„Nem saját maga, hanem a mi érdekünkben támadt fel”

1. Memento mori! Újabban több gyülekezetben is szokássá lett, hogy Krisztus feltámadásának ünneplését a temetőben kezdik. A sírok valóban intenek: Memento mori! - emlékezz a halálra.

A saját halálunkra és azokéra emlékeztetnek, akiktől a gyülekezet már búcsút vett. A halál szava azonban nem az utolsó szó. Ez minden húsvétot ünneplő gyülekezet egyik legfontosabb bizonyságtétele a világ számára. Ha pedig elnémul a tanítványi bizonyságtétel az ajkakon, beteljesedhetik Krisztus Urunk szava: „Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lk 19,40). Így hallunk Máté evangéliumában Jézus halálakor az elemek megrendítő bizonyságtételéről: „A templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak” (27,51).

2. Őbenne maradni. Húsvét hajnala sötétségbe és hallgatásba burkolózik: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be őt” (Jn 1,4). E világ most is csak önmagára figyel. Magában akar lenni, vagyis a halál társaságában kíván maradni. Őrséget állít a halál mellé, nehogy az Élet feltámadjon. Isten hallgat - az ember pedig alig hallja, sorsába merülten, hogy „hallgat a mély” (József Attila). Mert csak az érti meg, hogy a halál, az üresség, a semmi locsogása veszi körül, aki már találkozott a világ Világosságával: „Az élet volt az emberek világossága” (1,4). A csak önmagára figyelő, Isten nélkül élő világ egyáltalán nem érzi magát magányosnak. Hisz a „sorsban”, a szellemekben, valamilyen kitalált elméletben. Húsvétkor azonban egyetlen sír, a Jézus sírja üressé lett, és ennek világméretű következményei vannak. Ha ez a sír üres, akkor maga a világ lesz egyetlen, ásító sírgödörré. De ezt is csak a Szentírás világosságában láthatjuk ennyire tisztán.

János evangéliuma beszél erről a leghatározottabban. Ebben az evangéliumban Jézus nem elhívja a tanítványait, hanem „megtalálják” őket azok, akik már otthonra találtak nála, mert nála „maradtak” (vö. 1,39). Nem a meleg családi fészekből hívja követőit az idegen messzeségbe, hanem ellenkezőleg: az Istentől elidegenedett világból hívja őket magához, hogy nála maradjanak. Ezért érzik magukat a tanítványok idegenül a világban. Amíg Jézus közöttük volt, közelsége az otthont jelentette számukra. Elmenetele viszont félelmet vált ki bennük. A félelem pedig bezártságot szül (20,19), és megnémít. Az ilyen félelmek éjszakáján egyetlen lehetőségünk, hogy megmaradunk az Isten szeretetében: „Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad” (1Jn 4,16). Ezt még tanulniuk kell a tanítványoknak, mint ahogyan azt is, hogy „a szeretetben nincsen félelem” (1Jn 4,18). A magdalai Mária nem a félelem bezártságából, hanem a megtartó szeretet nyitottságából szalad húsvét reggelén Jézus sírjához. Nyitva találja azt, de még nem érti a megváltó szeretet hatalmát, amely feloldja a halál kötelékeit, és egyszer minden sírról elhengeríti a zárókövet. 

3. Az „üres közép”. Húsvét arcának legszebb vonása ez a megváltó szeretet. Célt tévesztenénk tehát, ha a feltámadás csodájára első reakciónk az ésszerű magyarázatok keresgélése volna, vagy pedig egyszerűen „elspiritualizálnánk” az eseményt. Mert a csoda lényege az, hogy a világból a mennyei Atyához ment Jézus (Jn 16,5) most mégis megáll „középen” (Jn 20,19). Éppen azon a helyen, amelyet a tanítványok a történelmi Nagypéntek óta „üres”-nek láttak. Amint minden ezután következő évszázad felvilágosult kételye csak ezt az „üres közepet” képes látni, mert csak egy halottra, az üres sírra, az élet végére kíván emlékezni. Magát a feltámadás eseményét maguk az evangéliumok sem mondják el, csak azt, hogy a feltámadt Úr megjelent a tanítványoknak szemmel látható, füllel hallható, kézzel megtapintható alakban (vö. 1Jn 1,1).   Ez önmagában véve túlmegy az emberi értelem határain. Mi sem lett volna egyszerűbb a tanítványoknak, mint azt mondani, hogy ezt már nem lehet elhinni. Jézus megjelenése azonban olyan tanulási folyamatot indít el bennük, amely nyíltan vállalja a feltámadás „botlató kő” (= megbotránkoztató) jellegét: nem akarja azt „megmagyarázni”, elsimítani, vagy „lelkileg” érteni. Az evangéliumok feltámadás-leírásai olyanok, mint a tengerpart homokjába vert cölöpök. A széljárásától függően sokféle alakzatban körbeveheti őket a történelem homokja, de a cölöp végül is a helyén marad. Ugyanígy az emberi értelem változó „széljárása” az évszázadok során számtalan módon ostromolhatta, betemethette, vagy kiemelhette az evangéliumok feltámadás-leírásait, formálhatott belőlük sokféle tetszetős homokdűnét, Krisztus feltámadásának objektív ténye azonban szilárd kapaszkodó minden egyes nemzedék számára: „Hiszem a test feltámadását”. 

4. „A mi érdekünkben támadt fel”. A feltámadt Úr minden szava a halála előtt mondott búcsúbeszédek tanulságára emlékezteti a tanítványokat. A kínzások közepette kapott sebeiről ismeri fel Urát a jelenlévő tanítvány. De ez nem csupán külsőleg is érzékelhető azonosító jel, hanem ennél több: Krisztus e világkorszak végéig hordozza e jeleket. Úgy marad „középen”, az övéi között, mint aki „életét adta barátaiért” (Jn 15,13). Gyönyörűen fogalmazza meg ezt a gondolatot Kálvin a János evangéliumához írt kommentárjában: „Ha valaki úgy gondolja, hogy nem egyeztethető össze Krisztus fenségével, hogy feltámadása után is sebhelyeket visel, gondoljon először is arra, hogy nem saját maga, hanem a mi érdekünkben támadt fel [..]. Minden, ami a mi üdvösségünket szolgálja, az ő dicsőségét gyarapítja” (Jn 20,20). 

Ebből következik, hogy a keresztyén gyülekezet ugyan emlékező közösség, de nem a régi szép idők emlékeiből él. Nem azt kérdezi, hogyan is volt egykor, hanem arról tesz bizonyságot, hogyan is van ma az, ami egykor volt. Jézus földi élettörténete tehát nem valamiféle mellékszál, epizód, hanem életünk legközpontibb kérdése. A bibliai értelemben vett emlékezés nem más, mint hogy a tanítvány egész exisztenciájával nekifeszül annak az egyetlen lehetséges „út”-nak (Jn 14,6), amely maga Jézus Krisztus. Őt csak úgy lehet (örök) életként és (az egyetlen) igazságként megtapasztalni, ha komolyan vesszük azt, hogy ő az egyedüli út. A feltámadt Úr az övéivel még egyszer bejárja a Galileából Jeruzsálembe vezető utat, hogy még egyszer kiküldje őket, de most már az egész világra. Mostantól érvényes: „És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20).  

Megjelent a Dunántúli Református Lap 2014. évi, húsvéti számában