Volt, amelyik évekig állt társai közt munka és feladat nélkül, céltalanul, valamelyik ház hátsó udvarán. Szelek, fagyok kikezdték, sarkai letörtek.  Volt olyan is, látszólag erős és épnek mutatkozó, ami egy koppintásra elrepedt - a benne lappangó rejtett feszültség egy pillanat alatt kettétörte. Aztán volt, amelyiket egy halálra ítélt melléképület falából kellett kifejteni: még most is makacsul tapadt rá a szürke malter, mint nehéz páncél. De volt olyan is, ami furcsa, gnóm formát vett fel. Hosszú évtizedekig nyomhatta három-négy emelet súlya, csavarta szorította, fojtogatta, de ő nem tört el, nem szakadt bele. Most itt van a kezemben, olyan, mint egy sokat megélt-átélt hajlott hátú öregember, akinek már az alakja is a múltról mesél... És jöttek sorba, egyik a másik után. Kézről kézre adtuk őket, hogy aztán egy rögtönzött csúszdán lekerüljenek a pincébe. Elképzeltem már, - rajz is készült róla - hogy kerülnek majd egymás mellé, szorosan - de nem úgy, mint most, kupacba rakva, egymást nyomva-sértve, egymás fölé és mellé, ideiglenesen - hanem végleg, puha homokágyba fektetve, mintát alkotva, szép rendben...

Vajon megtalálja-e mindenik a helyét?  Mit szól majd türelmes kőművesünk, ha látja, mennyi féle alak és méret, vastagság és szélesség, mennyi hiba és sérülés? Furamód most nem aggódtam mindezért.  Különös nyugalom és béke szállt meg - írtam már. Talán a középkori katedrálisok építői érezhettek így. Napokig farigcsálnak egyetlen egyet a hatalmas épület milliónyi építő kövéből és közben sejtették, hogy, talán csak az unokájuk látja majd készen azt, amin már az apjuk is dolgozott. Mégis érezték, tudták nem hiába dolgoznak, egyetlen mozdulatuk sem fölösleges, minden kőnek helye van a templomban, végül minden a helyére kerül majd és értelmet kap.

Tudom, azóta én is tudom, és ez az érzés nem akar elmúlni: Végül minden a helyére kerül. Minden tégla, minden mozdulat, minden gondolat és szó beépül a Nagy Műbe. És a sérülések, meg a fájdalmak, meg a feszítő kétségek nem lesznek többé azok, amik voltak, átalakulnak valami egészen mássá, mert végül minden értelmet kap. ,,Mindent újjá teszek" (Jel 21:5) mondja Ő. Nem megsemmisítek, aztán újat építek, hanem mindent, ami van ,,újjá teszek". Mindent felhasználok, mert nekem semmi sem fölösleges, eldobandó. Nekem így kellesz, csorbán, félbetörten, kopottan, megnyomorgatva, feszültségekkel terhesen. Kiszedlek, ha kell a falból is, kalapácsot ragadva. Igen, lefejtem rólad türelmesen a habarcsot! Megtalállak, ha ott dideregsz elhagyva, magányosan félretéve valahol, értelmetlenül. Megtartalak, ha megtörtek, kihasználtak, meggyötörtek is...

És akkor, mint kőműves a téglát, megfog egy meleg kéz - utoljára akkor éreztél ilyen forróságot, mielőtt megszülettél, ott az anyaméh kemencéjében. Megfog és felemel a nagy Kőműves! Majd értő türelemmel a helyedre tesz. Ámen.

Jelentem épül a pince és talán valami más is...!

Gyura