Mezőföldi Református Egyházmegye

Hazaérkezett

2018-02-28 20:21:53 / Polgár Tibor


Isten vigasztaló szeretetét átélve tudatjuk, hogy Bölcsföldi László református lelkipásztor életének 86. évében hazatért Megváltó Urához.


 

 

Amikor elveszítünk valakit, azt szokás mondani: igen, meghalt, de a szívünkben örökké él. Ha fizikailag már nem érinthetjük is, nem találkozhatunk vele, nem beszélhetünk hozzá, a szívünkben őrizzük emlékét, sőt mozdulatait, szavait, gesztusait. A hívők még nehézkesebben fogalmaznak, hiszen aki az Úrban hal meg, arra nem igaz az, hogy nem él, hanem sokkal inkább az, hogy jobban, mint korábban. Hiszen már nemcsak azt a részleges, ideig való és néha fájdalmakkal teli életet éli, amit a földi lét jelent, hanem belecsúszik az örökkévalóságba, korlátlan távlatokkal, mennyei magasságokkal, az Úrral és másokkal való örök közösségbe és jelenlétbe.

 

Még azt is mondhatjuk, hogy ők élnek igazán, s ahogyan mindig is jelen voltak az életünkben, s egész életükön át hordoztak bennünket (szó szerint is), úgy érezzük, hogy a láthatatlan kötelék megmarad. Hiába nőtt fel valaki, mégiscsak a szülő „kicsi fiacskája” marad, akit nemrég még a keze között tartott, féltve óvott.

 

Azt is mondják, ha elveszíti az ember a szüleit (így: elveszíti), akkor nő fel igazán, válik felnőtté, hiszen már senki sincs fölötte, ő a család új feje, legidősebb tagja, képviselője. Persze ettől még nem biztos, hogy felnőtt lesz valaki. A költő azt írja: „Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja,”. Nemcsak a korra utal itt, bár arra is, és nemcsak azt jelzi, hogy már valamit megért, kifejlett korú lett, akihez már nem illik a gyerekeskedés, hanem azt a nagy fájdalmat, hogy igen, a szülő elveszíthető, sőt el is kell veszíteni ahhoz, hogy az ember teljes (felnőtt) életet éljen. Akkor érti meg az ember, hogy az „életet a halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor -” És éppen ezért őrzi meg. Ez a titok. Így nem lesz már valakinek emberi istene, s lesz maga ura, akinek már senki sem prédikál. (József Attila: Eszmélet)

 

És mindez a szívben dől el.

 

A halottakat meg kell siratni, el kell temetni, el kell gyászolni, ahogy írja a Prédikátor könyve is: „Megvan az ideje a gyásznak”. De ideje van annak is, hogy akit már csak a szívünkben hordozunk tovább, annak örüljünk, hogy hazaérkezett. Mint örülünk bárkinek is, aki rövid vagy hosszú útról hazatér. Mert mi olyan vándorok vagyunk, akik a jól megszokott és számunkra kényelmesen berendezett otthonunkból egy még jobban elrendezett otthonba tartunk. Oda, ahol mindig otthon vannak, ahol mindig várnak, és ahová mindig jó megérkezni.

 

Szeretteink halála közelében néha vannak megmagyarázhatatlan és előre nem tervezhető események is. Amikor utoljára voltam látogatni édesapámat a fehérvári kórházban, már elbúcsúztunk tőle, ő is elfáradt kicsit, lefeküdt az ágyra, a párnára tette a fejét és becsukta a szemét. És távozóban az ajtóból még egyszer visszanéztem rá, visszaléptem az ágyhoz, és még egyszer megcsókoltam az arcát. Rögtön kinyitotta a szemét. Még egyszer; egyszer és utoljára.

 

 

Bölcsföldi András

 

 

Forrás: www.parokia.hu