Templomfelújítás...

„Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének.” (Wass Albert: Előszó részlet) Valahogy így jutott eszembe ma sok minden gondolat templomunk és gyülekezetünk múltjából, amikor reggel hét órakor csengettek, hogy elkérjék a templom kulcsát és megkezdjék az épület felállványozását. Wass Albert embere oszlopot épített, a mi őseink, elődeink pedig egy csodaszép templomot emeltek Isten dicsőségére. Nem először. Többedszerre, ugyanis az évszázadok alatt többször volt szükség arra, hogy Isten háza megújuljon, vagy éppen teljesen új alapon újra felépüljön itt Lepsényben. Volt és van így természetesen más gyülekezet is, de a lepsényi református gyülekezet a miénk, az itt lévő templom pedig a mi kincsünk. Mennyi és mennyi „legenda”, szép történet hangzott el arról, hogy milyen nehézségeken keresztül jutott el ez a maréknyi sereg, hogy használhassa templomát… Sok történet, amelyek néha tényleg már – már a legendák közé emelték ennek a gyülekezetnek az életét. S amikor most újólag is Isten áldását kértük a tervünkre, hogy 42 év után ismét felújítsuk a templomunkat, akkor megint kissé távolinak és mesebelinek tűnt a terv megvalósítása. De hála a mi gondviselő jó Atyánknak, hogy a sok utánajárás és megelőző munka eredményeként már nem csak ábránd, hanem valóság is, hogy megkezdődtek a „látványosabb munkálatok”. Októberben a torony ablakait már kicseréltük, s a templom két gyönyörű bejárati ajtaja is rövidesen megújult állapotban kerülhet vissza a helyére. Most viszont már a templom előtt elhaladóknak fel sem kell emelni a tekintetüket ahhoz, hogy láthassák a megkezdődött felújítást. Igen, még a tekintetüket sem kell felemelniük, mert talán sokan nem is akarnak felfelé tekinteni. Pedig de jó is lenne hasonló jó reménységgel előre, felfelé látnunk, amint elődeink is tették. Dunántúl legnagyobb és – számunkra legalább is – legszebb vidéki templomát emelték a mi számunkra is. Jó reménységgel tették ezt, hogy nem csak az ő idejükben nem egészen fél évszázaddal ezelőtt fog megtelni Isten háza itt Lepsényben, hanem több tíz év után is, most a mi időnkben. S hol vagyunk mi ebben a tervben, amikor például múlt alkalommal mindösszesen tizenegyen ültünk Istentiszteleten… A ma embere sokszor nem tudja, mert nem akarja felfelé emelni a tekintetét. S ahhoz, hogy templomunk felújulásának folyamatát lássa nem is kell túlságosan megerőltesse magát. De ahhoz sem kellene sokat tennie senkinek sem, hogy Istent válassza és Rá tekintsen. Csupán a megszokott mélybe nézést kellene arra felcserélnie, hogy az égre emelje, emeljük a tekintetünket. Elnagyoltan mondhatjuk azt, hogy a hamarosan megújuló templomtorony és tető ehhez lehet egyféle útmutatás. Mert ha majd ezeket nézhetjük meg saját templomunkon, akkor mindenképpen felfelé néztünk 37, illetve 41 métert is. Istent meglátni ehhez sokkal – sokkal magasabbra kell néznünk. S tudhatjuk a legtöbben azt, hogy ez méterben nem is adható meg. De az érzékei rabságában élő embernek talán lehet – s kell legyen – segítség a felfelé mutató torony is. Számtalan gondolat kavarog bennem, bennünk akkor, amikor tulajdonképpen udvarunk egyik részén ilyen csodálatos nagy munkálatok kezdődnek, folytatódnak megint. Azonban minden gondolat előtt a reménység és a fohász szólal meg: „De tekints a Te szolgád imádságára és könyörgésére ó Uram, én Istenem; hogy meghalljad a dicséretet és az imádságot, amellyel a Te szolgád könyörög Előtted a mai napon: hogy a Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal; e helyre, amely felől azt mondottad: ott lészen az Én nevem, hallgasd meg ez imádságot, amellyel könyörög szolgád e helyen.” 1Kir. 8: 28 – 29