Október második hétfője van. Egy héttel ezelőtt a Teremtés Hete aktualitása alkalmából ökológiai kérdésekről volt szó. Terjedelmi okokból nem volt lehetőség arra, hogy    szó essék a másik nagyon fontos aktualitásról. Október elsejét ugyanis az ENSZ - már 21 éve - az Idősek Világnapjává nyilvánította. Mai hétkezdő meditációnk - talán megbocsátható, hogy egy hetes késéssel - ez előtt a különleges világnap előtt, az Idősek Világnapja előtt szeretne tisztelegni.

Merthogy az életünk - és benne a hivatásunk - szerves része az idősekkel, az öregekkel való foglalkozás. Magunk között időnként idézőjelben tiszta geriátriának mondjuk a belgyógyászati osztályok ember-anyagát és magát az ott folyó gyógyító tevékenységet is. Nem mindegy azonban, hogyan exploráljuk a magunk számára ezt a rendkívül szerteágazó  kérdéskört felölelő probléma halmazt.

Az imént elhangzott tüneményes allegóriákkal színesített   ősrégi elbeszélés arról szól: miként látták az idős kort és magát  az öregedés biológiai-, és pszichológiai folyamatát a bibliai időkben. A rendkívül plasztikus képek segítenek megérteni, feldolgozni a különféle irreverzibilis élettani folyamatok lejátszódását.

De lássuk ezek után közelebbről most már, mit üzen a felolvasott alkalmi Ige a bölcs Salamon királynak tulajdonított Prédikátor könyvéből. „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!" Azaz: ne várd meg öreg korodat, hanem már azt megelőzően, jó előre közeledj Istenhez, mert a nemszeretem napokban már nem biztos, hogy megteheted. „...Készülj Istened elé..." (Ámós 4:12) - mondja a próféta. Majd a nemszeretem napok részletes elemzése következik az alapigében, melyeket ha lehet, meg kellene előzni, mégpedig a rájuk való felkészüléssel.

„Míg el nem sötétedik a nap világa, meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek eső után. Akkor reszketni fognak a ház őrizői, támolyognak az erős férfiak; megállnak az őrlő leányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton."

A meghomályosulás, az elsötétülés vissza-fordíthatatlan folyamata idős korban egyértelmű. A ház reszketeg őrizői az idős karok. A támolygó erős férfiak a megerőtlenült lábak.  A megkevesbedett őrlő leányok a megritkult fogak. Az ablak az idős ember meggyengült szeme, látása. Az utcára nyíló ajtók pedig a fülek, amelyekkel nem olyan jól hall már az idős ember, mint régen. A malom zúgása az egyre távolabbról hallatszó mindenféle hangokat akarja érzékeltetni, amikor a hangok és a különféle zajok már összekeverednek az idősödő ember hallójáratában.

Ilyenkor jön a megfáradás, az összerezzenés, a félénkké válás; különféle ijedelmek tapasztalása is. „A mandulafa kivirágzik, a sáska nehezen vonszolja magát, és mit sem ér a fűszer, mert elmegy az ember örök otthonába, és az utcán körös-körül siratók járnak." A mandulafa, a sáska és a füszernövény képletes említése itt arra utal, hogy az Isten által alkotott természet az évszakok rendjét követi: tavasz-nyár-ősz. Mígnem az embert utolsó földi útjára kísérik és meg is siratják, szépen elsiratják még az utacabéliek is. 

„Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta." Az a bizonyos életfonál elszakad, az élet-kútból való merítés alkalmai pedig - eszköz híján - a továbbiakban lezárulnak. Mert a test sírba tétetik, a lélek pedig megtér Urához. Ez az élet rendje - ilyen káprázatosan gyönyörűséges képekben elbeszélve.

Üzenet: a múlandó tükrében talán könnyebben észrevesszük azt, ami - helyesebben Aki - nem múlandó.

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész