A mai szakasz első ténymegállapítása így hangzik: „Te számon tartod bolyongásomat..." Azt jelenti ez, hogy Dávid rájött, mert megtapasztalta, hogy nem a falaknak beszél, amikor imádkozik. Nem falra hányt borsó, amit panaszkodik, fohászkodik, hanem meghallgatásra talál. Akit számon tartanak, az mindenképp fontos annak a részéről, aki számon tartja a hozzá fordulót.

Egyszer régen - már évtizede is van - egy ötven körüli férfi szabályszerűen úgy esett be hozzám a földszinti irodámba.   A  rendelőintézeti  pszichiátriai   gondozóból  jött.

Elmondása szerint a pszichiáter meg se hallgatta, hanem azt mondta, mit kezdjek én magával, amikor nekem meg most halt meg az édesanyám, az én bánatom nagyobb, mint a magáé. Aztán felírták a gyógyszerét és ennyi volt a gondozás. Valakitől azt hallottam, hogy maga meghallgat - mondta, szinte majdnem könyörgőn. Aztán feltört belőle a panasz, mint egy lávafolyam. Megköszönte, hogy meghallgattam és később még jó párszor eljött s olyankor mindig megnyugodott.

Dávid lelkigondozója a meghallgatás tudományából már jelesre vizsgázott eddig. Ezért a bizalom Dávid részéről: „Te számon tartod bolyongásomat..." Te - tehát. És nem más. Illetve más nem!

Majd Dávid még tovább is fokozza lelkigondozója méltatását, autoritásának és szakavatottságának minősítését, azzal, hogy még mélyebb húrokat pendít meg, kérésével kifejezve iránta a legteljesebb bizalmát: „...Gyűjtsd könnyeimet tömlődbe, legyenek benne könyvedben!" A tömlőbe gyűjtött könnyek, illetve azok könyvbe írásának szemléletes képe arról beszél, hogy Isten figyelmét nem kerüli el semmi, ami övéinek fájdalmat okoz. A sorsok és a könnyek könyvbe írása jellegzetesen bensőséges bibliai kép. Dávid másik zsoltárában is használja e képet így: „...Könyvedbe ezek mind be voltak írva..." (Zsoltárok 139:16) A könnyek  Édesatya általi számon tartásának gondolata egyenesen üdvígéret súlyú és jelentőségű jellé magasztosul Izrael viharos történelmében is. Ezékiás király a próféta közvetítésében kapja a kijelentést az Úrtól: „...Hallottam imádságodat, láttam könnyeidet..." (Ésaiás 38:5)

Szóval a könnyek és a sorsok számon tartása az isteni empátia része. Kérdés: tudunk-e tanulni tőle? Tanulni a mai modern pszichoterápia és kommunikáció tudománya által is hangsúlyosnak    tartott   stratégiai és   módszertani   elemeket: empátiát, a másik sorsába való beleérzést, identifikációt, a másik gondjaival való azonosulást és természetesen a helyes  interperszonális kommuikáció nagy fontosságú további elemeit. De legfőképpen és alapvetően: tudunk-e a hallgatás, a meghallgatás tudományával szolgálni?

Dr. Gyökössy Endre lelkész-pszichiáter egyik tanulmány-kötetében azt írja: Egy hosszúra nyúlt lelkigondozás után az előszobában felsegítette a távozó kabátját. Az kedvesen ránézett s azt mondta: Köszönöm szépen, hogy ilyen jót beszélgethettünk. Mire a professzor úr magában: De 'iszen alig szólaltam meg, végig ő beszélt... Hát ez az. Ez a hallgatás művészete. Ami ráadásul még célravezető is, azaz: általa gyógyul a lélek.

Csakúgy, mint a Dávid király és Isten közti különleges kommunikációval. Ez a minta. A zsoltár. Mert az eredményt már így fogalmazza meg a zsoltáros: „Meghátrálnak majd ellenségeim, amikor hozzád kiáltok. Ebből tudom meg, hogy Isten velem van." Ilyen egyszerű lenne? Igen. Ezen a professzionális színvonalon igen. Majd itt is felcsendül - ezúttal még nyomatékosabban - az előző versekből már ismert coda: „Istenben, akinek igéjét dicsérem, az Úrban, akinek igéjét dicsérem, Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?!" Ez a fejlemény a XVIII-XIX. századi hitvalló énekköltő ajkán így nyer gyakorlati megfogalmazást:  „Ha szívemet bánat járja, / Szemem keserűség árja: Előtted való zokogásom; / Titkon ajtómat behajtva És magánosan sóhajtva / Akkor is édes újulásom, Mert minden könnyűvel, jajjal / Könnyebbül sorsom egy bajjal." (Református Énekeskönyv, 480. dicséret 3.)

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész