„Tisztelt apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened az Úr ad neked!”

2. Móz 20.12

Kedves Testvéreim, szeretett Gyülekezet! Számtalan kisebb és nagyobb ünnepünk közül ma, anyák napján gyűlhettünk egybe az Úr házában. Egy olyan napon, egy olyan ünnep kapcsán; ami ugyan nem egyházi és bibliai gyökerekkel rendelkező hálaadásról szól, mégis nagy örömmel, s némi ajándékkal érkezünk ilyenkor ide évről – évre. Ki így, ki úgy éli meg anyák napja ünnepét, nem lehet egyformán rajongással vagy örömmel beszélni róla. Ugyanis nagyban függ a szülő és gyermek közötti kapcsolat minőségétől; attól, hogy ki mennyire szoros kapcsolatot – barátságot – testvériséget ápol az édesanyjával, esetleg a nagymamájával. S persze annyiban is különválik az ünneplésünk, hogy felnőttek vagyunk – e vagy még gyermekkorban élünk. Ugyanis – ahogyan biztosan visszaemlékszik valamennyi Testvérem – bármennyire is igyekszünk érettebb korban is teljes odaadással a szülők és nagyszülők felé odafordulni, valahogy mindez gyermekkorban sokkal egyértelműbb és sokkal tisztább öröm volt. Amikor – a sok elfoglaltság miatt kis időcsúszással – megkapták hittanos gyermekeink a mai műsorra szóló kis versüket, s ahogyan gyakoroltuk velünk; egy – egy verssor kapcsán gondolkodóba estem a mai szolgálatot illetően. Ugyanis – ahogyan majd hallani is fogják – a gyermeki játékos, szinte bolondos „vallomástól”; az egészen komoly, mély hangvételű szeretet megnyilvánulásig eléggé sokféle kis szolgálat lesz majd hallható. S az jutott eszembe, hogy kár ebbe beleszólni, akármivel is kiegészíteni az ő kis mondandójukat. Aztán eszembe jutott az is, hogy mindenképpen – a régi szokásoknak megfelelően – természetesen az istentiszteleti keretben tartjuk meg az ünnepet. Ilyenkor pedig nem a mi gondolataink, vagy akaratunk nyilvánul meg; nem aszerint szólal meg az üzenet; hanem Isten Igéje és szava által szólal meg valami régen papírra vetett, de ma éppen úgy aktuális megszívlelendő szó. A szeretethimnusz szinte talán évről – évre ismétlődő szakasz. Talán az egyik legegyértelműbben eszünkbe villanó leírás az anyák napját illetően. Ugyanis ez a nap valóban a szeretetről, a köszönetmondásról és a hálaadásról szól. Arról, hogy miként gondolunk azokra az emberekre, akiknek emberi szempontból – földi mérték szerint az életünket köszönhetjük. S valóban a legtöbbünknek a szeretet jut erről eszébe. A fel sem fogható, meg sem magyarázható, igazából soha semmivel nem helyettesíthető érzés, állapot. A szeretet, amely akár mennyire is hétköznapinak vagy egyértelműnek tűnik is, mégis nehéz róla beszélni. Nehéz azt mondani, hogy ilyen vagy olyan; s mik is tulajdonképpen az őt jellemző dolgok. Vele és benne élünk naponként, de mégis elakad a szavunk, amikor próbáljuk akár „csak” a magunk számára is megfogalmazni a lényegét. S milyen jó, hogy most nem is kell az agyunkat emiatt nagyon gyötörni, hiszen Pál apostol szavain keresztül – valljuk meg őszintén – nagyon is jól ráismerünk erre az érzésünkre, állapotunkra. „… türelmes, jóságos, nem irigykedik…” Igen Testvéreim, ez valóban a szeretet, valóban az a felfoghatatlan – ugyan akkor mégis leg egyértelműbb érzése az embernek, ami mindig – mindenhol vele van. Igazat kell adnunk az apostolnak ez esetben is, hiszen mi magunk is jól tudhatjuk: akit szeretünk, azzal türelmesek vagyunk minden tökéletlensége és nehéz tulajdonsága ellenére; jók vagyunk ahhoz, aki fontos a számunkra és nem is vagyunk irigyek vele szemben. Csodálatos szózat tehát, ahogyan az apostol lefesti . elénk adja ezt a nem is olyan könnyű jellemzést. Persze könnyen felmerülhet bennünk a kérdés, hogy kiről és miről ír Pál; nem is tűnik mindig mindenhol emberinek ez a jellemzés. Könnyen vádolhatjuk őt azzal, hogy nem is emlékszik emberi tulajdonságokra, vagy akár csak a saját érzéseire, hiszen ezekkel a jellemző tulajdonságokkal szinte lehetetlen dolgot mond el. Hiszen az ember, bármennyire szereti is a másikat – aki mellette van, nem tud mindig türelmes és jóságos lenni. Akkor Pál nem is nekünk, nem is rólunk beszél? De Testvéreim, az apostol kifejezései nekünk és rólunk is szólnak. Nekünk, akik az Úr Isten gyermekeiként hallgatjuk ma is ezeket a jól ismert frázisokat. Nekünk, akik tisztában vagyunk azzal, hogy ugyan nagyon jó a mi életünkben jelenlévő szeretet érzése, de ez csak kicsi – kicsi töredéke az Istentől jövő, életben tartó, igazi szeretetnek. Igen, vannak olyan emberek, akik képesek legalább egy részét megtartani annak a csodának, amiről Pál apostol beszél. Olyanok, akik nem türelmetlenek, soha nem irigykednek, mindig jóságosak tudnak lenni. Azonban minden emberi igyekezet és jó akarat ellenére a páli jellemzés inkább – sőt teljes mértékben – az isteni szeretet tulajdonságai. Azé a csodáé, ami a mi életünk alapvető mozgatója; ami bennünket is napról napra – évről éve – alkalomról alkalomra életben tart. Testvéreim az a szeretet, amelyre valóban minden hiányosság és „hiba nélkül”, maradéktalanul jellemzők a korinthusi levélben megfogalmazott dolgok. Azonban ne gondoljuk azt, hogy nekünk ennek kapcsán akkor semmi dolgunk sincsen! Ne gondoljuk, hogy minden el van rendezve és ülhetünk összefont karokkal! Hiszen éppen nem elnyugvásra, hanem tettre készségre, gyakorlatiasságra indít minket a hallott szakasz. Arra, hogy törekedjünk a minél nagyobb és minél jobb tökéletességre. Arra, ami tőlünk telik! Arra, hogy tudjuk és akarjuk mi is érezni és élni ezeket a szeretet tulajdonságokat! Több lépésben, több „körös futásban” tehetjük meg ezt. S talán egyik első megnyilvánulása ennek a szeretet megtapasztalásnak a tisztelet érzése és gyakorlása. Tisztelet, amely nem csak egy távolságot tartó – rideg kapcsolatot jelent, hanem egy becsben tartó, igazán közel szóló szeretetet. Az a tisztelet Testvéreim, amelyről számomra teljesen egyértelműen az ötödik parancsolat szólal meg! S igen, ez nem csak az édesanyák vagy a nagymamák megbecsülésére szólít fel; hanem minden felmenő tiszteletére sarkall. Arra, hogy becsüljük meg azokat az elődöket, akiken múlt /emberi szempontból legalább is/ a mi mostani életünk. Az ötödik parancsolat, a második kőtábla bevezető felszólítása. Az első azok közül a parancsolatok közül, amelyek a felebarátaink, az embertársaink iránti kötelességeinket sorolják fel. S milyen érdekes, elgondolkodtató; hogy nem egy tiltás szólal meg ezen az „első” helyen, nem egy bennünket úm. „kordában tartó” szózat, hanem egy tettre késztető, buzdító gondolat! Tisztelet… Sokszor hallunk erről is a hétköznapjaink, az életünk során. Próbálnak erre nevelni bennünket már egészen kicsi korunktól fogva óvodában, iskolában és a családi közösségben is. Szinte együtt nevelődünk bele a szeretet mellett. S igen, kicsit rokon értelmű is ez a kettő szó. Nem teljesen válik külön az értelmezésünkben, hiszen leginkább azt az embert tudjuk /és akarjuk/ tisztelni, akit egy kicsit is szeretünk legalább. Azt, aki egy kicsit is fontos a számunkra, aki közel áll hozzánk. S bár vannak persze /sajnos/ elrettentő példák, de mégis azt lehet mondani, hogy a szüleink és a nagyszüleink ilyen hozzánk közel álló, tiszteletre és szeretetre méltó embertársak. Azonban kedves Testvéreim, ne gondoljuk azt; hogy csupán egyoldalú felszólítás ez a mondat! Ugyanis nem csak a mi gyermekségünkre utal, hogy a felmenőket mennyire – milyen mértékben kell becsben tartanunk! Mert bár nem fogalmazódik meg a szó szoros értelmében ezekben a szavakban, de ebben a figyelmeztetésben igen is ott van a visszafelé jövő tisztelet és szeretet; vagyis a megbecsülés is! Aki forgatta, illetve forgatja a konfirmációs kátét, az talán egészen egyértelműen és szó szerint tudja felidézni, hogy itt tulajdonképpen miről is van szó! Az ötödik parancsolat kapcsán ugyanis az fogalmazódik meg, hogy nem csak a gyermek számára mutat irányt a tisztelet és ez által a szeretet felé; hanem a szülőnek /és nagyszülőnek is/ figyelmeztetés, hogy ne ingereje és terelje rossz irányba a rá bízott gyermeket. S gondoljunk csak bele Testvéreim, hogy mennyire igaz mindez – mennyire egyértelmű is a számunkra! Mi gyermekként – akár hány évesek vagyunk is – úgy tudjuk szeretni és tisztelni felmenőinket, ha ők nem bántanak, nem ingerelnek bennünket. Igen, sajnos lehet rossz példát, ellenpéldát is hallani. Olyan esetekről, amikor a gyermek, a kiskorú bántalmazva van; ahol a szeretet semmilyen módon nincs jelen a családokban. Olyan közösségek, ahol a Pál apostoli szeretethimnusz „csak mese”. Tudjátok Testvéreim, az ilyen helyek, az ilyen esetek semmi módon nem lehetnek az Istentől jövő szeretet – a keresztyéni testvériség megnyilvánulásai. Azért, mert pont a lényeg, az összetartó erő nincs meg a közösség tagjai között. S lehet bármekkora ellentét, akár mekkora probléma is egyesek között, a szeretet és tisztelet hiánya mindig problémát szül – további bajok felé vezet el. Vagyis akár az ötödik parancsolatra gondolunk vissza, akár a szeretethimusz szavai csengenek a fülünkben; mindannyiszor ugyan arra a tökéletességre, a megtartó teljességre kell gondolnunk, amely most itt együtt tart bennünket is! A szerető, gondviselő Atya Isten csodálatos adományára, igen – igen a szeretetre. Egyszerű mondás szavai jutnak eszembe: „A szeretet mindent pótol, de a szeretetet nem pótolhatja semmi sem!” Igen Testvéreim, erről szól – ez a lényege. Ha valakiben megvan a szeretet, ha valakiben teljessé tudott válni a szeretet; annak nincs hiányérzete – az ki tud teljesedni az életében. Ha viszont valaki nem tudja /vagy nem akarja/ megtapasztalni a szeretetet, az próbálkozhat bármivel is, tehet bármit is; soha nem fogja tudni teljessé tenni a földi létet! Megmarad a hit, a remény és a szeretet … a LEGNAGYOBB A SZERETET!!! Pedig a másik kettő is nélkülözhetetlen, mégis a szeretet tökéletesíti ez előzőket, fogja össze a teljes emberi létet! A szeretet, aminek persze számtalan kisebb része van. Így beszélhetünk ezen belül például a már említett tiszteletről is. Nem lesz ez kérdés vagy nehézség a számunkra, ha az életünk része a szeretet! Nem lesz kétséges, ha tudjuk, hogy nem rajtunk múló dolog, hanem az Istentől jövő tökéletes adomány! Testvéreim, a földi életünk során nagyon sok részét éljük meg a szeretetnek. Körülvesznek bennünket, átszövik a mindennapjainkat a kisebb – nagyobb megtapasztalások. Viszont Testvéreim legyünk annyira nyitottak és befogadók, hogy meglátjuk: igazán akkor tudjuk érezni és magunkénak tudni a szeretetet, ha elfogadjuk azt, mint Istentől jövő adományt! Ne zárjuk be az ajtókat, ne akarjuk eltolni magunktól. Ugyanis ez, ha megvan bennünk és körülöttünk és adunk másoknak is belőle, csak egyre több és több lesz. Isten szeretete ugyanis, úgy tart életben bennünket – úgy életet minket, ahogyan a gyermeküket tápláló édesanyák. Csodás nap tehát a mai ünnep annak ellenére is, ha nem a szentírásból ered az ünneplése. Legyünk hálásak az életért, a földi létért; amit Isten az édesanyákon keresztül/ általuk ajándékozott a számunkra!