Tudtam, nekik is új még ez az egész, meg kell találni a helyüket a társaságban. Aztán teltek-múltak az órák és délután már csak felszabadult, örömteli gyerekeket láttam és észrevettem, hogy én is megnyugodtam, éreztem, megtaláltuk a helyünket. Másnap már örömmel keltem korábban és mosolyogva léptem be az ajtón. Jó volt hallani, a még kicsit álmos, de annál vidámabb éneklésüket és látni azt a töretlen figyelmet, amivel az aznapi tanítást hallgatták. Ebéd után a várt pihenéssel ellentétben, nagyon is aktívak voltak. Próbálgatták szárnyaikat, tesztelték, hogy meddig mehetnek el, hol van az a bizonyos határ (meg is találták a határokat). Szerdán és csütörtökön is a nevetés volt a jellemző. Örültek egymásnak és mi is örültünk, hogy ők boldogok. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy a legjobb barátnőmmel éltük meg ezt a hetet és nap végén mindig meg tudtuk osztani egymással élményeinket, megfigyeléseinket. Napközben is hatalmas segítség volt, hogy Helgával minimális kommunikáció mellett is megértettük egymást és tudtuk mire gondol a másik.
Aztán elérkezett a péntek és a búcsúzás. Jó volt hallani, amint a gyerekek beszámolnak szüleiknek az elmúlt hétről, és dalokat dúdolgatnak, vagy a tanításokról mesélnek. Vannak, akikkel azóta minden vasárnap találkozunk, és együtt veszünk részt a vasárnapi iskolában. Még napokig tudnám sorolni az élményeket, de száz szónak is egy a vége: Végtelenül hálás vagyok, hogy részt vehettem a táborban már nem táborozóként, hanem táboroztatóként és nagy reményekkel várom a következő napközis tábort, akár nagyobb létszámmal is.
Karol
UI.: a szerkesztő tollából Én még emlékszem Karola első táborozására kb. 10 évvel ezelőttről. Most meg olvasom ezeket a sorokat és arra gondolok: nem hittem, hogy az Isten ekkora munkát fog elvégezni! És ez még csak a kezdet, Karola csak most kezdett szolgálni a többi ifissel együtt! :) Áldott legyen az Isten, akié a dicsőség mindezért!