Örökélet Vasárnapja - 2009.

Lectio: Zsoltárok 90:1-17

Textus: Filippi 4:13

Deo volente Szentgálon, 2009. november 22-én délelőtt 10 óra 

      Örökkévaló Istenünk! Aki hajlékunk voltál s vagy nemzedékről-nemzedékre, Hozzád száll dicsőítő és magasztaló szavunk Örökélet Vasárnapjának reggelén. Köszönjük, hogy mindezideig megtartottál s megoltalmaztál bennünket életünk eddigi ideje alatt. Így esztendő vége felé nem nehéz azonosulni a próféta gondolatmenetével: „Vissza-visszaemlékezik, és megalázódik bennem az én lelkem. Ezt veszem szívemre, azért bízom. Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága." (Jeremiás siralmai 3:20-22) Köszönjük kegyelmedet, amely minden reggel meg-megújul rajtunk. Így lehetséges az, hogy minket még nem szólítottál el e földi árnyékvilágból úgy, ahogy azokat a Testvéreinket, akikre ma emlékezünk. Köszönjük, hogy emlékezhetünk. Ma, amikor majd a tavalyi Örökélet Vasárnapja óta eltávozott Testvéreink ideát viselt neve elhangzásával is kifejezésre juttatjuk kegyeletünk érzését irántuk, köszönjük, hogy Ők éltek, hogy itt lehettek s  hogy szerethettek. Ó, milyen jó is, hogy tudjuk: ha volt is bűnük, azokat Te megbocsájtottad a Jézus Krisztus vérének érdeméért. Jó volna, ha mindegyikőjükről külön-külön szólhatnánk, de mert erre nincsen lehetőség, inkább arra kérünk: igazítsd el gondolatainkat az örök élet kérdésében. Jó nekünk tudni, hogy akik itthagytak bennünket, már részesei az örök életnek! Az örök életnek - amiről nekünk most még csak sejtéseink vannak. „Mert most - mi még - tükör által homályosan látunk - de tegyük hozzá bátran és boldog bizonyossággal,    hogy    -    akkor   pedig   színről-színre..."

(I.Korintus 13:12) fogunk látni, amikor eljön számunkra is az örök élet. Mert el fog jönni az ideje, hogy belássuk az apostoli levél szavainak igazságát: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." (Zsidó 11:1)

      Kérünk, Urunk, áldd meg emlékező istentiszteletünket s szólj hozzánk az örök élet reménységéről! Ámen!

Soli Deo Gloria!

Lectio: Zsoltárok 90:1-17

Textus: Filippi 4:13

      Örökélet Vasárnapja van. Ez a vasárnap a Szentháromság Vasárnapját követő huszonnegyedik vasárnap s egyúttal az Ádvent előtti utolsó vasárnap, amely lezárja az egyházi naptár szerinti ünneptelen félévet.

      Testvéri szívvel köszöntöm e különleges vasárnapon a Gyülekezetet. Külön kiemelten is nagy szeretettel azokat a Testvéreinket, akik ez alkalommal írásos meghívásunkra jöttek el  az Örökélet Vasárnapjának megszentelésére. Amint a gyászoló családokhoz küldött levelemben is írtam, egy ősi szép szokást, de egy időre méltatlanul elfeledett protestáns egyházi gyakorlatot elevenítettünk fel azzal, hogy immár 13. esztendeje Örökélet Vasárnapján emlékező istentiszteletet tartunk. A tőlünk nyugatra lévő protestáns egyházakban természetes és magátólértődő ennek az ünnepnek méltó megünneplése. Hiszen a reformáció egyházaiban éven át nincsen más olyan jellegű ünnep - mint a katolikus Testvéreinknél a Mindenszentek és a Halottak Napja - amikor különösebb említés történnék az elköltözöttekről és a távozásukat övező hitvallásos gondolatainkról. Egyedül az Örökélet Vasárnapja ilyen ünnep tehát nálunk az egyházi esztendő folyamatában. Éljünk hát vele áldással!

      Ezen a mai Örökélet Vasárnapján rendhagyó módon nem kerestem úgynevezett kifejezetten örökélet-vasárnapi Igét, amelyben leginkább és rend szerint szerepelni szokott maga az örök élet és/vagy az örökkévalóság kifejezés. Éppen ezért némi magyarázatul mondom - főként azok számára, akik csak hívásunkra jöttek el ma - hogy mi, a szentgáli Gyülekezet Ige-hallgató közössége ez év június 14.óta, vasárnapról-vasárnapra rendszeresen a Filippi levél igéi fölé hajolunk s ez igék alapján keressük az időszerű üzenetet lelkünk épülésére. Egy hatalmas, hömpölygő Ige-folyam volt ez, sok-sok áldással!

      Amikor pedig már hetekkel ezelőtt körvonalazódott: erre a mai Örökélet Vasárnapjára a felolvasott alapige következnék a sorban, pillanatig se kételkedtem, másodpercre se tétováztam. Hanem alázatosan és szinte újjongva elfogadtam, hogy nem más, hanem Isten Szentlelke rendezte így a dolgokat s nem lehet egyéb a mi mostani örökélet-vasárnapi Igénk, mint ami felhangzott az imént: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít."  Hogy miért is gondoltam így, azt majd látni fogjuk mindjárt.

      Hogy az elmúlt majdnem félesztendő alatt mi minden elhangzott e helyen a Filippi levél megelőző versei alapján, azt természetesen lehetetlen volna felemlíteni. Ellenben azért, hogy csak valamennyire is mindenki „képben legyen" - nagyon röviden, néhány szóban lássuk a mai Ige közvetlen szövegkörnyezetét. A megelőző versekben ugyanis azt mondja Pál: „...Én megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is, mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is." (Filippi 4:11,12) Majd ezek után írja ezt:  „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít."  

      Elnézést kérek, hogy személyes szót is szólok, de úgy érzem, nem hallgathatom el: ez a mai Ige volt az én konfirmációi Igém. 42 esztendő távolából átélem, ahogy Édesapám a fejemre tette a kezét lelkipásztori áldásra és zengett ajkáról a személyesen nekem és akkor csak nekem szóló igei áldás: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít." Nem nagyon értettem persze akkor gyermekként, hogy miért is ezt az Igét választotta nekem. Aztán későbben, amikor jöttek az élet nehéz feladatai, emberpróbáló periódusai, akkor megértettem.     

      Megértettem, hogy ez az igei áldás a létező legnagyobb ígéret és a létező legnagyobb valóság az életemben. Megtapasztaltam többször és sokszor, többszörösen és sokszorosan, hogy igenis „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít." De mi köze ennek az Örökélet Vasárnapjához? Nagyon sok köze van. Minden egyes betüje ezer szállal kapcsolódik az Örökélet Vasárnapjához. Miért is, hogyan is? Hát azért és úgy, mert a mi földi-emberi erőtlenségünk legszembetűnőbb megnyilvánulása az, amikor test szerint, a földiekre nézve elveszítünk valakit és egycsapásra úgy érezzük nincs tovább, úgy érezzük ez a rettenetes gyász már meghaladja erőinket. És ekkor megszólal - Isten kegyelméből megszólalhat - bennünk egy áldott belső hang, az apostol megfogalmazásában „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít." Mindenre!  Arra is, hogy letöröljem a könnyeimet, hogy felül tudjak emelkedni a gyászomon. Hogy ez a felülemelkedés óhatatlanul és automatikusan felfelé, nevezetesen az örökkévalóság felé irányítsa a tekintetemet.

      Volt egy nagyon kedves professzorunk a teológián, egyszer elmondta: Tudjátok, van egy Ige a Zsoltárokban, amit csak a felnőtt szép fiam eltemetése után értettem meg igazán. Amikor eleinte minden nap felmentem a Farkasréti temetőbe és a sírjánál imádkoztam, feltekintettem a budai hegyekre és elsóhajtottam: Mondd, Uram, miért tetted ezt velem? És Ő egyszerre csak elém hozta a 121. zsoltár 1.,2 versét:  „Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és földet." Innentől fogva megértettem - mondta: - „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít." - Lám, a kérdés tehát az: tudjuk-e, honnan kell kérni az erőt?      

      Amikor az elmúlt napokban a Gyülekezet Énekkarával készültünk erre a mai örökélet-vasárnapi szolgálatra, az igeolvasás és imádság után elénekeltük a klasszikus örökélet-vasárnapi éneket, a 480. dícséret 1., 2. versét is: „...Érzem, hogy az örök élet / Már e földön az enyém lett...Feltekintvén rád, Atyámra, / Könnyű csordul az orcámra. / Az által olyan újjá lészek, / Mint a plánta, mikor arra / Harmatcseppet szülsz hajnalra." Hát: erről van szó! A feltekintés, az örökkévalóságra való felpillantás - már önmagában erőt ad. Aztán jön az eredmény - mi az eredmény? Az, hogy: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít." Aki nem hiszi: elébb próbálja ki, aztán nyilatkozzék.

      Pál apostol másutt egyenesen így fogalmaz: „Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel." (Kolossé 3:2) Aki az odafennvalókkkal törődik, aki a mostani uralkodó- kiabáló liberális világnézettel bátran szembe megy, az meg fogja látni, hogy mit nyerhet ezen. Meg fogja látni az Odafennvalót, a kegyelmes, vígasztaló Istent, az Örökkévalót, meg fogja látni, hogy a mi előrement Kedveseink is oda mentek az örökkévalóságba és innentől fogva, az azt következő lépésben már ő is el fogja tudni mondani, amit az apostol: „...Amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős." (II.Korintus 12:10)  „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít."         

      Nagyon erőtelenek vagyunk mi magunktól, magunkban, de az Örökkévalóra s az örökkévalóságra tekintve erősekké válhatunk, ha akarjuk. Mert Ő „...erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak, és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; De akik az Úrban bíznak, erejük megújul..." (Ésaiás 40:30,31) Ez a mi egyetlenegy reménységünk ma, Örökélet Vasárnapján és holnap, holnapután is - ha akarjuk!

      Ma, Örökélet Vasárnapján a Gyülekezetünk missziói rendjében erre a vasárnapra rendelt programunk szerint ki-ki a halottaira emlékezik. Akárkire nézek, mindenki kedves arcán azt látom: mindannyiunknak vannak halottai! Lássuk hát Őket és lássuk hát magunkat - az örökkévalóság szemszögéből. Mert így reményteljes, mert így vígasztaló az ránk nézve. Ki-ki a saját halottjára, halottaira gondolva, legyen erős a gyász miatti látszólagos erőtelenség ellenére. „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll." (Jób 19:25) Ha pedig ezt tudom, akkor azt is tudom, hogy találkozni fogunk - az örökkévalóságban. Tudjátok tehát most már a mai örökélet-vasárnapi Igét:  „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít." Mindenre - tehát erre is van erőm a Krisztusban, hogy ezt elfogadjam, hogy ezt feldolgozzam, hogy ez a tudás véremmé s életemmé váljon.

      Amikor 16 évvel ezelőtt Édesapám lehunyta a szemét, azt hittem, megnyílik a föld és vége mindennek. Nem nyílt meg a föld, hanem megnyílt a menny, megnyílt előttem az örökkévalóság csodálatos és titokzatos világa, ahova Ő elment. És azokban a fájdalmas órákban felerősödött bennem az Ő áldó szava, amely a konformációi áldásban így hangzott:  „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít." És lett erőm mindenre; az élet folytatására, a küzdelmekre, a harcokra, a feladatokra és mindenre, lett erőm elviselni a gyászt, a próbát, a veszteséget és lett erőm arra, hogy az Úr kegyelméből még másokat is vígasztaljak.          

      Legyen áldott Isten, hogy ezen a mai Örökélet Vasárnapján arról értesített bennünket: történjék velünk bármi, veszítsük bár el földi értelemben a hozzánk legközelebb állókat sorban: Mindenre van erőnk a Krisztusban, aki minket megerősít! Ámen!

      Légy áldott, édes Istenünk az Örökélet Vsárnapjának örömüzenetéért. Légy áldott, hogy most már mi is bátran mondhatjuk: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít." Oly nagy szükségünk van arra, hogy az apostolnak ez a szelíd, de hatékony szava nyugtalan szívünket megnyugtassa. Köszönjük, hogy a Te áldott Lelked szól szüntelenül, nekünk pedig csak ki kell nyitni a fülünket és a szívünket, hogy belénk áradjon a megváltó szeretet. Mert megváltó szereteted áldó jelenléte nélkül, bizony, pokollá tud lenni az élet. Örökkévaló szent szavad és megváltó szereteted által viszont áldás és békesség az életünk. Még akkor is és abban is, amikor megpróbáltatást adsz, lehetséges kérni annak elhordozásához a felülről jövő erőt. Hiszen szent Fiad megmondta: „...Amit könyörgéstekben kértek, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek." (Máté 21:22) Így vagyunk, Uram, a gyászban is. Ha kérjük a Jézus Krisztus nevében könnyeink letörlését, Te bizonnyal, minden kétséget kizárón meg tudod vígasztalni bánatos lelkünket. Ezen a vasárnapon hálaadással gondolunk azokra a Testvéreinkre, akik a maguk itteni helyén, szeretteik körében áldás voltak, míg itt lehettek, de már időközben elmentek tőlünk a minden élők útján s most már odaát vannak Nálad, az örökkévalóságban. Áldd meg Rájuk való emlékezésünket, úgy azonban, hogy az ne legyen terméketlen múltbarévedés, hanem a jelenben is erőt jelentő hálaadás irántad. Könyörgünk, azokon a Testvéreinken különösképpen nyugodjék meg ma vígasztaló áldásod, akik vagy mert még oly friss a gyász sebe, vagy mert régebben esett ugyan már, de sehogyan se akar behegedni - szomorúan jöttek el ma szent házadba. Add, Urunk, hogy itt azt kapják most Tőled, amiért érdemes lesz máskor is, rendszeresen is eljönniök. 

      Áldd meg mindazok szívét, akiket ma megérintett Igéd üzenete. Indítsd fel szívünket-lelkünket, hogy minél többen legyünk, akik hálaáldozatra jelenünk meg házadban újra és újra.

      Jézus Krisztusért kérünk, hallgasd meg könyörgésünk szavát! Ámen!