Látogatás a Dunaalmási Szeretet Otthonban

"Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked" (Ap.csel.3.rész.1- 10.vers) Gyülekezeti újságunk 2012. októberi szá­má­­ban már beszámoltam arról a "családi nap­­ról", amelyre a Szeretetotthon lakói meg­hív­tak ben­nün­ket.  

Abban a cikkemben be­mu­tat­tam az ott­hon­ban folyó szolgálatot: a lel­ki­pásztorok, gyógy­­tornászok, gyógy­pe­da­gó­gu­sok összehan­golt munkáját, azt a sze­re­tet­tel teli és áldozatkész munkát, a­ho­gyan a gon­do­zottakkal foglalkoz­nak. " A kül­detés a­lap­ja: Jézus Krisztus nevében jár­ni követ­ség­ben. Péter, Jézus Krisztus ne­vé­ben tette, a­mit tett és csoda történt."

Van­nak az otthonnak olyan lakói, aki­ket soha nem látogatnak. Így történt, hogy 1995-ben es­peres úr javaslatára nőszö­vet­sé­günk 5-6 tagja vál­lalta a szolgálatot, hogy e­ze­ket a gyerekeket,/ akik akkor még csak 10 évesek voltak/ látogatni fogja.

Istennek há­­la, hogy az eltelt 17 évben u­gyan­olyan sze­re­tettel, a "jutalmam, hogy tehe­tem" elvé­vel, a "szolgálat örömével" megyünk ezek­hez a fiúkhoz, akik már felnőttek lettek.

Legutoljára ápr. 20-án látogattuk meg őket, a­kik hálás szívvel jöttek megölelni ben­nün­ket. Most egy fővel többen mentünk, mert el­jött velünk egy kedves ismerősünk, aki  ré­­geb­ben a gyermek­vé­de­­lem­ben dolgozott, a­hol hasonló sorsú gyerme­kek voltak. Mi va­gyunk a "komáromi mamák", így is­mer­nek az ott dolgozók is. Nagyon sok me­sél­ni­­való­juk volt az előző találkozás óta eltelt i­dő­­ről. Beszéltek az előttük álló progra­mok­ról is.

Nem felejtették el azokat a nőszövetségi tag­­ja­in­kat sem, akik egészségi okok miatt már nem tud­nak eljönni hoz­zá­juk: "hogy van a Magdi néni és a Manci néni?"- zá­po­roz­tak a kérdések. Apró aján­dé­kainknak /testápoló szerek, pólók/ s nem utolsósorban a finom rántott hal­nak, sült krump­li­nak, para­di­csom­nak, palacsintának na­gyon örül­­­tek.

Az "előebéd" után közösen énekeltünk zsol­­­tá­rokat, dicséreteket. Horváth Attila szép hangja, Rózsa Laci ritmusjátéka na­gyon meghitté tette az együttlétet. Örö­mük ak­kor volt a legnagyobb, amikor kö­zös fény­képeket készítettünk. Meg­ígér­tük, hogy elküldjük nekik is, hogy fel­ke­rül­­hessenek a tablójukra.

E látogatás al­kal­má­val egy család ado­má­nyát is elvittük a többi gyermek szá­má­ra, ami­­ben ruhanemű és cipők voltak. A gon­do­zónők köszönetüket fe­jez­ték ki a gye­re­kek nevében.

Egy szép délelőttel mi is gazdagabbak let­tünk. Látni a mosolygós arcukat, hálás te­kin­tetüket, szeretetüket- mi kell ennél több? Adja Isten, hogy még sok ilyen szol­gálatunk lehessen, amiben mi is örö­mün­ket leljük.

A szerző Nőszövetségi tag

Forrás: Komáromi Református Egyházközség honlapja