Ennek ellentmondani látszik mostani világunk egyik jellemzője, miszerint  ami evidencia értékű, magától értődő és múlhatatlanul szükséges (lenne) a vele való foglalkozás, az válik sokszor hangsúlytalanná - tisztelet a kivételnek. A világnézetek és eszmerendszerek a tőlük telhető módon és mértékben fejezik ki és igyekeznek tudatosítani az adott probléma érzékelését. Heidegger megfogalmazása szerint egyfajta sajátos „létfelejtés"-ben leledzünk s magára a létezésre volna szükséges gyakorta rákérdeznünk. A cogito ergo sum filozófiája erre a kérdéskörre is nagyon ráillik.

A Biblia a maga grandiózus mivoltában, teljes terjedelmében, minden egyes szavával egy sajátos aspektusból közelíti meg a lét-nemlét kérdését. Ez a sajátos aspektus a teremtés-centrikus, személyessé téve pedig egyenesen Teremtő-centrikus világfelfogás, világ értelmezés.

Közelebbről vizsgálva ebből a szempontból a Biblia második fő részét, az Újszövetséget, azt látjuk, hogy annak legközpontibb szereplője, Jézus Krisztus nem csak saját kortársait, hanem közvetett módon - apostolai, szószólói által - minden kor emberét a szeretet Istenével akarja újra élő kapcsolatba hozni. Azzal, Akiben szabadsága van hinni.

Ennek az alapvető keresztyén teológiai felismerésnek a mai kor problémáira válaszolni próbáló célkitűzése, hogy figyelmünk középpontjába kellene állítanunk teremtett voltunkat: az ember és környezete teremtettségét, mégpedig a Jézustól tanult szeretet sajátos rendszerének szemével nézve.

Ahhoz, hogy az emberiség útja elkanyarodjon a fenyegető szakadékoktól -  az éghajlatváltozás csapdájától, a környezet-szennyezéstől, a Föld javainak igazságtalan elosztása által okozott egyre nagyobb feszültségektől - melyek felé ma egyértelműen rohanni látszik az ember, meg kell tanulnunk újra harmóniában élni az Isten által teremtett világgal. És meg kell tanulnunk jól viselni ennek a teremtettségnek a felelősségét is - mert a teremtmények között mi, emberek felelősséget hordozók vagyunk.

Az idei Teremtés Hete tematikájában a „lakott föld" összefüggésében felmerülő neuralgikus pontokon túlmenően a végtelen világegyetemre is kitekintéssel van. Idézet a segédanyagból: „Ha a Naprendszert egymilliárdod részére kicsinyítjük, akkor a Nap egy 1,4 méter átmérőjű gömb lesz, melytől 150 méterre kering a szőlőszem nagyságú Föld. Ezekben a méretekben a Plutó egy majdnem 6 kilométer távolságra keringő borsszem, a legközelebbi állócsillag (Kentaur) pedig még ilyen kicsinyítésben is 45 kilométerre van tőlünk." („Teremtés Hete" tanulmányi segédanyag, 7. oldal)

Ezek a gigantikus méretű arányok önmagukért beszélnek s egyfajta kötelező tiszteletet ébresztenek a teremtés csúcsában, az emberben. Akinek a drámai sebességű vesztébe rohanása egyfelől szignifikáns, másfelől - ma úgy tűnik - irreverzibilis folyamat.

A zsoltáridézetben ezt hallottuk: „Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó - mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?" Szent Pál apostol pedig amikor az akkor ismert világ legműveltebb görög bölcselőivel, „...epikureus és sztoikus filozófus-..."-okkal folytat sziporkázó szócsatát az Areopágosz dombján, Athén nyilvános vitafórumán (Apostolok Cselekedetei 17:18,19) - átütő sikert arat szavaival. Isten „...nincs is messze egyikünktől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek: Bizony, az ő nemzetsége vagyunk" (Apostolok Cselekedetei 17:27,28) - mondja. Ez az imago Dei egycsapásra közel hozza a végtelen spirálködökből a Teremtőt. Így lesz a Napot, a Holdat, a csillagokat és ezt a szegény, szerencsétlen sárgolyót, a Földet Alkotóból Megváltó Isten, így lesz az elvont transcendens fogalomból personális Gondviselő.

Az idei Teremtés Hete alkalmából, ezeknek a globális, nagy összefüggéseknek a szünapszisában, együtt látásában s nem utolsó sorban az ökológiai válság helyzetben legyen a lelki békénket s az érzelmi homeosztázisunkat erősítő Lengyel József tizennyolcadikszázadi költő éneke:

A csillagos égnek seregei ott fent

Tündöklő fényükkel dicsérik az Istent.

Az egek boltjai alatt forgó világok

Mély bölcsességéről beszélő bizonyságok;

Az ő szavára lett tenger, hegy, füvek és fák

Jóvoltát s erejét szüntelenül kiáltják.

Hát én, kibe lelket a jó Teremtő tett,

Némán vesztegeljek s ne dicsérjem őtet?

Nem, sőt minden lelki erőmet összeszedem,

Elmémnek szárnyain székihez emelkedem;

Szólok s ha tétováz rebegése nyelvemnek,

Könnyűim tanui lesznek tiszteletemnek.

(Református Énekeskönyv, 248. dicséret 1,2.)

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész