„Benne remélünk” - év végi beszélgetés Steinbach József püspökkel

Hagyománnyá vált, hogy a karácsonyt követő időszakban egyházkerületünk vezetői osztják meg gondolataikat az elmúlt és az elkövetkező esztendőről. A következő napokban az ifj. Tislér Géza által készített beszélgetéseket olvashatják.

Püspök úr! Mi az, ami örömet adott és mit sikerült elvégezni ebben az évben?

Nagyon sok örömet ad ez a szolgálat. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy végezhetem ezt a szolgálatot. Őszintén megmondom, hogy most minden időmet és energiámat ennek a munkának szentelem. Ha számot vetek az elmúlt évvel, úgy érzem, hogy mindent megtettem, ami tőlem telt és mindent megtettünk közösen is. Jó lelkiismerettel zárom az évet! Tökéletesen ezt a szolgálatot nem lehet végezni. Számomra mindig az a kérdés, hogy én megtettem-e mindent, amit tehettem. Erre utal a jó lelkiismeret. Több fórumon, minden területen konkrétumokat kiemelve, napokra kiterjedő részletességgel is, rendszeresen beszámoltam arról, amit elvégeztünk ebben az esztendőben. Most szándékosan nem emelek ki tényeket, megtettem ezt a Dunántúli Református Lapban, a honlapunkon, nyilatkozatokban, többféle publikációban. 

Mégis, mi fontos mondható el, év végén, a gyülekezetek és az intézmények életéről, kerületi nézőpontból?

Akkor mégis említek néhány konkrétumot. Nagy örömem, amikor konkrét előrelépések tanúi vagyunk. Sok egyházközség adminisztratív, személyi, vagy éppen problémás ügyét sikerült elrendeznünk, megnyugtatóan működnek új missziói egyházközségek, és számos körzet is, ahol most már önálló lelkész szolgál. A missziói egyházközségek áttekintése is megtörtént, rendelkezésre áll a terv a bővítést illetően, a még ebből az alapból nem részesült megyeszékhelyek felé, illetve ahol a körzetben a hangsúly egyre inkább más településre esik, bővülünk az egyetemi lelkészség terén is, érdemben elindul a cigánymisszió, folytatódik a kistelepülési misszió, a rétegtalálkozók. Büszkék vagyunk a kommunikációnkra, a Reposzt blogra, számos kiadványunkra. Minden hétvégén több gyülekezetet látogattunk meg. Működik a lelkészek számára létrehozott szociális alap. Egyre bővülőbb lehetőségeket kínálnak a lelkésztovábbképző alkalmak. Végzi szolgálatát a DRESSZ (Dunántúli Református Segítő szolgálat). Végre a pápai projektben is történt némi előremozdulás. Bízunk abban, hogy a pályázatunk nyerni fog és mind a gimnázium épületét, az internátus helyzetét, a könyvtár, levéltár, múzeum és a kiszolgáló helyiségek helyzetét rendezni tudjuk. Kis lépés, de jelentős a gimnázium homlokzatának megújítása, amit jórészt önerőből végeztünk el. A Gimnázium élén szolgáló új igazgató asszony életére az Úr áldását kérjük. 

Büszkék vagyunk a Pápai Református Teológiai Akadémiára, a képzés színvonala kiváló, sok áldást hoz a katechéta képzés is, működik az osztályteológusi rendszer, a gimnáziumokkal való kapcsolattartás. Reménységgel nézünk az itt tanuló eljövendő lelkészgeneráció felé. Elkezdtük az MVH pályázatok harmadik körét, sok más pályázatot is sikerrel vezényeltünk le kiváló szakembereinkkel. Ingatlanaink közül pályázatból újult meg a már említett gimnáziumi homlokzat mellett a veszprémi volt püspöki székház, amelynek új funkciója hamarosan testület elé kerül, megkezdődik a Siloám Otthon felújítása, a badacsonytomaji templom befejezése. Az elmúlt év legnagyobb kihívását a kötelezően választható hit - és erkölcstan oktatás bevezetése jelentette. Nem rajtunk múlott. A kezdeti nehézségeket minden felekezet hordozta. Az egyházi iskolák működési támogatásának megváltozásából adódó nehézségeket összegyűjtöttük és az illetékesek felé továbbítottuk. Számos közegyházi feladatom is van, több bizottságokban vagyok jelen, a MEÖT elnöke vagyok, ami időben rengeteg elfoglaltságot jelent.  Végzem a homiletika oktatását a Pápai Teológián. Sokszor úgy érzem, hogy állandóan „csak vagyok valamilyen rendezvényen”, de egyre több „nemet” mondok, mert a lényegi ügyekre kell koncentrálni a protokolláris jelenlét helyett, ami persze a tisztséggel együtt jár, de nem mindegy, milyen arányban. Hálás vagyok azért is, hogy az „Ige mellett” rovatot írom minden nap, szünet nélkül, vasárnap, nyáron, ünnepnap és karácsonykor is a Reformátusok Lapjába. Szeretném ezt a munkát is igényesen végezni és bizony ez naponta több órát is igénybe vesz. Lehetne még sorolni, most egy szuszra ennyit.

 Az öröm mellett biztosan van, ami lehangol, ami szomorúságot okoz?

Ha valami lehangol, vagy fájdalmat okoz, az az a tény, hogy vannak mindig a kerületben olyan személyi kérdések, ügyek, konfliktusok, amelyek a legnagyobb türelemmel is nagyon nehezen kezelhetők.

A szellemi kihívások mellett tudom, hogy Önnek sokat jelent a fizikai állóképesség is?

Apám engem fizikai munkára szoktatott, kétkezű munkára, rengeteget dolgoztam mellette. Szüleim mellett egy másfajta nevelési modell részesei voltunk, én és az öcsém, mint manapság. A mostani gyermekek olyan „szeretetben” részesülnek, ami számomra értelmezhetetlen. Apám is „lelkigondozó” volt, amikor panaszkodtam neki, hogy „nézd apu eltörött a papírsárkányom”, „lelkigondozva” válaszolt: „mit foglalkozol ilyen butaságokkal, gyerünk krumplit szedni”. Ma is áldom ezért a lelkigondozásért. A fizikai aktivitás nekem nagyon hiányzik, ezért próbálok a napba betuszkolni valamiféle mozgást. Ezért sokszor hajnalban, még sötétben egy óra futással igyekszem a hiányzó fizikai aktivitást pótolni. Ott csodák történnek. Nekem mozgás közben adatnak a jó ötletek, megoldások. Persze van olyan is, amikor nem gondolok ilyenkor semmire; csak zenét hallgatok, így ez egyszerűen a kikapcsolódás ideje. A baj csak az, hogy ez egyre gyakrabban kimarad, mert egyszerűen nem fér bele a napba. Emellett sok minden más is feltölt még, egy jó könyv, elsősorban teológia, de nemcsak teológia. Mostanában, egészen „véletlenül” Moravia regényeit kezdtem el olvasni. Néha a családdal olykor-olykor sikerül egy kulturális programon részt venni. Ilyenkor rádöbbenek arra, hogy a világirodalom nagy művei mennyire a mi korunk problémáit fogalmazzák meg. Minden ilyen élmény az Isten Lelkéből való töltődést jelenti, az Istennel való találkozást; ez mindig ad muníciót ahhoz, hogy az ember tovább tudjon menni.

Visszatekintve, hogyan értékeli majd ezt az esztendőt, akár több év távlatából, hol a helye ennek az esztendőnek, esztendőknek?

Majd az utánunk jövők lehetősége megítélni azt, hogy ez az időszak dunántúli viszonylatban, illetve az Isten tervében miként is szerepelt. A válaszon gondolkozva két sarokpont között feszül bennem a felelet. Hűségesnek kell lennünk az örökségünkhöz, az evangéliumhoz, ugyanakkor nyitottá is kell lennünk: hűség és nyitottság együtt tesz áldottá. Én nem tudom azt elfogadni, hogy az embereket ma az egyházból csak a cselekvő egyház, az intézmények, a karitatív tevékenységek - ezek persze mind fontosak - érdeklik. Nekünk van egy olyan üzenetünk, ami túlmutat ezen a világon, de azért, hogy ezt az életet is megtermékenyítse és áldottá tegye. Erre az a krisztusi lelkület tesz képessé, hogy feltétel nélkül elfogadom a másikat: Úgy szeretni a másikat – lehet, hogy radikális vagyok -, hogy nem akarom átalakítani, miért akarnám én átalakítani, ki vagyok én? És ha ő ezt megérzi, akkor mind a ketten tudjuk egymást a Krisztus képére formálni. Szerintem az egyházból hiányzik a hűség és a nyitottság egysége, vagy keményen hűséges és akkor nincs nyitottság, vagy túl nyitott és kiszolgál. A feltétel nélküli elfogadás egy krisztusi magatartás, ami a hűséget, az evangéliumi és reformátori örökséget, és ugyanakkor ebben a mai szekularizált világban a szolgálat lehetőségét biztosítja. Kár, hogy gyakran tematizálunk „rosszat” magunkról publikációkban, reflexiókban. Bizony komolyan kellene vennünk, hogy kifelé, „vagy jót, vagy semmit.”, persze belül, megfelelő fórumokon szükséges megbeszélni a problémákat. Ez az állandó „csak kritikai” él más felekezeteknél, de egy világi cégnél is elképzelhetetlen. Mi pedig direkt, vagy indirekt módon mindig valami negatívat kommunikálunk magunkról. Én ezt egyszerűen nem tudom elfogadni. Saját ambícióink, érdekeink, sérelmeink oltárán beáldozzuk az egészet. Meg kell tanulni dicsérni is, magunkat, másokat!

Hogyan készül az ünnepre?

Adventben és a karácsonyra várva igyekszem észrevenni mindazt a jót, ami körülvesz minket. Ilyenkor mindig rádöbbenek arra, hogy milyen jó, hogy van egy gyülekezetem, ahol otthon vagyok, és amelyik szeret, és én is szeretem őket. Ezért kimondhatatlanul hálás vagyok az Istennek. Ezzel az örömmel és hálával végzem a még nagyobb családban, az egyházkerületben rám bízott szolgálatot. Hálás vagyok azért is, hogy ebben az évben is, minden nehézség ellenére annyi konkrét előrelépés történt; valamennyiben Isten építette általunk az Ő országát. Adventben adatnak olyan napok, az ünnepi szolgálatra való készülés és a családdal való együttlét is ilyen, amikor az ember egy kicsit megnyugodhat és tényleg az Isten színe elé kerül az örökkévalóság dimenziójában. Sokszor nekem az is ünnep, ha beszélgetek valakivel, kialakul egy párbeszéd, értjük egymást és tudjuk, hogy miről van szó. Minden évben van egy vezérigénk, 2013-ban a 2Korinthus 1,10 bíztatott bennünket: „Benne remélünk”. Karácsonyra most a klasszikus karácsonyi ige szólított meg: „Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme” (Titusz 2,11).

 Az idei karácsonyi prédikációs kötet címlapjának van egy talán másoknak is sokat mondó története?

 Amikor a kerület által kiadott karácsonyi prédikációs kötetet készítettük elő, a kiadványhoz előszót kellett írnom. A napjára is emlékszem, október 11-én egy tavirózsáról sikerült egy gyönyörű, esőben elkapott képet készíteni. Ez a fotó került elém, amikor a bevezetőt írtam, ennek nyomán pedig a jól ismert karácsonyi ige jutott eszembe (Titusz 2,11). Karácsonykor úgy jelent meg Isten üdvözítő kegyelme, ahogyan a tavirózsa virágzik, a szigorú, szürke, koszos mélyzöld vizet hatalmas leveleivel, virágaival eltakarja. Ekként fedez el bennünket a Krisztusban közölt kegyelem. De ugyanakkor ennek a képnek van egy másik üzenete is: a tavirózsa gyökereit lebocsátja a mélybe és gyakorlatilag – megfordítom a kép üzenetét – rá hagyatkozik a vízre. Így kell nekünk is belegyökereznünk Krisztus kegyelmébe és rá hagyatkozni arra, aki megjelent karácsonykor.