kálvinizmus egyházias megvalósulását, hanem a kálvinizmusnak az üdvösséggel kapcsolatos teológiai hagyományát tartotta az evangélium legtisztább kifejtésének.

A kálvinizmus öt pontja a 17. századi dordrechti zsinaton született, mint a Biblia kegyelemről szóló tanításának egy megfogalmazása. Az öt pont eredetileg nem összefoglalás, hanem reakció volt. A zsinat az arminiánusok öt pontját cáfolta meg másik öt pontban; a dordrechti zsinat öt pontja azóta mégis a kálvini teológia összefoglalásaként vált ismertté. Ez nem is olyan nagy baj, hiszen ezek a pontok rávilágítanak azokra a határvonalakra, melyek az egyedül kegyelemből való üdvösséget elválasztják a megváltás olyan értelmezéseitől, melyek a kegyelmet és az emberi érdemeket együtt tüntetik fel a megváltás okaiként. Spurgeon szerint az arminiánusok öt pontja aszabad akaratról, a kálvinizmus öt pontja viszont a szabad kegyelemről szól.

Lássuk, mit is állít a kálvinizmus öt pontja:

1. Teljes romlottság. Az ember a bűneset óta annyira rabjává vált a bűnnek, hogy Isten újjászülő kegyelme nélkül nem képes Isten tetszésére élni, és nem képes válaszolni sem az evangélium hívására. Az emberben tehát nincs meg a természetes képesség a hitre sem, a hit Isten különleges kegyelmi ajándéka a bűnösnek.

2. Feltétel nélküli kiválasztás. Mivel minden ember rabja a bűnnek, és magától nem képes Istent választani, Isten maga választ ki embereket az üdvösségre. Ennek nem bennünk, hanem Benne van az oka. Nem azért választ ki az üdvösségre, mert valami jót lát bennünk, vagy mert előre látta, hogy mi Őt fogjuk választani, hanem azért, mert megkönyörült rajtunk. Választásában nincs személyválogatás, vagyis a kiválasztásnak nincs semmilyen bennünk lévő feltétele.

3. Korlátozott megváltás. Isten kegyelme Krisztus halála által lehet a miénk. Amikor Krisztus meghalt bűnösökért, ő nem általánosságban halt meg értük, hogy később derüljön ki számára, kik is azok, akiket megváltott (illetve lesz-e egyáltalán ilyen), hanem konkrétan azokért halt meg, akiket Isten a világ teremtése előtt neki adott. Az ő számukra nem csak lehetővé tette az üdvözülést, de halálával garantálta is azt.

4. Ellenállhatatlan kegyelem. Ha Isten pusztán csak hívást intézne a bűnös emberhez, az ember teljes romlottsága miatt ellenállna ennek a hívásnak. Ahhoz, hogy Isten kegyelme célba érjen, ellenállhatatlanul kell hívnia a bűnöst. Az ellenállhatatlan kegyelem Istennek az a belső hívása, mellyel újjászül és hitet ajándékoz az ellene lázadó bűnösnek.

5. Mindvégig való állhatatosság. Azok, akik valóban újjászülettek és hitre jutottak, mindvégig meg is maradnak ebben az állapotban. Isten nem végez félmunkát: mindazokat, akiket Jézus követőjévé tett, meg is őrzi a dicsőségbe vezető úton.

A kálvinizmus öt pontja tehát úgy beszél az emberekről, mint akik Isten kegyelme nélkül teljesen ki vannak szolgáltatva saját szívük bűnös indulatainak; Istenről pedig úgy, mint aki képes megmenteni bűnös embereket, és ezt újból és újból meg is teszi. Az irányítást viszont Isten nem adja soha az ember kezébe: a kegyelem mindig szabad, szabad még az emberi szabad akarattól is. Az evangéliumnak ez az értelmezése alázattal jutalmazza az embert, és megdicsőíti Istent. Soli Deo gloria - mondja Kálvin."

 

Svájci Református Egyház

A protestantizmus református ágát a svájci Ulrich Zwingli indította el Zürichben és néhány éven belül el terjesztették Bázelban (Johannes Oecolampadius), Bernben (Berchtold Haller és Niklaus Manuel), Genfben (Kálvin János), St. Gall-ban (Joachim Vadian), számos dél-németországi városban és a franciaországi Elzászban (Martin Bucer).

Franciaországban a református protestánsokat hugenottáknak nevezték.

szerkesztés]

 

A Német Református Egyház (Reformierte Kirche) a katolicizmus és lutheranizmus mellett Németország meghatározó egyháza. A Német Református Egyház szokatlan módon nem Kálvinhoz és Zwinglihez vezeti vissza egyházuk megalapítását hanem Philipp Melanchthonhoz, aki Luther legjobb barátja és szövetségese volt.

A protestantizmus főképpen a XVII században Észak Amerikában erősödött meg, a XX században pedig Afrikában és Ázsiában.

Történelmünkből kifolyólag nem csak a Trianon utáni Magyarországon van Magyar Református Egyház. Kisebbségi magyar református egyházak vannak: Horvátországban, Kárpátalján (Ukrajna), Romániában, Erdélyben, Szerbiában, Szlovákiában és Szlovéniában.

 

Ismerkedjünk meg a Magyarországi Református Egyház jelenével és múltjával! Hogy teljes képet kapjunk, röviden áttekintjük Kálvin János életét és az anyaszentegyház reformációját. Foglalkozunk azzal, miért nevezik "reformátusoknak" a Kálvin követőit, mit jelképez Kálvin csillag, vagy a lángoló szív, amit emberi kéz emel föl, és miért köszöntik egymást így: „Áldás-békesség, vagy békesség Istentől!"

 

A Magyarországon élő reformátusok 1200 gyülekezetet (egyházközségeket) alkotnak, amelyek egymással is ápolják a közösséget. A gyülekezet szervezeti felépítésében a zsinat-presbiteri elv érvényesül. Egyház szervezetileg az egyházközségek 27 egyházmegyébe, azok pedig négy egyházkerületbe tömörülnek. Az egyházközségeket az egyházközségi közgyűlés által megválasztott presbitériumok igazgatják a lelkész és a gondnok elnökletével. Az egyházmegyéket vezetőit, például az esperest, főjegyzőt, a főgondnokot a presbitériumuk által delegált lelkészi és nem lelkészi egyházmegyei közgyűlési tagok választják meg az egyházmegyei közgyűlésen. Az egyházkerületek élén püspökök állnak világi elnöktársaikkal, a főgondnokokkal. Az egyházközségi és egyházmegyei szintekhez hasonlóan a kerület vezetőségét az egyházkerületi közgyűlés választja az egyházmegyék és egyházközségek bevonásával.

 

A református egyház a reformáció svájci (Kálvin, Zwingli) irányzatának alapján kialakult vallási közösség. Hitelveiben, szervezeti rendjében a II. Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté tanítását követi. Ennek alaptételei: a megigazulásról szóló tanítás ("egyedül a hit üdvözít"), és a Bibliáról, mint a hit egyedüli forrásáról szóló tanítás. A református egyház elveti az egyházi tanítóhivatalt, a pápai primátust és a tévedhetetlenséget, a misét, valamint Mária és a szentek tiszteletét. Két szentséget ismer el, a keresztséget és az úri-szentvacsorát. Az úrvacsorára látható szent jegyei elválaszthatatlanok a hirdetett igétől és az evangélium egészétől. Az úrvacsorai közösség nem pusztán egy emlékünnep, amelyen Krisztus megváltói önfeláldozására emlékeznek. Noha nem hiszik Krisztus reális jelenlétét a tárgyiasított kenyér és a bor színében, hiszik az Ő reális jelenlétét az Ő igéje és Szentlelke által a hívők élő gyülekezetében. Kálvin szerint a hívek csak lelkileg egyesülnek Jézussal az úrvacsorában. Az istentiszteleten nincs tehát szó Krisztus megismételt feláldozásáról valamint a kenyér és bor jegyeiben való átlényegülésről. Hiszik azonban, hogy Krisztust a hívők öltik magukra, azaz, hogy bennük történik meg egy titokzatos átlényegülés, mert a hittel elfogadott váltság által a Kegyelem Istene bennük történő titokzatos és személyes munkája által lesznek az Isten gyermekeivé.

A református istentiszteletnek a középpontjában népnyelven történő igehirdetés áll istentisztelet. Isten szól és lesz. Minden a hittel meghallott igének kell a következményének lennie.

A református felfogás hitből fakadó szeretettel ragaszkodik a tízparancsolat élő személyéhez, az Örökkévaló és Mindenható Szabadítóhoz. Számukra Ő nem más, mint a preegzisztens, azaz öröktől fogva létező Krisztus, akinek minden parancsolata nem csupán igazság és élet, hanem ellenállhatatlan szeretet is. Törvénye tehát elsősorban szeretet-rendelkezés. A féltőn szerető szerelem tiltása az Isten emberi, földi, vagy más kitalált fiktív formában és alakban való kiábrázolása. Ezt a felfogást kiterjesztették a Szentháromság másik két személyére, a Fiúra és a Szentlélekre is.

Egyik legjellemzőbb tételünk az Isten szuverenitása. Ebből vezethető le abszolút, vagy kettős predesztinációról, az eleve elrendelésről szóló tan, amely szükségszerű és fontos tan, de nem ez áll a református hit középpontjában, hanem a Krisztus élő személye és a hozzá fűződő személyes viszony, amit a bűnbánat és megtérés gyakorlatában tart bennünk eleven lángolásban a Szentlélek Isten munkája. Az eleve elrendelés tana szerint a szuverén Isten, mielőtt az ember jót vagy rosszat tehetett volna, egyeseket eleve az üdvösségre, míg másokat eleve a kárhozatra rendelt. E tan paradox módon igen is tekintettel van az ember érdemeire és bűneire. Az elkárhozok az ő személyes és felelősségteljes döntésük következményeképpen választják a legrettenetesebb ítéletet. Ennek valódi oka az Isten titka, melyet a predesztináció tana mélységesen tiszteletben tart. Bizonyossággal mi csak azt tudjuk, hogy Isten a poklot és az örök kárhozatit nem az embereknek szánta, hanem a bukott angyalainak; ezért minden embernek tartozunk az evangéliummal és a megfeszített Krisztus felmutatásával, hogy aki hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ez a szemléletmód a református misszió hajtóereje, az Isten minden ember üdvözíteni szándékszó lángoló szerelme!

A reformátusok az egyetemes papság elvét vallják, vagyis minden hívő Krisztus örökkévaló országlásának királyi papjának számít. Az egyházszervezetre a demokratikusan megválasztott presbiteri rendszer jellemző, mellyel a világiakat is bevonják az egyházkormányzásba.

 

A református templomok a vallási előírásoknak megfelelően puritánok. Döntő többségük csak a Türelmi rendelet után épülhetett fel. A díszítés a szószékre, a papi padra, az Úrasztalra, esetleg a bejárati ajtó faragásaira koncentrálódik. Az épületek külső megjelenése általában a legredukáltabb késő barokk formavilágát idézi. Hagymasisakos tornyú templomhoz félköríves, vagy sokszögzáródású hajó társul. A templomok leggyakrabban síkmennyezetesek. A XIX. század végén megfigyelhetővé vált, hogy a templomokban is a polgári ízlésnek megfelelő apróbb díszítések terjedtek el. Szűz Mária és a szentek kultuszát Kálvin elvetette, így az ő szobraik, képeik sem kaphattak helyet a református templomokban. Ezek belseje, ami a falakat, vagy a mennyezetet illeti, sok esetben nagyon egyszerű, szinte teljesen dísztelen, más helyeken pedig gazdagon díszített, főleg a mennyezet. A templomi berendezési tárgyain az adott hely népi motívumaival és református egyház szimbólumaival díszített terítők láthatók. Sok templomot élő virágokkal díszítenek.

Mivel nincs szó miseáldozatról, nincsen oltár sem ezekben a templomokban. Az úrvacsora két szín alatt, kenyér és bor kiszolgáltatásával történik. Az ehhez szükséges asztal az ún. "úrasztala".

A református templom kialakításában is kiábrázolja, hogy benne milyen helyet foglal el az igehirdetés, amelyhez hozzátartoznak a sákramentumok is. Ahogy az istentisztelet központi eleme az igehirdetés, idegen szóval prédikáció, hasonlóképpen a templomtérben központi helyet foglal el a szószék és az úrasztala. A prédikáció rendesen a szószékről hangzik el. Kivételes esetben, például esküvő, keresztelő alkalmával a lelkész az úrasztalától szolgál. A szószék eleje egy olvasópult, ahová a lelkész a nyitott Bibliát, illetve prédikációjának szövegét, vázlatát helyezheti. Fölötte általában még ma is stilizált korona alakú hangvető áll, aminek elsősorban abban az időben volt jelentősége, amikor még nem használtak hangosítást. A szószéken ma többnyire mikrofon is van. Érdekes, hogy régebbi templomok szószékéhez gyakran homokóra is tartozott, ami elsősorban az igehirdetőnek jelezte a múló időt. Magyarországon sok olyan templom épült, ahol a szószéket általában a templom északi falában kiépített „lépcsőházon" keresztül lehet megközelíteni.

 

A keresztény istentiszteletekhez ősidőktől fogva elválaszthatatlanul hozzátartozik az éneklés. Ennek előzménye az ószövetségi zsidóság gyakorlata, amelynek lecsapódása a bibliai zsoltárok könyve. A 150. zsoltárban ezt olvassuk:"Dicsérjétek kürtzengéssel, dicsérjétek lanttal és hárfával! Dicsérjétek dobbal, körtáncot járva, dicsérjétek citerával és fuvolával! Dicsérjétek csengő cintányérral, dicsérjétek zengő cintányérral!" (Zsolt 150, 3-5). Ebben a felsorolásban még nem szerepel az orgona, és sokáig keresztény templomokban nem is használták ezt a hangszert, mert annak idején az orgona többnyire a pogány tivornyákon vagy cirkuszi játékokon volt divatban. (Természetesen az Aquincumban ma is látható víziorgona is a pogányok hangszere volt.) Idővel, a korai középkorban aztán mindinkább elterjedtté vált az orgona valamilyen változata. Nem tudjuk pontosan, hogy az ősegyház istentiszteletein milyen hangszerek szerepeltek, de abban biztosak lehetünk, hogy az istentiszteleteken sokat és zenei kísérettel énekeltek. A középkorban immár általánossá vált, hogy a templomokat orgonákkal építik. Technikailag időközben sokat változott ez az eszköz, ám mindvégig "a hangszerek királynője" maradt. Az orgonistát kántornak is hívják, bár ez utóbbi elnevezés bizonyos vidékeken azokat jelöli, akik hangosan vezetik a hívek énekét.

 

A magyar nyelvű énekeskönyvünk összesen a bibliai 150 zsoltár zenei feldolgozásával együtt összesen 513 egyházi éneket tartalmaz, valamennyi hangjegyekkel ellátott - noha egy-egy dallam olykor több énekhez is tartozhat.

Az Énekeskönyv felépítése:

I. Zsoltárok, II. Fohászkodások, III. Hitvalló dicséretek és lelki énekek, IV. Himnusz.

Az Énekeskönyv elején a százötven zsoltár áll, Szenczi Molnár Albert fordításában. Az Énekeskönyv 1943 és 1948 közti felülvizsgálatakor az eredeti Szenczi-féle fordításokon csak annyit és ott változtattak, ahol a ritmikus dallamok és az énekbeli hangsúlyozás azt megkövetelte. Másfelől, némely zsoltárból egyik-másik verset elhagyták, azt az énekeskönyvben a vers sorszáma jelzi, szöveg azonban nem tartozik hozzá. Ennek indoka: ha nagyon részletező, vagy más okból gyülekezeti használatra nem alkalmas vagy félremagyarázható az adott vers.

A fohászkodások ötven éneket tartalmaz: kezdő és gyülekező énekeket, igehirdetés előtti énekeket, bűnbánati fohászkodásokat, ünnepi fohászkodásokat, záró énekeket.

A hitvalló dicséretek és lelki énekek rész háromszáztizenkét dicséretet tartalmaz, fejezetei: az egyetlen vigasztalásról, az ember nyomorúságáról, az ember megváltásáról, az igaz hitről, a Szentháromságról, a teremtő Atya Istenről, az Istennek gondviseléséről, a Fiú Istenről, az Ige testet öltéséről, Krisztus szenvedéséről és haláláról, Krisztus feltámadásáról, Krisztus mennybemeneteléről, Krisztus ítéletre eljöveteléről, a Szentlélek Istenről, az Anyaszentegyházról, a test feltámadásáról és az örök életről, a kegyelemből hit által való megigazulásról, a sákramentumokról, a háladatosságról és a megtérésről, az Isten törvényéről, az imádkozásról, valamint a reggeli és estvéli énekek.

A Himnusz Kölcsey Ferenc verse Erkel Ferenc dallamára, a nemzeti himnusszal azonos, minden református istentisztelet hagyományos zárása.

Az istentiszteletek énekei az énekszám-táblán láthatók, bár újabban elektronikus kijelzőkkel is találkozhatunk.

 

A gyülekezet az Isten igéjével megszólított közösség, azok a keresztények, akik hitüket tevékenyen és rendszeresen gyakorolva élik meg. Ők nem csak egymással vannak közösségben, hanem Istennel is, akit mennyei Atyának szólítanak. A reformátusok a mindennapi vallásgyakorlás cselekedetei által a testvéren, a gyülekezeten keresztül vannak kapcsolatban az egy egyetemes anyaszentegyházzal, és az ő fejével, Krisztussal. A gyülekezet tagjai együtt imádkoznak az istentiszteleten, egymást ezeken a közösségeken keresztül segítik, helyi hagyományaikat közösen ápolják. A gyülekezetben együtt vesznek részt az istentiszteleteken. Közösen szervezik meg gyermekeik hitoktatását is. Az öntudatos reformátusok nem csupán résztvevői, hanem irányítói is a gyülekezetnek, maguk választják lelkészüket, tisztségviselőiket, maguk döntenek közös dolgaikról.

 

Az istentisztelet rövid története

A keresztény istentisztelet gyökerei az Ószövetség világába nyúlnak. Isten maga adta választott népének a találkozás formáit, ő maga alakította Izráel istentiszteletét. A választott nép nagy jelentőségű felismerése volt, hogy beszél az Isten. Ha az ember saját életében engedi szóhoz jutni őt, akkor meghallhatja hívását. Máskor Isten váratlanul cselekszik övéi életében. De az ÚR meg is szólítható: könyörgésben, imádságban az ember válaszolhat hívására.

Az Ószövetség könyvei (a törvény, a próféták, a zsoltárok) fontos szerepet kaptak már az első Krisztus-követők istentiszteletein is. Isten igéjének hallgatása, az imádság, a zsoltáréneklés voltak az Ó- és Újszövetség népének közös istentiszteleti formái. Fontos változás azonban, hogy a keresztények Krisztus feltámadását ünnepelve a hét első napján (vasárnap) gyűltek össze a szombati nap helyett, illetve, hogy Jézus tanításai (Hegyi beszéd, Miatyánk), valamint az ő tetteiről, életéről, haláláról és feltámadásáról szóló beszámolók központi szerepet kaptak az istentiszteleten.

Az első keresztyén istentisztelet

Az első keresztények istentiszteleti életéről a Cselekedetek könyvében olvashatunk: "Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban." (ApCsel 2,42) A keresztény istentisztelet e négy összetevője azóta is megmaradt: tanítás, közösség, úrvacsora és imádság.

A tanítás elsősorban a hit alapvető dolgainak a megismertetését és a Jézus Krisztusról szóló örömhír továbbadását jelenti.

A közösségen nem egyszerűen baráti társaságot, hanem kimondottan testvéri kapcsolatot kell értenünk. Jézus Krisztus által a keresztények ugyanis Isten gyermekeinek tudhatják magukat és egymást.

Az úrvacsora alkalmával a hívők kenyérben és borban személyes közösséget élhetnek át megváltó Urukkal, és megízlelhetik azt a boldogságot, amelyet Jézus az örök élet örömének nevez. Szintén Jézus ígérete szerint hiszik és vallják, hogy az úrvacsorával is kifejezett bizalom által Krisztustól bűnbocsánatot, életet és üdvösséget kapnak.

Imádságaikban Jézus tanítása szerint, ki-ki mennyei Atyjának szólítja Istent, vagy „mi Atyánk"-nak és minden hálánkat vagy kérésünket Jézus Krisztus nevében visszünk Atyánkhoz.

Kezdetben (1-3. század) az istentisztelet két részből állt. Az alkalom első vagy oktató részén bárki részt vehetett, ez a még meg nem kereszteltek istentisztelete volt ("missa catechumenorum"). A második, zártkörű, ún. szakramentális részen csak a megkeresztelt nagykorú gyülekezeti tagok vehettek részt ("missa fidelium"). Ekkor ünnepelték az úrvacsorát.

Eleinte magánházaknál, bérelt helyiségekben jöttek össze az első keresztények. A keresztényüldözések idején azonban rejtett helyeken tartották istentiszteleteiket, leggyakrabban a mártírok és elhunyt családtagok sírhelyein, az ún. katakombák szűk folyosóin. Rengeteg egyházművészeti emléket őriztek meg ezek a temetkezési és egyben istentiszteleti helyek.

Valamivel később, Nagy Konstantin császár idejétől (4. század), amikor a kereszténység üldözött vallásból a Római birodalom államvallásává lett, már hatalmas bazilikákban látjuk viszont az istentiszteleteit ünneplő egyházat. Ekkorra állandósult a vasárnap délelőtti ünnepi "főistentisztelet", kialakultak a legfontosabb egyházi ünnepek (karácsony, vízkereszt, pünkösd, húsvét). Színesedett, gazdagodott a liturgia, egyre jobban elkülönült az egyszerű egyháztagoktól a papi rend.

Ebben az időszakban jelentkeztek az első vészjelek is: a pogánykultuszok hatására kialakult a szentek és az ereklyék tisztelete, egyre nagyobb méretet öltött a Mária-kultusz, az igehirdetés kezdett háttérbe szorulni, és mindinkább elterjedt az úrvacsora áldozatjellege, vagyis a miseáldozat gondolata és gyakorlata.

 

Az egyház reformációja (1517-től) természetesen hatással volt az istentiszteletre is. Már az ún. előreformátorok is megfogalmazták kritikájukat, és megtették a reformok megvalósulásához szükséges első lépéseket. Girolamo Savonarola, Jan Hus, Peter Wald és John Wycliff egyaránt elindította előreformátori mozgalmát. A valdensek az egyszerűségre, a puritánistentiszteletre törekedtek, a husziták a két szín alatti úrvacsorát hirdették (ezért nevezték őket kelyheseknek), a Wycliff-féle mozgalom az ige és igehirdetés megfelelő súlyának visszaállítását akarta elérni.

Mégis a lutheri mozgalom volt az első, amely egész Európában gyökeres változásokat hozott. Luther Márton az egyház kincsének a Krisztusról szóló evangéliumot tartotta. Vagyis Isten igéjét tette meg mércének, azt emelte magasra. Saját kora istentiszteletét is csak e mérce szerint kritizálta. Nem akart új istentiszteleti rendet alkotni, egyszerűen csak megtisztította a meglévőt mindattól, ami nem áll meg a Szentírás mércéjén. Elsősorban a miseáldozat gondolatát vetette el. Meggyőződése szerint Krisztus kereszthalálában Isten hozta meg a legnagyobb, egyszer és mindenkorra szóló áldozatot az emberért, ezt megismételni vagy emberek közreműködésével újra bemutatni lehetetlen és szükségtelen. Az úrvacsorát a lutheri reformáció követői máig is két szín alatt ünneplik.

A másik hangsúlyos változás hiányérzetéből fakadt: az igehirdetés elvesztette jelentőségét és súlyát az istentiszteleten. Így vált fontossá az igehirdetés újra-felfedezése. Luther szemében a prédikáció nem csupán szentbeszéd vagy igemagyarázat, hanem élő evangélium, Isten közöttünk megszólaló hangja.

Az istentisztelet anyanyelven történő ünneplése szintén a reformációhoz köthető, mint ahogy a szentekhez és a Máriához való imádkozás megszüntetése is.

A református istentisztelet noha külső formáját tekintve előadás és hallgatói közönségként érzékelhető egy kívülálló számára, az együttlét nem előadás és a hallgatók nem közönség! A Szentlélekkel prédikált evangélium változtatja át a hallgatói közönséget az élő Isten színe előtt álló közösséggé. Ha nem így történne, hiábavaló volna a hitünk és minden szolgálatunk.

Az istentisztelet középpontjában az evangélium prédikálása áll. Az evangélium tartalma nem a református tan, dogma, hanem Krisztus Jézus, Istennek egyszülött Fia, a Szentháromság egy igaz Isten második személye. A megfeszített Jézus Krisztus pedig nem, mint történelmi emlék, hanem mint élő Isten van jelen az istentiszteleten.

Az istentiszteleten Személyesen Isten szól hozzánk! Igaz, hogy sokszor a gyarló emberi elem és eszköz felettébb megnehezíti az Istennel való közvetlen kapcsolatot, de bármennyire legyen is nehéz elfogadni, hogy Isten szól az emberi szolgán keresztül, az Isten szándékán és akaratán ez semmit nem változtat. Az Ő akarata pedig az, hogy a testvér hitén keresztül tegye Önmagát hallhatóvá, láthatóvá, érezhetővé és befogadhatóvá. Az Isten beszédének közvetítő közege, ha tetszi angyala, nem mennyei teremtmény, hanem az igehirdetés terhével megáldott emberi szolga, lelkipásztor.

A református keresztyén az Isten házában Istennel találkozik. Ezért minden alkalommal úgy készül az Úr házába, hogy ott Isten szól hozzá és ő imával, zsoltárénekléssel, majd ezt követően az ő hétköznapi életében gyakorlati keresztyénséggel válaszol a meghallott igére. Az úrnapi istentisztelet a keresztyén életvitel egyik hajtómotorja és erőforrása, mely nélkül elképzelhetetlen a tanítványság, Krisztus Urunk követése.

Formailag a református istentiszteletet a puritán egyszerűség jellemzi. Az istentisztelet elemei az Ige hallgatása, az imádság, a zsoltár-éneklés, tanító, intő, vigasztaló és bátorító igehirdetés (prédikáció) és az úrvacsorai közösségből, valamit az adakozásból, a szeretetszolgálat sokféle jótékony cselekedetéből és az erkölcsös, istenfélő, öntudatos és Krisztusról bizonyságot tévő hétköznapi életvitelből áll.

 

 

Az istentisztelet az Isten kegyelmének köszöntő meghirdetésével kezdődik, melyet gyülekező, ismertebb formában fennálló ének, ezt pedig egy ülő éneklés követ

Az első ének a legtöbb esetben egy zsoltár, vagy egy másik Istent dicsőítve dicsérő ének. A Zsoltárok könyve jelen volt minden korszak keresztény istentiszteletein. Legáltalánosabb módon mégis az istentisztelet elején találkozunk a zsoltárokkal. A bevezetésként elhangzó zsoltárrészletet latinul introitus-nak nevezzük. Formája a következő: keretvers, zsoltárrészlet, doxológia, keretvers. A doxológia így hangzik: "Dicsőség az Atyának, és a Fiúnak, és a Szentléleknek, miképpen volt kezdetben, most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen."Kezdetben az introitus olvasott vagy - liturgikus dallamon - énekelt formában szólalt meg. A doxológia kötött szövegét a gyülekezet (kis glória - gloria Patri) éneke visszhangozta. A mai liturgiában fennálló zsoltáréneklésre ülő énekléssel válaszol a gyülekezet.

Latin kifejezéssel "Invokáció"-nak nevezik az istentisztelet első mondatát, amely így hangzik: "Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. Ámen." Kifejezésre jut ebben annak tudata, hogy gyülekezet és lelkész nem a maguk, hanem Isten nevében vannak együtt. Vagyis az istentisztelet nem egyszerűen emberi ügy, hanem Isten igében és szentségekben nyújtott ajándékainak elfogadása, az ő hatalmának erőterébe való kerülés. A református istentisztelet mindig ezzel a bejelentéssel kezdődik. Más megfogalmazás, bővítés, "kísérőszöveg" nem használható. Az "Ámen"-t válaszként a lelkipáztorral együtt minden esetben a gyülekezet hangosan mondja.

Egy hosszabb Szentírási szöveg felolvasása jelent, amelyik az üzenet szempontjából kapcsolódik majd a prédikációhoz. Ez a liturgiai elem a Bibliaolvasás, vagy lectio.

A Bibliaolvasás után egy bűnbánatra és imára felszólító összekötő szöveg hangzik el. A bűnvalló imát a gyülekezet gondolatban követi. Vannak olyan gyülekezetek, ahol Kálvin János bűnvalló imáját mindenki ismeri, így mindenki hangosan mondja azt a lelkipásztorral együtt. Ez az ima felkészít a prédikáció befogadásra is. A bűnvallást a lelkipásztor papi feloldozás hirdetése zárja és a felhívás az ige hallgatása készülésére. A prédikációra a gyülekezet közös éneklés formájában készül fel.

 

Az alapige képezi az elhangzó igehirdetés alapszövegét, amelyre felépül a prédikáció.

A prédikáció lehet tanító, intő, vigasztaló, buzdító jellegű, de minden esetben végső célja: Krisztus Jézus.

A prédikációra a gyülekezet a lelkipásztorral együtt imával válaszol. Az egyetemes könyörgés már az őskeresztények korában is híd szerepet töltött be, amely összekötötte az istentiszteleten az igeliturgiát az úrvacsorai résszel. Ebben az imádságban - ahogyan a neve is jelzi - a kérés kap nagyobb hangsúlyt. A hívő ember életének és az egyháznak a teljes horizontja tárul fel kérés, könyörgés formájában.

Az egyetemes könyörgés (oratio oecumenica) kifejezés nem csupán felekezetközi értelemben értendő, hanem az egész földkerekségre, az egész teremtett világra utal. Isten mentő-áldó szeretetébe ajánlja e könyörgésben az egyház az egész világot, benne az emberiséget, természetet, kereszténységet, felsőbbséget (egyházi és világi vezetőket), az egyház tagjait, a betegeket, gyászolókat, szenvedőket, rászorulókat.

Ebbe az imádságba némely helyen és alkalommal bekapcsolódnak a lelkészen kívül a gyülekezet tagjai is. Ilyenkor szakaszokra osztva a segítők témák szerint olvassák fel a kéréseket. Lehetőség van azonban a gyülekezet még szélesebb körű bevonására is. Erre csak egy példa az, amikor az egyes szakaszok lezárásánál a liturgus szavára: "Jézus Krisztusért kérünk!" a gyülekezet így válaszol: "Urunk hallgass meg minket!"

Némely helyen a gyülekezet a prédikációra énekkel válaszol és azt követi a közös imádság, amelynek elemei a hálaadás, az ige által felismert mennyei javak kérése és azok megköszönése.

 

Az Úrtól tanult imádságnak is nevezik, mivel Jézus tanította tanítványainak. Egyben minden imádság példája is a keresztények számára. Általában a szabadon mondott vagy kötött szövegű imádságok végén hangzik el.

Minden istentiszteleten elhangzik, esetleg többször is. Nélkülözhetetlen az úrvacsorai és a keresztelési liturgiában, de esketések és temetések alkalmával is. Az Úrtól tanult imádságot az egyetemes könyörgés végén minden alkalommal a lelkésszel közösen mondja az egész gyülekezet.

Az Úrtól tanult imádság szövege az új, ökumenikus fordítás szerint a következő:

"Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a Te neved,
jöjjön el a Te országod,
legyen meg a Te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma,
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek,
és ne vigy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól,
mert tied
az ország, a hatalom és a dicsőség
mindörökké. Ámen."

 

Az istentiszteleti liturgia hagyományos rendjéhez tartozik az úgynevezett "offertórium", az adományok felajánlása, az adakozás. Az adakozás tehát az istentisztelet része. Köztudott, hogy a gyülekezetek a szervezeti működéséhez szükséges javakat adományok formájában fogadja el. Ennek egyik formája az istentiszteleti perselyezés. Általában az istentisztelet vége felé kerül sor a perselyezésre: a körbeadott kosárkákba vagy erre szolgáló tárgyakba a hívek beleteszik önkéntes adományaikat. Van ahol a perselyezés még mindig a körbeadott nyitott persely formájában van gyakorlatban. Ez alatt a gyülekezet hálaadó énekeket és Isten dicsérő zsoltárokat énekel. Ez a gyakorlat azonban egyre ritkább. A „mozgó perselyezésnek" ezt a formáját a templom előterében felállított gyűjtők váltották fel.

A templomban rögzítve szerepelhetnek olyan perselyek is, amelyek folyamatosan egy-egy bizonyos célra folytatott gyűjtést szolgálnak: templomfelújítás, gyülekezeti segély, orgonaépítés stb.

Mára az adakozás elterjedt formája a templom előterében, vagy a templombejáratoknál elhelyezett zárt persely. Istentisztelet után a presbiterek megszámolják a perselypénzt, arról feljegyzést készítenek, és az összeg bekerül a gyülekezet pénztárába.

Sok helyen gyakorolják az alkalomhoz kötött adakozást, például úrvacsorához kötötten. Számos helyen tartanak úgynevezett „áldozati vasárnapot": ekkor a hívek egy előzetesen kapott borítékban teszik a perselybe az adományt, ami általában egy konkrét célt szolgál.

A perselypénz és a céladományok mellett az egyházfenntartói járulék képezi az egyházközség rendes, nem gazdálkodásból származó bevételét.

 

Az áldás előtti ének, vagy záróének hálaadásra, a kegyelemes Isten nevének magasztalásra buzdít, valamint a hallott igével kapcsolatos kéréseket  tár Isten elé.

 

Az éneklést a gyülekezet papi megáldása követi, amelyet szokás szerint fennállva, vagy ülve fogad a gyülekezet. Az áldás általánosan Isten kegyelmének, üdvhozó erejének közlését, továbbadását jelenti. A lelkész széttárva felemelt kézzel végzi. Az istentisztelet végén legtöbbször az ún. Ároni áldás hangzik el, melyet Isten rendelt el Mózesen keresztül Áron és fiai papi szolgálatára (4Móz 6, 22-27). A gyülekezet pedig állva fogadja és az „Ámen"-t hangosan mondja.

 

 

A köztudatban az él, hogy a reformátusok nyakas kálvinisták, akik nem borulnak le Isten imádatára, térden állva nem vallják meg a bűneiket az Istennek. Ez nem a teljes valóság, mert a református kegyességtől elválaszthatatlan a bűnbánat és a Teljhatalmú Szuverén Isten előtti szent alázat. Sok gyülekezetben hagyománya és gyakorlata is van a lelkipásztorral való lelki beszélgetéseknek, melyek, ha formailag nem is, de tartalmilag kimerítik a gyónás fogalmát. Ezekben a beszélgetésekben lelkek szabadulnak meg bűneik elhordozhatatlan terhétől, kapnak bűnbocsánatot, kegyelmet és feloldozást. A bűnvallásnak, vagy gyónásnak két része van. Az egyik, hogy a bűntől gyötört ember megvallja a bűneit és minden rettegését, a másik az, hogy fogadja el Isten bűnbocsánatát, amit a lelkigondozó a feloldozásával hirdet személyesen neki. A feloldozást minden esetben örömnek és békességnek kell követnie!

 

KÜLÖNLEGES ISTENTISZTELETI ALKALMAK

A templomban jöjjünk tiszta és tisztességes (polgári) öltözetben. Az istentisztelet alatt ne kezdeményezzünk egyéni jellegű beszélgetést senkivel, ne hangoskodjunk, hanem figyeljünk a prédikációra. Nem illik megszakítani a szolgálatot. A kérdésekkel ki - ki az istentisztelet után forduljon bizalommal a lelkipásztorhoz. A kisgyerekek viselkedés ettől természetesen eltérhet.

A KERESZTELÉS

A keresztény világban mindenütt elterjedt vallásos szertartás a keresztelés. Mélyebb tartalmáról azonban talán ritkábban gondolkodunk el. Mi is a keresztség? Szép szokás? Babona? Védőoltás az ártó szellemek ellen? Vagy valami más? Erőteljesen szekularizált viszonyaink ellenére, a lakosság jelentős százaléka még mindig meg van keresztelve. Mi történt velünk a keresztségben? Minden bizonnyal nem csak a megkeresztelteket érdekelheti, mit is jelent ez a keresztények által Jézus parancsára visszavezetett gyakorlat. A továbbiakban egy keresztségről szóló tanítás olvasható.

 

Krisztus Urunk a keresztség szereztetési igéjét a Máté 28: 16-20 versei alapján annak közlésével kezdi, hogy az én Atyám felmagasztalt. Így mondja: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön!" A tanítványok ezt nem egy új tanként, nem egy új elmélkedésként, és nem valamilyen logikai gondolatmenetként fedezték fel, hanem Jézus halálból való feltámadása által, azon tény által, hogy míg nagypénteken látták őt szenvedni és meghalni, harmadnap együtt ettek és ittak a feltámadott Jézussal, és boldogan érintették meg Őt.

A keresztség az Isten bűnnel történő küzdelmét teszi láthatóvá, melyet követ a Krisztus győzelmének hitből hitbe történő meghirdetése, hogy valaki Ő benne bízik, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

A keresztség az örök élet jegye és a megvallott hitnek a jele. Isten ezzel a jellel bizonyítja meg az Ő teljes kegyelmét és irántunk való visszavonhatatlan szeretetét, (Kálvin 1942) azt, hogy ő megbékélt velünk, és örökbefogadott gyermekeivé választott. Ebben a jelben jeleníti meg előttünk, hogy megmosott, megszentel és igazzá tett bennünket. Ezzel a pecséttel nyilvánítja ki, hogy megbocsátott és örök életet szerezett nekünk. E jellel bizonyítja meg előttünk, hogy beolt bennünket Fiának testbe, hogy a maga nyája közé számoljon (Kálvin 1942, 200). Az Úr az, aki bennünk a hit által e jelben „(...) a hazugok jeleit megrontja, és a varázslókat megbolondítja, a bölcseket megszégyeníti, és tudományukat bolondsággá teszi (Ézs 44:25)."

A gyermekkeresztség református gyakorlata, hogy néhány csepp vizet öntünk a kisfiú, vagy kislány fejére. A víz jelkép, önmagában nincs semmilyen varázsereje, de amikor Szentlélekisten hitet, bizalmat kapcsol hozzá, - és ezt a munkát Ő személyesen, kinek-kinek a szívében cselekszi, - akkor a kiszolgáltatott sákramentum győzelmes hitünk erőforrásává lesz örökre. A sákramentumot tehát, mint földi elemet, a keresztelést, mint emberi cselekedetet az ige tanítása által a Szentlélek teszi élővé, hathatossá. Az „egyház első megkeresztelkedettjeivel kapcsolatosan a jeruzsálemi zsinat kijelentette, hogy a szívűket a hit a Szentlélek által megtisztította (ApCsel 15, 9)."Valójában nem az egyéni hit, hanem a Krisztus Jézus hitéből való hit és a Szentlélek által befogadott Krisztus tisztította meg őket, azaz Krisztus kelt életre bennük. Szentlélek Isten Krisztust dicsőíti meg bennünk. Ameddig a Szentlélek az evangélium tanítása által ezt a megelevenítő munkáját nem végzi el bennünk, „addig ránk nézve a keresztség nem válik szentséggé,"haszontalan babona marad.

A keresztelői istentiszteleten látni, hallani és érezni is lehet ezt a tudományt, az üdvösségnek ezt az ismeretét, de a látvány, az érzés, a meghallott tanúságtétel mit sem ér, sőt ellenünk forduló veszély, ha részünkről nem társul hozzá a hit utáni sóvárgás, vagy legalább annak halvány, de őszinte szándéka. Uram! „Növeljed a mi hitünket!" (Luk 17: 5)

Mit jelent a víz jelképe? Isten váltságát, Jézus Krisztust jelenti, mindent, amit Isten Fia által tett a mi üdvözítésünkre, de ez a minden a keresztfa szenvedésében koncentrálódott. Így lesz a víz Isten Fia értünk kifolyt vére, a helyettes áldozat vére, a bűneinkből megtisztító vér, a bűnbocsánatot szerző vér.

A víz láttatja és érezteti meg velünk, hogy megtörtént a mi üdvözítésünk! Amilyen biztosak lehettünk abban, hogy szemeinkkel látjuk a kancsóból kiömlő vizet, százszorta biztosabbak lehettek abban, hogy Krisztus megmentett a kárhozattól és örök életet szerzett. Kinek? Mindenkinek, aki Benne megbízik, de különösen annak az embernek, akinek a fejére folyik a víz.

Az a látható és érezhető titokzatos kapcsolat tesz itt és most bizonyságot nekünk Isten személyre szóló szeretetéről és meghívásáról. Ezt mondja: „Életemet adtam érted! Szenvedésemmel, életemmel jegyeztelek el magamnak téged. Kiontott véremmel pecsételtem meg irántad való olthatatlan szerelmemet. Vérem volt az érted kifizetett váltságdíj, mely megszabadított téged a bűn és a sátán minden hatalmából. Ez az én személyre szóló ajándékom! Lássad, érezzed, halljad és higgyed!"

A kisgyermek fejére ömlő víz elmondja, hogy Isten testben bocsátotta el egyetlen Fiát, hogy az Ő szent élte árán helyettes áldozat legyen a világért és benne nem csak ezért a kisfiúért vagy kislányért, hanem értem, érted, mindnyájunkért. Nézd és lásd, hogy szenvedett helyettünk és ömlött ki szent vére, hogy megmosson, megszenteljen és megpecsételjen az örök életre. Mert bizony elpecsételés (Jel 7, 4-8; Gal 6:17) történik a keresztségben. Isten pecsétel el a mennyeknek országára, a kegyelemre és az üdvösségre, míg másokon a kárhozat bélyege (Jel 13:16) marad az ítéltre és pokolra.

Jézus Krisztus nem csak szenvedett és meghalt értünk, hanem harmadnapon fel is támadt a halottak közül. Halálával legyőzte nem csak a bűnt, a kísértőt, de magát a halált is. Így szerzett bűnbocsánatot és örök üdvösséget. Hiszel-e az Isten Fiában? Jöjj és vedd magadra hittel a keresztséget, azaz bízzál Krisztusban és az Ő teérted elvégzett váltságát fogadd el!

A beteljesült megkereszteltetést megelőző hit

A megkeresztelt csecsemő hite számunkra nem látható, ahogy egy kisgyereké sem. A mi keresztelési gyakorlatunkban az ő hitét a gyülekezet megelőlegezi. A nem csak jelképes, hanem a beteljesült keresztelést megelőző hit tehát mindenekelőtt a Megváltóba és az ő tökéletes váltságába vetett bizalom. A váltság tartalmát tömören összefoglalva az apostoli hitvallásban mondjuk el. Ezért előzi meg a keresztelési liturgiában a hitvallás magát a vízzel való leöntést. A váltságot tömören összefoglaló apostoli hitvallás minden egyes tételét hinned kell, csak ezt követően részesülhetsz a keresztségben. A váltság alapján álló hit azt jelenti, hogy Krisztus tökéletes művéhez nem tehetsz hozzá semmit és nem vehetsz el belőle semmit. Ezért hangsúlyozom, hogy a keresztség a hit cselekedete. Esetünkben a keresztyén szülők hitének és a gyülekezet hitének a cselekedete. Arról tanúskodunk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus megváltotta ennek a kisfiúnak vagy kislánynak is az életét. Egyszeri tökéletes áldozatával megszerezte számára is a bűnök bocsánatát és az örök életet.

Sokan úgy gondolják, hogy amikor keresztelés van, akkor x, y szülő és keresztszülő keresztelteti meg a pappal a gyermekét. Ez így veszélyes fél igazság. Veszedelmes, mert az az önámítás rejtőzik benne, hogy én, vagy bárki egy keresztelés alkalmával csak bámészkodó, nézőközönség, akinek semmi köze nincs a történtekhez, a látottakhoz és a hallottakhoz. Másodszor veszélyes mert az emberre tereli a hangsúlyt, holott a keresztséget kiben-kiben Krisztus személyesen cselekszi. Kereszteléskor kívül állónak lenni,  a világ legnagyobb ámítása. Miért? Azért mert a keresztség Krisztus keresztfájához visz mindenkit, azt az embert is, aki erről tudomást sem akar venni. A megfeszített Krisztust senki ezen a nagyvilágon ki nem kerülheti, mert mindenkinek szembe kell néznie a megáldoztatott Isten Fiával, ahogy írva is van: „Minden szem meglátja Őt!"(Jel 1:7).  Ne menekülj tehát, hanem itt és most nézz föl a fölemelt Jézusra! Lássad a megbüntetett Jézust, aki soha semmi halálra méltót nem cselekedett, sőt csak igaz és szent tetteket vitt véghez. Nézzed, és lássad, hogyan könyörög mérhetetlen szenvedések közt bűnbocsánatért. Halljad, hogy éppen érted könyörög: „Atyám, bocsásd meg neki, mert nem tudja, mit cselekszik!"Azért kér bűnbocsánatot, mert Isten a bűnt a Krisztus Jézus testében örökre az ég és a föld közé emelte a fára. Lássad tehát a Krisztus hatalmát a bűn felett. Megbocsátotta a bűneidet és megbékéltetett Istennel, aki ez által mennyei Atyád lett. Békülj meg most te is az Istennel! Bocsásd meg neki mindazt, amiről te azt érzed, hogy igazságtalan, hogy fölragyogjon neked az Igazság (Ján 14:6; János 8, 12).

A keresztség, a Krisztussal való együtt-meghalás és a Krisztussal való (együtt) feltámadás kiábrázolása is. Amit a kiábrázolás üzen, azt bizony nem ember, nem pap és nem is a gyülekezet cselekszi, hanem Isten Fia személyesen, aki él és uralkodik örökön örökké. Ő tehát a keresztség szerzője és bevégzője is. Isten a keresztséggel kiábrázolt cselekede az, hogy Krisztusban a megkeresztelt meghalt és új életre támadott fel. Bizonyságtételünk tehát Jézus Krisztusról szól, aki él, és aki az ige és a Szentlélek bennünk való munkája által üdvösségre vezeti népét, az anyaszentegyházat, akinek reménységünk szerint az éppen megkeresztelt is élő tagja lesz, tudván, hogy az egyház a Krisztus teste.

Mit jelent megkeresztelve lenni? Egészen konkrétan azt, hogy bizalommal elfogadod a Jézus által neked megszerzett bűnbocsánatot, örök igazságot, szentséget és üdvösséget. Hogy fogadod el a bűnbocsánatot? Úgy hogy hiszed Jézus Krisztus szeélyesen reád vonatkozó váltságát és üdvözítését, ezért mennyei Atyádnak megvallod a vétkeidet, amelyekkel vétkeztél Isten és embertársaid ellen. Csak azok nem kapnak mennyei Atyánktól bűnbocsánatot és örök életet, aki nem hisznek Jézusban és ezért soha nem is kérnek a bűneikért bocsánatot sem Istentől, sem emberektől. Nem azért kárhoznak el az emberek és jutnak a pokolba, mert vétkeztek és bűnösök, hanem azért mert nem hittek Jézusban, nem jöttek hozzá és nem kértek bocsánatot és kegyelemet.

„Kérdés az is, hogy milyen föltétel mellett fogadja Isten a fiaivá azokat, akik elidegenedtek Istentől és most messze vannak Tőle. Nem tagadható, hogy Krisztus Jézus Atyja egyszer a kegyébe fogadta atyáinkat. A legalább ezer éves múltban kapott minden áldás az eljövendő áldások záloga. Korábbi áldásait ne tekintsük elmúlt és eltemetett dolgoknak, amelyeket el kell siratnunk, hanem inkább elvetett magvaknak, amelyek egyszer csak kibújnak a földből, és mi felkiálthatunk: „Újra itt vannak!" Lehet, hogy most éppen sötét napokat élünk, mert nem úgy van velünk az Úr, ahogyan azt korábban már megtapasztaltuk. Bátorodjunk fel, mert Ő nem sokáig rejtőzik el. Hamarosan újra megtapasztaljuk közelségét."Ő hűséges és ugyanebben a kegyben részesíti most a fiainkat és unokáikat is." Nézzétek és lássátok ezt a hűséget, amit a keresztség sákramentuma jelenít meg szemünknek, fülünknek, testünknek és lelkünknek! „Jöjj én lelkem és rázd le bűnös hitetlenségedet és bízd Istenre mostani terheidet, (kételyeidet, félelmeidet) munkádat, vágyaidat! Ha ezt megtetted, mindent megtettél."

Ma tehát azért szolgáltatjuk ki a keresztséget, mert olyan atyák gyermekei vagyunk itt, akik egykor befogadták Krisztust, így az Ő új szövetségének ígérete reánk, Istentől eltávolodott utódokra is vonatkozik, az Urat pedig kötelezi az ő ígéretében adott szava mely így szólt: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát. Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk" (Apcs 2:38-39).  Mi, bizony messze vagyunk az első keresztyén atyáktól, időben, hitben, erkölcsben, engedelmességben és sok más tekintetben is, de az Úr pontosan ezért hív magához. Bátorodjon fel a szíved és jöjj Hozzá most! Közelségének jóságával akar megjutalmazni téged.

Isten a vízzel való külső leöntés megjelenített jele által mondja el, hogy „megtartja az Ő keresztyén egyházát. Ha a császár, a király, a pápa, a püspökök, a föld leghatalmasabbjai és legtudósabbjai mind elpártolnak Krisztustól, akkor is megtart Isten egy kis sereget, amely bírja az Ő Lelkét, és Őt a világ előtt megvallja. Ha a tanítványok azokkal együtt, akik Krisztushoz közel állnak, nem tesznek róla hitvallást, és nem hisznek, hanem félelemből megtagadják őt, benne megbotránkoznak és elfutnak, akkor egy gonosztevőnek és egy gyilkosnak kell előállnia, hogy Krisztusról hitvallást tegyen, róla prédikáljon, és másoknak megtanítsa, hogy kicsoda Ő, és hogyan nyerünk általa vigasztalást."

Szívleljük meg Luther Márton testvérünk eme szavait, mert itt és most nem a világi törvény által elítélt gonosztevő szól, mint egykor ott a Jézus keresztje mellett, hanem a még megmaradt egyházban az Úr Jézus Krisztus parancsára megjelenített jel, vele együtt pedig mi magunk is. Mit könnyebb megvetni, becsmérelni a kancsóból kicsorranó víz jelét, vagy egy gyarló embert, netán egy „gonosztevőt", ahogy ezt Luther mondta, vagy ezt az ünneplő gyülekezetet? Mégis Isten itt és most nem adott e megvetendő jelnél hatalmasabb, erősebb, szentebb és dicsőségesebb bizonyítékot és pecsétet az Ő irántunk való, vissza nem vont, üdvözítő szeretetére. Kívánom, hogy a bolondságnak látszó keresztség, nekünk, akik megtartatunk, mostantól az Isten ereje legyen!

A keresztség nem a végállomás, hanem a keresztyén engedelmesség kezdete. Életpéldával, sokféle tanúságtétellel kell megerősítenünk a felnövekvő gyermekben az ő Krisztushoz való tartozásának biztos tudatát. Azt ígéri meg a család és a gyülekezet, hogy odaszánja nem csak a kisgyermeket, hanem ki-ki magát is az Istennek, élő hálaáldozatúl, hogy Ő bennük, általunk és köztük mutassa meg az Önmagához vezető utat annak a gyermeknek is. Így lesz a keresztség kinek-kinek a személyes megkereszteltetésvé, az Istennel való szövetségének a megerősítése, a hitének megújítása, életének megszentelése, és a hit harcát tekintve a személyes küzdelme is. Ehhez kéri a gyülekezet Istennek kegyelmét, erejét és vezetését.

Azt is megígéri és megfogadja, hogy nevelni, neveltetni, tanítani és taníttatni fogja a megkeresztelt gyermeket az Isten ismeretére. Tanítvánnyá csak példaadó élettel lehet és érdemes tenni az Úr által elhívottakat. Milyen példát mutat a keresztyén közösség a megkeresztelt gyermekeinek Istenismeretből, Istennek való engedelmességből, Isten iránti szeretetedből, szelídségből, türelemből, becsületességből, erkölcsösségből, áldozatkészségből, adakozásból, segítőkészségből, Isten előtti ünneplésedből?

Gondolja meg azért mindenki az Istennek tett fogadástételeit, ígéreteit, azt hogy milyen szövetséget kötött az Istennel gyermekére, önmagára és a közösségre nézve! Gondoljon erre, mindenki, amikor egyházi esküjét mondja, mert másként nem érdemes; hanem csak úgy, ha Isten az ő Lelkével őt, engem is, mindnyájunkat megkeresztel. Jöjj kedves olvasóm, kérjük Atyánktól a hit drága ajándékát. Ámen.

 

Atyánk! A keresztség a te műved a te egyetlen Fiad által. Mélységes titok, mely előtt erős angyalok és bűnbánó néped leborulva hódol. Mi is egyedül téged akarunk imádni, segíts! Bűnbánattal közelítünk hozzád. Megvalljuk, hogy nem tartottuk be és nem is tudjuk betartani az ígéreteinket. Nem éltünk Krisztust felmutató példás életet, sőt vétkeinkkel másokat is távol tartottunk a te hajlékodtól. Bocsásd meg nekünk, apáknak és anyáknak ezt a bűnünket. Mossál meg véreddel, tisztítsál meg az igéddel, hogy többé soha ne tévelyegjünk.

Hallgass meg, amikor szüleink és nagyszüleink gyermekei és unokáiképpen esedezünk hozzád. Bocsáss meg nekünk, hogy rossz példákat látva messze eltévelyedtünk tőled és nem kerestünk téged az egy igaz Istent. Könyörgünk, hogy bocsásd meg apáinknak és anyáinknak a bűnét és engedetlenségét, minden neked tett ígéretüket, amit nem tartottak be. Bocsásd meg, hogy nem mutattak jó példát arra, hogyan kövessük a te parancsolataidat, és téged Úr Jézus Krisztus. Törd meg Jézus Krisztus a bűneinknek ezt az átkát a negyedíziglen előttünk élt apáinkban, bennünk, gyermekeinkben és a mi nemzedékünkben, hogy mi áldás gyermekei legyünk ezer íziglen! Nekünk nincs hatalmunk a minket igazságosan sújtó haragod és büntetésed felett, csak te fordíthatod javunkra a bajt és nyomorúságot, mely minden oldalról körülvesz.

Hallgass meg, amikor szülőkként könyörgünk hozzád. Bűneink borítanak el és száma nincs vétkeink terhe pusztít el, ha te nem szabadítasz most meg minket. Csak Ellened vétkeztünk és tettük azt, ami gonosz a te szemeidben. Nincsen parancs, amit át ne hágtunk volna és romlást ne hoztunk volna magunkra és utódainkra. Bocsáss meg és fordítsad a szívünket hozzád, hogy kegyelmed által a gyermekink is megszabaduljanak!

Küld el a te tűzben hozzánk jövő követedet, a te Lelkedet, hogy fordítsa az atyák szívét a fiakhoz és a fiak szívét az atyákhoz. Legyen békesség a te egyházadban és a keresztyén családokban. A szülők szeressék egymást és az ajándékba kapott gyermekeket, a gyermekek pedig tiszteljék a szüleiket és elöljáróikat. Tedd templommá családjainkat, hogy Krisztus köztünk lakozzon!

Segíts, hogy nevelni és neveltetni tudjuk gyermekeinket a te ismeretedre Jézus! Hadd, hogy megismerjük az igazságot és azt a Szabadítót, akit az Atya hozzánk is elküldött. Add, hogy ismerteddel és igazságoddal beterüljön ez az egész Föld.

Megköszönjük az életet adó Igédet és ezt a megszentelt napot, amikor köztünk vagy. Cselekedd, hogy amikor szemünk látja a kiömlő vizet és fülünk hallja az élő Isten háromszor szent nevét, akkor a Te váltságod Jézus bennünket is megmosson, mindörökre magával ragadjon az életre és dicsőségre. Ne csak e kisgyermekkel kösd meg a te új szövetséged, hanem velünk is. Kértünk Atyánk az Úr Jézus Krisztus nevében, hogy részeltess ma minket a keresztség minden áldásában. Ámen.

Vagy: Mennyei Atyánk te szóltál így hozzánk: „"Szövetségre lépek veled, sőt utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékükkel. Mert Istened leszek, és utódaidnak is" (1Móz 17,7).

Istenem, Te szövetséget kötöttél velem, szolgáddal, az én Uram, Krisztus Jézus által. Most arra kérlek, add, hogy gyermekeim is legyenek annak részesei. Engedd hinnem, hogy ez az ígéret nekem éppúgy szól, mint Ábrahámnak. Tudom, hogy gyermekeim bűnben születtek, mint minden más ember. Ezért nem is a vér szerinti összetartozás alapján kérem ezt, mert tudom, hogy "ami hústesttől született, hústest az" és semmi más, ezért arra kérlek, Uram, szüld újjá és vedd fel őket a kegyelem szövetségébe, a Szentlélek által.

Könyörgök továbbá minden leszármazottamért a jövő nemzedékein át. Légy az ő Istenük, ahogy nekem Istenem vagy. Legnagyobb tisztességem, hogy szolgálni engedtél; add, hogy utódaim is téged szolgáljanak. Ó, atyáink Istene, légy gyermekeink Istene is.

Uram, aki kiválasztottál engem az én családomban, kérlek, emlékezzél meg azokról a családokról, akik még nem nyertek áldást. Légy néped minden családjának az Istene. Kérlek, hogy a tieidet, akik félik a Te nevedet, ne próbáld azzal, hogy istentelen és gonosz gyermekeik lesznek. Fiadért, Krisztusért hallgasd meg könyörgésemet. Ámen."

Áldás:

A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hivésben, hogy bővölködjetek a reménységben a Szent Lélek ereje által. Ámen.

A keresztelés szertartása

A keresztelés a református vasárnapi/úrnapi istentisztelet része. Az ünneplőbe öltözött szülők és keresztszülők a gyerekkel az úrasztala elé elé állnak. A lelkész imádkozik, buzdító szavakat intéz a jelenlévőkhöz, és felolvassa a Bibliából az úgynevezett „szereztetési igéket". Azért nevezzük így, mert Jézus ezekkel a szavakkal rendelte el a keresztséget tanítványainak. A szereztetési igéket Máté evangéliuma végén, az úgynevezett „nagy missziói parancsban" olvashatjuk: Jézus Krisztus mennybemenetele előtt ezt mondta tanítványainak: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Mt 28,18-20) Ehhez szoktuk még hozzáolvasni Jézusnak ezt a mondatát: „Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül."(Mk 16, 16)

Ezt egy rövid keresztelési igehirdetés követi, amiben a lelkész a keresztség legfőbb üzenetét emeli ki.

Ezt követően a szülők, keresztszülők közösen a gyülekezettel először hitükről tesznek tanúságot a Kr. u. 4. században megfogalmazott Apostoli Hitvallás szavaival: „Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Hiszek Szentlélekben, hiszem az egyetemes anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen."

A hitvallás után a lelkész nyilatkozat és fogadalomtételre szólítja föl előbb a szülőket és keresztszülőket, majd pedig a gyülekezetet.

A keresztelési szertartást, a fogadástételt a sákramentum kiszolgálását követően imádság és a gyermek megáldása zárja.

FELNŐTTKERESZTSÉG

Egyházunk gyakorloja a felnőttkeresztséget is, amit minden esetben konfirmációi előkészítő előz meg. Gyakorlati szempontból a felnőttkeresztség egy "érettebb korban" történő konfirmáció. lelki és szellemi szempontból viszont Megváltó Urunk, Jézus Krisztus csodálatos megismerése! A konfirmációval egy csomagban lévő felnőttkeresztség után a 18. életévét betöltő megkeresztelt a gyülekezet felnőtt, úrvacsorával élő és választó tagja lesz.

A KONFIRMÁCIÓ

A konfirmáció latin szó, jelentése: megerősítés. Az egyházi konfirmáció esetében a Szentlélektől kérjük a Jézusban, mint Isten fiában való hit megerősítését. Mivel a szülők és keresztszülők fogadalmat tettek a gyerek megkeresztelésekor arra, hogy hitben nevelik őt, ezért el kell, hogy jöjjön annak az ideje, amikor maga is megismeri a keresztény hit alapvető igazságait, és tudatosan vállalja egyházhoz tartozását.

Az egyházi szóhasználatban bizonyos kifejezéseket olyan magától értetődő természetességgel használunk, miközben más egyházakhoz tartozók, vagy nem vallásos emberek valószínűleg azt sem tudják, mit jelent. Kérdés azonban, vajon mi, akik használjuk, valóban tudjuk-e, mit takar az a bizonyos kifejezés? Ha megkérdeznének felőle, vajon tudnánk-e érthetően válaszolni, vagy csak azt hisszük, hogy tudjuk, miről beszélünk? Ilyen szó a konfirmáció is. Ebben a fejezetben ehhez kívánunk segítséget nyújtani.

Minden kultúrában jellemző, hogy a felnövekvő ifjakat valamely beavatási szertartással fogadja nagykorú tagjaivá a közösség. A keresztény egyházakban is meg van ennek a hagyománya. A katolikus egyházban két lépésben történik: az elsőáldozással és a bérmálással. A protestáns történelmi egyházakban ennek gyakorlata a konfirmáció. A konfirmáció hagyománya az evangélikus egyházban, a 17. században, Németországban alakult ki a pietizmusnak, ennek a gyakorló kereszténykegyességre nagy hangsúlyt fektető vallásos irányzatnak a hatására. Magyarországon a 18. század közepétől terjedt el általánosan.

Polgári értelemben 18 éves korától számít nagykorúnak valaki. A gyülekezeti tagság szempontjából ez a határ a konfirmáció. Ünnepélyes keretek között a gyülekezet nagykorú tagjává fogadják a gyerekeket, akik ezután részesülhetnek az úrvacsoraszentségében.

A református gyülekezetekben a konfirmációi (hitbeli megerősítés) istentisztelet az egyik legnagyobb gyülekezeti és családi esemény. Szinte úgy ünneplik, mint egy iskolai ballagást. A konfirmáció alkalmával a reformátusok vallják, hogy az isteni, a keresztségben fogadott igenre, immáron a valamikor megkeresztelt, azóta felnőtt, hitismereteket szerzett ifjú maga önként és tudatosan válaszol igennel. Ennek elhangzása után válik valaki a gyülekezet teljes jogú, úrvacsorában részesedő tagjává. A gyülekezet úrvacsorai közössége várja a fiatalt. Akit meghívnak egy ilyen alkalomra, fogadja el, vegyen részt az istentiszteleten, és ha maga is vallásos, imádkozzon az ifjú hívő életének kiteljesedéséért. A nem vallásos rokonoknak és barátoknak sem kell megijedni e meghívástól, a fentebb elmondottak szerint vehetnek részt az istentiszteleten, amelynek természete szerint a közvetlen vallásos jelentésén túl sok-sok megható, családi/baráti jellegű mozzanata is van.

A konfirmáció Történetileg:

-                     az ókori egyházban a felnőttkeresztséggel együtt gyakorolták a kézrátétel szertartását

-                     később a gyermek 7 éves korában részesült kézrátételben.

-                     középkorban a római egyház sákramentummá nyilvánította.

-                     a konfirmáció először református formában a cseh-morva testvéreknél jelentkezik.

-                     A reformátorok elvetették mint sákrámentumot, de fontosnak tartották a vizsgát, amely  10 éves korban történt. Nálunk a XIX. Században válik általánossá.

Dogmatikailag:

-                     nem a keresztség kiegészítője, nem pecsételi meg az ifjú nagykorúságát

-                     a konfirmáció hitvallás: a gyermek megismeri egyházát, hitvallását és ezt személyesen is magáévá teszi.

-         Fogadalomtétel: mert elkötelezi magát arra, hogy az egyhánzak és Krisztusnak hűséges tagja legyen.

-         tanítvánnyá válás-tevés:

-         az úrvacsorára készít elő: ez által tovább erősödik hitben.

Liturgikailag: az ifjak konfirmációja 3 részből áll:

-         kikérdezés

-         hitvallás-fogadalomtétel

-         úrvacsoraosztás

Mindháromnak a gyülekezetben kell végbemennie! Ez által a gyülekezet is épül. A kikérdezést el lehet választani a másik kettőtől, hogy ne legyen annyira hosszú.

-                     felnőttek konfirmációja

 

 

A konfirmációi istentisztelet prédikációja (Homiletika)

 

b. A gyakorlatban

A konfirmációi istentiszteleten, az Ágendás könyv előírása szerint, 2 beszéd hangzik el. Egy alapige magyarázat az egész gyülekezetnek és egy alapige nélküli, szabad beszéd, amely helytelen.

 

c. Mi a konfirmáció? (Gyülekezeti szempontból)

A konfirmáció lényegileg hármas ünnep:

- Az ifjaké, akik a gyülekezet öntudatos tagjai lesznek és vállalják a felelősséget, a gyülekezethez tartozást és részt vehetnek az úrvacsorai közösségben.

- A szülőké, akik a keresztség alkalmával tett fogadalomnak tesznek eleget.

- A gyülekezeté, mely felelős volt a gyermekért, és a konfirmációban együtt erősödik. Bármennyire személyes jelleget hordoz, nem feledkezhetünk meg arról, hogy gyülekezeti ügy. A konfirmálók a gyülekezet gyermekei. Nemcsak a szülők és keresztszülők, hanem az egész gyülekezet keresztelési fogadalmat tett.

e. Az igehirdetésben az egész gyülekezethez kell szólnunk és nemcsak az ifjakhoz. Figyelmeztetni kell a vállalt feladat, az ígéret felelősségteljes hordozására. Nem arról van szó, hogy kikké lettek, hanem, hogy Krisztus után haladjanak. Krisztus az ő erejük, ő az, aki támogatja és ő tartja meg.

Tematikus csoportosításban:

·        Legyen visszakapcsolás a keresztség szent sákramentumához.

·        A személyes hit, amit az ember a gyülekezet közösségében élhet meg.

·        Új élet-járás, amelyre az ember elhívást kap.

·        A gyülekezeti közösség megélése.

·        Tekintet az úrvacsorával való élésre.

 

 

 

A konfirmációi oktatás a keresztény hit alapvető igazságainak legalább vázlatos megismertetésére, valamint a református egyház sajátosságainak ismeretére szorítkozik. Maga az oktatás az iskolai hittantól függetlenül, gyülekezeti keretek között történik. Helyi sajátosságoktól függően tarthat egy, vagy két tanévig, és általában 13-14 éves korban és az Úr asztalához való odabocsátással fejeződik be. A konfirmált ifjak a gyülekezet úrvacsorával élő tagjai lesznek, de csak 18. életévüket betöltve válnak a közösség felnőt és választó tagjaivá. A gyülekezet helyi rendje szerint a kisgyerekkel úrvacsorázó szülő gyermekét a lelkész megáldhatja.

Hogyan éljünk az úri szent vacsorával?

 

Mindenek előtt készüljünk fel lelkileg az Úrral való közösségre. Érezzünk ellenállhatatlan vágyakozást az Úrral való egység iránt, az Ő üdvözítő szerelme iránt. Bűneinket megbánva készüljünk Krisztus feloldozásának a befogadására, melyet az Úr szolgája közvetít.

Egyházi rendtartásunk szerint csak a hitüket nyilvánosan megvalló felnőtt keresztyének részesülhetnek Krisztus megtöretett testének szent jegyeiből.

 

Jézus szerezte az úrvacsorát kereszthalála előtti estén. Ekkor parancsolta meg tanítványainak: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!" Mi az úrvacsora jelentése és jelentősége? Miért kell úrvacsoráznia a hívőnek? Szabad-e mindenkinek? Milyen gyakran helyes vele élni? - Sok ilyen kérdés szólal meg bennünk, amikor egy-egy ünnepkörben úrvacsorázunk. Keressünk választ ezekre a kérdésekre Isten igéjében!

Az Újszövetség négy különböző nézőpontból is magyarázza az úrvacsora jelentését. A múlt felől a kultúrális emlékezetbe gyökerezett ószövetségi pászka bárány, újszövetségi vontkozásban a nagypénteken megtörtént váltságáldozat és húsvét nézőpontjából. Továbbá a jővő tekinetetében harmadszor az eszkatologikus jövővbe torkolló jelen felől élhető át, válhat tapasztalattá az eukarisztia. Végül negyedszer a folyamatos jelenben történőtanítványság szempontjából. Ez az úrvacsora diakóniai szemlélete.

 

Az úrvacsora a múlt felől tehát először is a Jézus Krisztus váltsághalálára való emlékezés. Ez az úrvacsora nagypénteki nézőpontja. Ez elválaszthatatlan az ószövetségi kijelentéstől.

Az, hogy Jézus golgotai halála váltsághalál volt, tehát az egész emberiség bűneiért való helyettes elégtétel, a Biblia központi bizonyságtétele. Ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét (Jn 1,29). Ő ama pászka bárány, akinek vére örök szabadulást szerzett megváltott népének (2Mózes 12). Ahogyan az Ószövetségben a főpap jelképesen rátette az áldozati bárány fejére a nép bűnét, s azt a bárányt vagy megölték, vagy egy évben egyszer kikergették a pusztába, hogy vigyeel a bűnt, úgy a Megváltó Krisztus, mint bárány az Ő nyírói előtt némán engedte, hogy megöljék - nem a maja bűneiért, hanem a mieinkért. Ő bűnné lett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne (2Kor 5,21). Ó „egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket, s így Isten akarata egyszersmindenkorra szentekké tette a hívó'ket a Jézus Krisztus testének megáldozása által" (Zsid 10,10.14).

Ez a váltságszerző halála következett be Jézusnak nagypénteken. Az előző estén, amikor tanítványaival a páska-vacsorán voltak együtt, ő maga így szólt: „Ez az én vérem, az Új szövetség vére, amelysokakért kiontatik, bűnöknek bocsánatára" (Mt 26,28). Az úrvacsora ennek megtörténtére és reánk is érvényes voltára emlékezteti a hívőt. Ezért írja Pál apostol:

„Valahányszor eszitek ekenyeret és isszátok e pohárt, az Urnak halálát hirdessétek". (1Kor 11,16)

Az úrvacsora jegyei tehát Jézus halálára, mégpedig váltságszerző halálára emlékeztetnek, s abban erősítenek meg, hogy amilyen bizonyos, hogy a kenyér és bor ott van az asztalon, olyan bizonyosan meghalt Jézus a mi bűneinkért és eleget tett Isten igazságának. S amilyen bizonyos, hogy magunkhoz vesszük a szent jegyeket, s azok velünk eggyé válnak, olyan bizonyos, hogy a miénk Isten bocsánata és kegyelme, s az bennünket az Új életre táplál - Jézus Krisztus halálának érdeméért.

Az úrvacsora tehát a hitünket erősíti meg. Amit hallottunk az igehirdetésben, olvastunk a Bibliában, annak jeleit most láthatjuk szemünkkel, fogjuk a kezünkkel, ízleljük a szánkban, s egészen egygyé válik velünk. Amilyen valóságosan mindez végbemegy, olyan valóságosan a miénk Krisztus igazsága, Isten bocsánata a hit által.

Az úrvacsora azonban nem a kereszthalállal megpecsételve lezárt emlékünnepély. Nem a meghalt Krisztus egykori jótéteményére emlékezünk, hanem hit által átéljük, hogy feltámadott Urunk jelen van közöttünk. Ez az Úrvacsora húsvéti szemlélete.

Az első keresztyének úrvacsorázására ez a bizonyosság és öröm volt jellemző, hogy az a Krisztus, akivel feltámadása után sokan személyesen is találkoztak, most mennybenienetele után is ott van közöttük. Láthatatlanul, de egészen valóságosan. Nem az úrvacsora jegyeiben, hanem igéjében és Szentielke által. Ezt onnan tudják, hogy megszólítja igéjével, formálja, tisztítja, erősíti Őket.

Ezért részesedtek ők minden Úr-napján az úrvacsoráhan. Hiszen Krisztus vasárnapi napon támadt fel, s Ők minél gyakrabban emlékezni akartak Uruk gyó'zelmére. Az a Krisztus, aki elvette a világ bűnét, elvette a halál hatalmát is. Aki nem maradt a sírban, nem maradt a múltban sem! Ott él az Ő jelenükben, velük van minden napon, ahogyan Ígérte. Nemcsak az ő hálás emlékezetükben ól, hanem - él!

Az első századok úrvacsorai imáiból nagy erővel csendül ki ez a bizonyosság. Csodálatos tapasztalni, hogy ma is ugyanazok az erők áradnak Krisztusból, mint amikor testileg velük volt. Csodálatos átélni, hogyan vezeti, védi, táplálja és sokasítja ma is övéit. A feltámadott Krisztus a benne hívők kortársa marad. Es örök asztaltársa mindenkori tanítványainak, nekünk is. Akikhez közel van, hallótávon belül, karnyújtásnyira, s akikkel olyan valóságos közösséget vállal, ahogyan eggyé lesz a kenyér azzal, aki megette.

Ezért volt az úrvacsora a hála és az öröm ünnepe. „Örülj szívem, vigadj lelkem, ékességed lett a hit. Vacsorához mégy Jézushoz, hivatalos vagy te itt." Ne csak bűrbánat jellemezze hát a mi olykor szomorú úrvacsorai istentiszteleteinket, hanem ez az öröm is! Krisztus feltámadott, örvendezzünk, vigadjunk! Az élű Krisztussal való közösséget is átéli a hívő ember.

 

 

Amikor azonban Jézus befejezte az úrvacsora rendelésére vonatkozó szavait, még egy különös Ígéretet is mondott. „Nem iszom a szólőtőkének ebből a [ermésébói mindaddig, amíg Újra iszom azt veletek az én Atyám országában." (Mt 26,29) Pál ezt egyetlen szóba sűríti: „Az Urnak halálát hirdessétek - amíg eljövend".

Minden úrvacsora tehát egyben előképe is annak a nagy vacsorának, amit a hívők az Isten országában a dicsőséges Krisztussal költenek majd el. Ez az úrvacsora eszkatologikus jelen szemlélete, ami valójában több mint szemlélet. Valójában Isten rejtett királysága, amint a mennyben úgy a földön is. E világ ábrázatának elmúlása után fogjuk meglátni Őt, amint van. Akkor teljessé válik a Vele való közösségünk. De az úri szent vacsorában már most megérezzük ennek a teljességnek az örömeit. Jéus visszajövetelével beteljesedik minden ígéret, megszűnik minden bűn és könny, akkor már nem azon lesz a hangsúly, hogy O meghalt érettünk, nem az lesz az örömünk forrása, hogy fekámadott és él, hanem mi is dicsőséges testben feltámadva részesülhetünk az Ő kegyelméből az Ő dicsőségében. Isten népe bemegy az örök nyugalomba, amiről Petrus Abaelardus Szép himnuszában (Babits Mihály fordításában): ezt írja:

„Ott, hol a szombatot új szombat váltja fel,

S a szombatolók örök öröme nem fogy el,

S nem érik végüket az ujjongó dalok,

Amiket harsogunk mink és az angyalok.

Erre a végső nagy vacsorára, s az Urral való tökéletes közösségünkre is utal minden úrvacsora. Ez az úrvacsora adventi vagy eszkatológikus szemlélete.

Így lesz az úrvacsora az idő csúcsa: egyszerre élik át benne a hívó'k a múltat, jelent és jövőt. S egyszerre erősödnek meg általa az Urral és az egymással való közösségben is. „A hálaadás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megszegürk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan, mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk"(lKor 10,16-17). Ez a közösség majd odaát lesz teljessé, de már itt éltető erő, ami segítjobban végezni a szolgálatunkat. Éppen ez az úrvacsora negyedik jelentése, amire János apostol mutat rá.

 

Az eszkatologikus jelen az Urral való misztikus azonosulásunkat nem csak a megragadhatatlan jövőben, hanem már már most a jelenben jelenti. Krisztussal nem csak a halálában azonosultunk, hanem feltámadásában is, ami hozzá való hasonlóságot eredményez, mégpedig most. Ágoston (Augustinus) azt mondja:,, Ha kérdeznék tőlem, hogy miben látom a hívő ember lényegét, akkor először azt mondanám, hogy az alázatban; másodszor: az alázatban; és harmadszor: nem tudok egyebet mondani. Az alázat nem azt jelenti, hogy Jézusnak nincs hatalma, s hogy tehetetlen. Óriási hatalma van. Rendelhet maga mellé tizenkét légió angyalt. De nem él a szabadságával, le tud mondani róla. Az alázat nem bárgyúság, hanem félelmetes hatalom. Mert ahol én alázatban maradok, ott maga Isten lép színre. A színrelépő Isten lényeg elsősorban a szolgálat, a szolgai forma.

Az első három evangélium és Pál szinte szószerint azonos módon írja le az úrvacsora szerzését. János azonban egy fontos részlettel kiegészíti : vacsora közben Jézus megmossa a tanítványok lábát. Miért? „Azért, ha én az Ur és a Mester megmostam a ti lábaitokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam nektek, hogy ami- képpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek." (Jn 13,14-15)

A lábmosás - az úrvacsora része, annak szerves folytatása. Hiszen eddig csak arról volt szó, mit kap a hívő Jézus kereszthalála, feltámadása és ígéretei által. Most azonban az is kitűnik, hogyan kell mindezt továbbadnia, a kapott bocsánat, bizonyosság reménység erejével hogyan kell másoknak szolgálnia, a mennyei világ polgáraként ebben a világban helytállnia és áldássá lennie; szolgai formában. Az úri szent vacsorában ebben részesedünk mi is! Ez nem jelenti azt, hogy a másik rászorul szolgálatunkra. Azt sem jelenti, hogy megjutalmaztatnánk munkánkért. A szolgálat Istentől reánk hagyott létmód: nem tudunk nem szolgálni. De nem szolgaként, hanem úrként szolgálunk. Így mondta ezt Luther: a keresztyén embernek abban áll a szabadsága, hogy minden dolognak ura, s ugyanakkor mindennek alázatos szolgája.

Annak az úrvacsorázása nem lesz hiábavaló, aki annak nyomán változik, s egyre inkább ehhez a Krisztushoz hasonlít. Akinek életstílusa lesz a lábmosás. Akinek lesz szeme meglátni a segítségre szorulót, mozdul a keze, lába is a szolgálatra. Nem ő vár tiszteletet, elismerést, megbecsülést, hanem ő ad mindig, mégpedig csöndesen, észrevétlenül, a hálás szeretet természetességével. Éppen azért, mert tudja, mit kapott az érette is meghalt és feltámadott Krisztustól. Tulajdonképpen nem ad, s nem a magáéból ad az ilyen hívő, hanem csak továbbad valamit abból a gazdagságból, amit érdeme nélkül, kegyelemből kapott ő is.

Erre is megerősít az úrvacsora. Ez lenne az úrvacsora diakóniai szemlélete.

Az úrvacsora tehát tulajdonképpen az igehirdetés egyik módja. Amit Jézus tanításában és tetteivel elmondott, azt szemléletes módon adta tanítványai elé az úrvacsorában, hogy így is erősítse hitüket.

Ezért jó vele minél gyakrabban élni. Aki nem akarja elhagyni a bűneit, nem akar az élő Krisztus jelenlétében és uralma alatt élni, nem akar másoknak magát megalázva szolgálni, az ne úrvacsorázzék, mert ítéletet eszik és iszik magának. De aki őszintén vágyik bűnei bocsánatára, meg akar erősödni az Úrral és a hívőkkel való közösségében, s meg akar újulni a másoknak való szolgálásban, az legyen részese a szent vendégségnek, mert mindehhez segítséget fog kapni.

EGYHÁZI ESKÜVŐ

Talán nincs is szebb, mint egy gyönyörű esküvő! Virágba borított templom, ünneplő meghívottak tömege, meghatott örömszülők és boldog ifjú pár. De vajon több-e puszta ceremóniánál a templomi esküvő? Mit tesz hozzá a közös kezdet öröméhez Isten áldása? Hogyan készüljenek a jegyesek az esküvőre és mit jelent a keresztény házasság? Mihez kezdjenek azok a párok, ahol az egyik fél nem református, vagy egyenes mindketten más felekezetűek, vagy talán meg sincsenek keresztelve? Ezekre és ehhez hasonló kérdésekre kíván válaszolni az egyházi esküvőt megelőző jegyes oktatás, amelyet az eskető lelkipásztor végez.

 

A házasfelek a tanúkkal bevonulnak, az általuk előzetesen virággal díszített úrasztala elé, ahol a lelkésszel szemben megállnak. A bevonulásra és a felállásra vonatkozó helyi szokások eltérőek lehetnek, de a férfi mindig jobbról áll az úrasztala elé. Előzetes egyeztetés szerint a lelkész átveszi a mennyasszonyi csokrot és a gyűrűket, majd az úrasztalára helyezi.

Az esketési szertartás egy igei köszöntéssel kezdődik, például: "Jöjjetek, örvendezzünk az Úrnak, vigadozzunk üdvösségünk kősziklájának! Járuljunk eléje hálaadással, és örvendezzünk neki dicséretekkel!" (Zsolt 95)

Isten segítségül hívását az alapige fölvétele és a lelkész prédikációja követi, amely több a puszta szónál és az emberi tanácsoknál, benne az élő Isten üzenete szólal meg a jegyespár felé. A lelkész személyre szólóan választja meg a prédikáció alapigéjét. Ez az ige akár egy egész életen át elkísérheti és vezetheti a házaspárt.

 

Az eskütételt a lelkipásztor e szavakkal vezeti be: Mondja először is te keresztyén férfiú: „(...)"

Az eskü szövege:

Én . . . esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök Isten, hogy . . . akinek most Isten színe előtt kezét fogom, Szeretem. Szeretetből veszem el őt, Isten törvénye szerint, feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője leszek. Isten engem úgy segítsen. Ámen.

Mondjad te is, keresztyén nőtestvérem:

Én ... esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök Isten, hogy ‚ akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből megyek hozzá, Isten törvénye szerint, feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges segítőtársa leszek. Isten engem úgy Segítsen. Ámen.

A gyűrűk fölhúzása

INTELEM

Házastársi szövetségeteket Isten és a gyülekezet színe előtt szent esküvel is megerősítettétek. Legyen a ti igenetek igen, teljesítsétek fogadásotokat maradéktalanul és az Isten békessége meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.

Az intelmet egy rövid imádság követi, majd pedig a házaspár megáldása.

 

Az egyházi temetés ugyan olyan istentisztelet, mint a vasárnapi vagy az ünnepnapi. A temetési beszéd nem nekrológ és nem a halott tetteiről szól. Középpontjában a megfeszített, de a halottak közül föltámadott Krisztus van. Üzenetét tekintve vigasztalás a Jézus Krisztusba vetet hit és a várt feltámadás által. Minden temetést megelőzi a közvetlen gyászolókkal folytatott beszélgetés.

Biztatás

Ezt az utolsó gondolati egységet valószínű, hogy nem sokan olvassák már el. Tudjuk, hogy református templomunk és gyülekezetünk a huszonegyedik század kényelmi és divat diktált követelményeinek nem felel meg, ezért sokak számára egyáltalán nem vonzó. A hozzánk személyesen szóló Isten azonban még ezt a nem vonzó állapotunkat is vállalja és hordozza, sőt megszólal benne. Templomunknak csodálatos akusztikája van; valóban református és az isten Igéjének épített templom. Aki az Úr beszédéért jön közénk, meghallja az Úr hozzá szóló szavát. Csakis Jézus Krisztusért érdemes ezt a gyülekezet választani.

http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/index5.html

Vö.Szabados Ádám In http://evangeliumi.blogspot.hu/2006/12/klvinizmus-t-pontja.html

lásd: Énekeskönyv - Magyar reformátusok használatára; A Magyarországi Református Egyház kiadása, Bp., 1991., 7. old.

Vermes Géza: Jézus hiteles evangéliuma, Osiris Kiadó Budapest, 2005. o.332.

Kálvin János: Magyarázata Máté, Márk, Lukács Összhangba Hozott Evangéliumához. IV. Kötet. Syilveszter Irodalmi és Nyomdai Intézet Rt. Budapest 1942. o. 201.

C. H. Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza. (Primo) Evangéliumi Kiadó, Budapest 1994. o. 222.

Kálvin János: Magyarázata Máté, Márk, Lukács Összhangba Hozott Evangéliumához. IV. Kötet. Syilveszter Irodalmi és Nyomdai Intézet Rt. Budapest 1942. o. 201.

C. H. Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza. (Primo) Evangéliumi Kiadó, Budapest 1994. o. 354.

Koinónia: Luther Márton mélysége és magassága, Áhítatok az év minden napjára. Koinónia Kolozsvár 2010. o. 239.

És monda Jézusnak: Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te országodban! És monda néki Jézus: Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban. Luk 23:42-43

Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje. 1Kor 1:18

C. H. Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza. (Primo) Evangéliumi Kiadó, Budapest 1994. o. 224. vagy: http://www.keresztenydalok.hu/ahitatok/spurgeon

Róm 15:13

http://www.egyhaziprotokoll.hu/html/protokoll/protokoll_10_18.htm

Anyaszentegyházunk életének általános bemutatása