„Izrael fiai pedig ismét gonoszul cselekedtek az Úr előtt, ezért az Úr a filiszteusok kezére adta negyven esztendeig!” Bír. 13: 1

Gyakran gondolhatjuk mi emberek azt, ha valaki Isten embere – az Úrhoz tartozó, akkor az csak jól cselekszik, csak azt teszi, amit Isten megenged a számára. Soha nem vétkezik illetve, ha adódik is néhány hibája, az nem olyan nem bűn, mint más emberek esetében. S milyen hibásan gondolkodunk akkor, amikor így vélekedünk… Igen, valóban nagy kegyelmet jelent, óriási /legnagyobb/ lehetőséget Isten embereként, az Ő gyermekeként élni ebben a világban, de ez még nem azt jelenti, hogy valaki emberként ne vétkezne, ne hibázna az élete során továbbra is. Ezt megfigyelhetjük a saját életünkön keresztül is, de bizony a bibliai időben; Isten választott népének mindennapjaiban is. Mert bár az izraeliták az Úr választottai voltak, Isten kegyelmének népe; de több esetben mégis úgy cselekedtek – emberként – ahogyan az nem kedves a Mindenható előtt. Ilyen esetekben pedig megkapták a maguk méltó büntetését. A fent olvasható mondat értelmében az egyik legnagyobb ellenségtől kellett vereséget elszenvedniük hosszú időre. Büntetés volt ez fizikai értelemben természetesen, hiszen testi nyomorúságot is jelentett a fogság, szorongattatott napokat. Azonban – ha a saját életünk felől tekintve gondoljuk végig – emberi szempontból, úm. „lelkileg” is nyomorúság lehetett a nép számára a fogság negyven esztendeje. Pont velünk történik ez meg? Éppen a filiszteusok győztek le minket? Miért pont így? Miért pont mi? Miért pont most?... Ismerős kérdések ugye? Talán pontosan így hangoznak akkor is, amikor saját magunkra vonatkoztatva ismételjük őket. Számtalanszor kerülünk mi is ugyanis – Isten gyermekeiként – olyan helyzetbe, amikor tetteink, gondolataink vagy éppen szavaink miatt történik velünk valami kevésbé jó, valami szomorú, nehéz dolog. Aztán? Erős daccal reagálunk az újonnan kialakult helyzetre, majd lecsendesedünk felismerve saját nyomorúságunkat. Ahogyan Reményik gyönyörű verse írja:

„Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal - S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!” S mindezek után valami csodálatos dolog történik „magától”.

S amikor ez a magától bekövetkezik, akkor ismerhet rá /ismerhetünk rá/ a nyomorult ember a maga hibáira, hiszen Isten kegyelme ezt teszi lehetővé. S onnantól kezdve változhat minden. Ahogyan az egykor élő választott nép tagjai között, úgy a mi esetünkben is meg kell legyen a felismerés, hogy vétkeztünk és, hogy mi egyedül felállni nem vagyunk képesek. De van Valaki, Aki a legnagyobb mélységből is lábra állít bennünket sőt, egészen megváltoztatja az életünket. S innentől kezdve csupán arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy akarjuk – e, elfogadjuk – e Istentől ezt a kegyelmet? Ugyanis Ő ránk erőltetni nem fogja, „csak” a lehetőségét ajánlja fel. A döntés tehát az emberé; az enyém és a tiéd kedves Testvérem! Akarod – e Istennel megváltoztatni, éppen most egy új év kezdetén az életedet? Fogadd el Isten kegyelmét, amely csak úgy „magától” felemel téged eddigi bűneid tengeréből!