Kerekes székes püspöki „kisvizit” – Kilitin
Bozsoki-Sólyom János, 2013-08-22 04:00:00
Villámlátogatásra érkezett a halmozottan súlyos fogyatékkal élő fiatalok táborába Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke. A Balatonkiliti Református Egyházközség által működtetett Calix-tus Vendégház ugyan még nem akadálymentes teljes mértékben – a sérült, életük jelentős részét kerekesszékben töltők számára azonban máris elérhető.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat dolgozói, önkéntesei és gondozottjai a nyár folyamán több ízben is táboroztak az egykori református paplakból kialakított szálláshelyen. Steinbach püspök érkezésekor alkalmi, ifjúsági és gyermekénekekből álló dalcsokorral kedveskedtek az egyházi főméltóságnak, aki miután megismerkedett a táborhellyel s a táborozókkal, elismerően szólt a szolgáló szeretettől mozgatott gondozók áldozatkészségéről, akik amellett, hogy hivatásuk révén amúgy is a fogyatékos személyekkel töltik napjuk jelentős részét, most nappalaikat és éjszakáikat is nekik szentelik, hiszen gondozottjaik állandó felügyeletet igényelnek. A püspök Isten áldását kívánta a jelenlévőkre, és a további, fáradhatatlan szolgálatban eltöltött szeretetteljes együttlétükre.
Kitekintés:
Mit tehet/tegyen/tesz a cselekvő hit? Hogyan tehetjük/tegyük el- és befogadóvá gyülekezeti közösségeinket a fogyatékos/sérült személyek irányába?
A kiliti reformátusok törekvése az: legyen a 20 fő táboroztatásra is alkalmas szálláshely mind többek, de különösen a különféle fogyatékossággal együtt élők és hozzátartozóik számára elérhető (és maradéktalanul megközelíthető). Hiszen mindaz, ami az ép, egészséges emberek előtt egyszerű, „mindennapos rutinfeladatnak” tűnik (fel s alá menni egy lépcsőn; átlépni egy küszöböt; kinyitni egy ajtót, ablakot; megnyitni, majd elzárni egy vízcsapot; beleereszkedni egy kád vízbe…), legtöbbször „leküzdhetetlen akadály” fogyatékkal élő embertársaink számára – segítség híján.
A Balatonkiliti Református Egyházközség tagjaiból verbuválódott „diakóniai csoport” évek óta fontosnak tartja, hogy az eklézsia területén (Siófok déli, ún. „Kiliti” városrészében) működő, a dél-balatoni kistérségben élő fogyatékkal élő fiatalok számára létrehozott nappali intézményben – szülői kérésnek is eleget téve – jelen legyen közösségük, nem csak és kizárólag a református hittanoktatás keretei között. (Közel 30 gyermek, ifjú és fiatal felnőtt vesz részt hétről-hétre ezeken az alkalmakon az intézmény falain belül.) Az elmúlt hét év során a gyülekezet közössége is „érzékenyen érintett” lett, hiszen ahogyan mind jobban bevonódott a sérült fiatalokkal való kapcsolattartásba, fokozott fogékonyságot kezdett mutatni a fogyatékkal élők segítése, társadalomba való integrációja iránt. Ma már egyáltalán nem okoz meglepetést, ha egyik-másik gyülekezeti alkalmon sérült emberek jönnek közénk; különösen, hogy olykor maguk is cselekvői (szolgálattevői) az istentiszteleti rendtartásnak.
Istentiszteleteiken gyakran közreműködnek azok a fogyatékkal élő fiatalok, akik a gyülekezettel egyazon városrészben élik mindennapjaikat. Aktívan veszik ki részüket a liturgiai elemekben – bibliaolvasás, imádság, énekek –, a rendhagyó istentiszteletet követő kötetlen együttlét alkalmával ténylegesen is az „elfogadás-házává” alakul át a gyülekezet Közösségi Háza, illetve a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogyatékkal Élők Nappali Intézménye, s „a tolerancia jegyében” több helyszínen sérültek és épek vegyes csapatokban versenghetnek – együtt egymással –, láttatván: egymás elfogadása, segítése nélkül nem érhetünk célt…
Tolerancia napi rendezvényeiken mind a hittanos gyermekekre, mind a fogyatékkal élő fiatalokra és kísérőikre több állomáshely feladatai várnak, melyek mindegyike egy-egy „fogyatékossághoz” kapcsolódik. A résztvevők átélhetik azt az állapotot, amikor a számukra evidenciaként jelen lévő érzékszervük, vagy mozgáshoz használható testrészük nem rendeltetésének megfelelően használható, segítségre szorul – akár társa, akár más használható érzékszervekre.
Ilyen helyszín például a hallássérülteké, ahol a részvevőknek, a hangok érzékelését követően, össze kell kapcsolniuk a hallott hangjelenséget egy-egy hirtelen eléjük táruló képpel. A jelnyelvet is segítségül hívjuk: a segítő a jelelés útján írja le a nap bibliai mondatát, illetve egyszerű jelenségeket kell „megfogalmazni” – a látott információ segítségével, képekkel összekapcsolva.
Újabb stáció a tapintás helyszíne (vakok és gyengén látók állomásának is nevezhető): különféle egyszerű, majd egyre bonyolultabb formákat kell a részvevőknek felismerniük – ujjaik és tenyerük segítségével (egy ízben úgy kellett „lemásolni” egy képet, hogy a kézfejüket egy kartondoboz takarta szemük elől; illetve bekötött szemmel kell elkészíteni egy szendvicset, s azt elfogyasztani). Vidám vetélkedőik alkalmával, a Braille-írás jelrendszerének alapjaival is megismerkedhetnek a jelenlévők (pl.: feladat a „tolerancia” szó megfejtése – a vakok és gyengén látók nem nyelvi eszközrendszerének segítségével).
A mozgássérültek és autizmussal élők is állomáshelyet kapnak; előbbinél egy kerekes székhez kötött embertársunkat kell végigsegíteni egy akadálypályán; utóbbinál az autizmussal élő embereknél jól használható képes napirend segítségével feladatokat teljesíteni.
(A különböző érzékszerveket érintő feladatsorokon túljutva, egy szempillantás alatt a paralimpiai játékokon érezhetik magukat a jelenlévők, hiszen ülőröplabda-mérkőzésekre is sor kerül – a részvevők s a szurkolók nem kis derültségére…)
Minden alkalommal célkitűzés, hogy készüljön az együtt töltött nap emlékére valami maradandó: egy-egy közös fényképfelvétel, „színes tenyér-kép”; valamint a toleranciával kapcsolatos egyszerű idézetek, különféle gyűjtött darabokból összeálló, ragasztott színes kép.
Mindenkori cél, hogy az emberek a hétköznapokon is elfogadóbbak legyenek a fogyatékkal élő társaikkal szemben s megértsék azt, hogy nem mindenki egyforma – az, hogy valaki más, még nem jelenti azt, hogy kevésbé volna értékes…
