„A reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által!” Róm. 5: 5

Advent második vasárnapja, a remény vasárnapja. E körül a fogalom körül gyűlnek össze gondolataink, ahogyan múlt héten a hit szóról, a hit csodájáról gondolkodtunk együtt. Reménység… Milyen sokszor mondjuk ki, éljük meg és használjuk ezt a szót. Szinte már általánossá vált az életünkben, átszövi a napjainkat; miközben igazi jelentése és tartalma nem biztos, hogy eljut hozzánk. Pedig mély üzenetet hordoz magában. A reménység egy jelen helyzetből a jövőre irányuló fogalom. Magában hordozza a változás, változtatás lehetőséget; valamiféle változást, megoldást is jelenthet. Nem függ az embertől, mégis szorosan hozzá – is – tartozik. Általános értelemben tehát az életünkben mindig jelen lévő, bennünket nagyon is meghatározó dologról van szó. Sokan ismerik a mondást: „A remény hal meg utoljára!” Szoktuk ezt mondani, amikor várjuk – reméljük, hogy megjavul jelen állapotunk, megoldódik a helyzetünk, amiből pillanatnyilag nem látunk kiutat. Még így, általánosan véve is érezzük, hogy valami többről és nagyobbról van szó a reménység fogalmának értelmezésében, mint azt mi tudhatnánk. S a szó keresztyén értelmezése sem különbözik sokban, mégis több kicsit. Mégpedig annyival több éppen, amivel megjelöli a reménység tárgyát, célját. Azt, hogy mit, illetve Kit remélünk. S advent idején talán a legjobbkor szólal meg gondolatainkban annak fejtegetése, hogy miről/ Kiről is beszélünk igazán. Pál apostol a fenti szakaszt megelőző versekben arról beszél a római gyülekezetnek, hogy a reménység tulajdonképpen nem más, mint részesülni Isten dicsőségében. Nem éppen erről szól – e Testvéreim a mi adventünk, várakozásunk is? Nem éppen erről beszélünk – e akkor, amikor várakozunk az Úr eljövetelére? Ugyanis Isten dicsősége nem más, mint maga a Földre született Úr Krisztus. Maga a megtestesült kegyelem. S, bár sokszor veszik át ennek helyét a mi saját gondolataink és reménykedéseink mégis, ha ez a mi igazi reményünk; akkor Ő valóban nem fog szégyenben hagyni bennünket. Pál apostol tehát, ha még nem is így a maga konkrétságában, de éppen adventi várakozásunk csodás üzenetét világította meg akkor, a Kr. u. első században. S bizony a mi számunkra is üzen általa az Isten: keresztyén ember, nem más a te advented – a te várakozásod és reménységed, mint a Krisztusba vetett hit, az Ő eljövetelének várása. S, ha reménységed ebben teljesedik be, akkor soha – soha nem fogsz szégyenben maradni. Hiszen éppen Ő ígérte meg, hogy mindig ott lesz választott népével, soha nem hagyja magára az Övéit! Testvéreim, még van időnk az idei esztendő adventjében is, s az életünk második adventjében /Krisztus újra eljöveteléig/ elgondolkodni a mi reménységünkön, annak teljességén, beteljesedésén és eljövetelén. Fogadjuk el Krisztus kegyelmét, s Általa teljesedjen be a mi reménységünk, mely soha nem fog szégyenben hagyni bennünket!