Gyászhír - elhunyt Adorján István református lelkész

, 2014-09-17 18:47:21

A gyászoló család nagy szomorúsággal, de Isten akaratában megnyugodva tudatja, hogy Adorján István református lelkész életének nyolcvanhetedik évében 2014. szeptember 12-én megtért Teremtőjéhez.

Hamvait 2014. szeptember 20-án 14 órakor helyezzük örök nyugalomra a nemesgörzsönyi alsói temetőben a református egyház szertartásával.

Az alábbiakban Adorján István a "A pápai teológusok exodusa" című kötetben olvasható visszaemlékezését olvashatják, valamint az áltla felidézett eseményekkel kapcsolatos többi írást. A szöveget Adorján Zoltán bocsátotta rendelkezésünkre.

A Pápai Teológusok 1951. évi exodusa 

Adorján István volt teológus visszaemlékezése

 Az 1948-as fordulat után az egyházak helyzete jelentősen romlott Magyarországon. Az állami vezetés azon törekvése, hogy az egyházak társadalmi szerepét átalakítsa, korlátozza, illetve hogy önkormányzatukat érdemi szinten formálissá tegye, az alsó- és középfokú felekezeti iskolák államosításával és Ravasz László püspök úr lemondatásával már 1948-ban teljesen nyilvánvalóvá vált. 1951 nyarának elején a kommunista kormányzat tovább folytatta támadását az egyházak ellen: korlátozni kívánta a lelkészképzést minden egyházban. Ennek kapcsán került sor a református egyházban a Pápai és Sárospataki Theológiai Akadémia bezáratására. Az iskolájukhoz és egyházukhoz hű pápai és sárospataki teológusok fellázadtak az egyház életébe történő jogtalan állami beavatkozás ellen, s ennek a szélmalomharcnak néhányan áldozatává lettek, kizárták, illetve eltanácsolták őket a teológiáról. Magam is közéjük tartozom.

Mivel sajnos társaim már mind elhunytak, rám hárult a visszaemlékezés fájó kötelessége. Természetesen visszaemlékezésem szubjektív, történészi kutatómunkát nem végeztem, így adódhatnak pontatlanságok, amelyekért szíves elnézést kérek. Mielőtt felidézem, hogy miként kerültem a „történelem sodrába”, magamról szólok röviden.

1928. február 10-én születtem Mezőlakon. Református vallású kézműves-földművelő családból származom, (...) a Pápai Református Kollégium Gimnáziumában 1949-ben leérettségiztem – ugyanis időközben tanulmányaimat meg kellett szakítanom, mert előbb leventeként, majd amerikai hadifogolyként a második világháborúban is részt vehettem –, a lelkészi hivatást választottam. Az 1949/50-es tanévben huszonegy évesen, számos megrázó élmény birtokában lettem a Pápai Református Theológiai Akadémia hallgatója.

 1951-ben, a Pápai Teológiai Akadémia megszüntetésekor IV. évfolyamos teológus voltam, köszönhetően a teológia igazgatósága nagylelkűségének, ugyanis lehetővé tették, hogy 1951 nyarán az ötödik és hatodik félévet összevontan elvégezzem, a hadifogságom miatti időveszteségem pótlandó. Így az alapvizsgát 1951. augusztus 31-én tettem le, s ekkor a sikeres vizsga után hosszabb beszélgetést folytathattam Dr. Benedek Sándorral, a pápai teológia igazgatójával. Tudatta velem, hogy a pápai teológiát véglegesen megszüntetik, és a pápai teológusoknak a budapesti teológián kell tanulmányaikat tovább folytatni. Megnyugtatásképpen közölte, hogy nem kerülünk teljesen ismeretlen környezetbe, mert ígéretet kapott arra, hogy ő és Dr. Tóth Kálmán a budapesti teológián folytatják tovább az oktatást.

A hetedik félévre 1951. szeptember 24-én, még Pápán iratkoztam be, s ekkor kértem, az átjelentésnél tudassák a budapesti teológia igazgatóságával, hogy tanulmányaimat csupán október második felében tudom megkezdeni, ugyanis édesapám betegsége miatt segítkeznem kellett az őszi munkák elvégzésében. Október 10-én, szerdán délután Dr. Benedek Sándor igazgató úr kiutazott szüleimhez Nemesgörzsönybe, és közölte, hogy legkésőbb október 15-én jelentkeznem kell Budapesten a teológián, egyébként törölnek a hallgatók sorából. Ezek után október 12-én felutaztam Budapestre, s elmentem a Lónyay Utcai Református Gimnázium épületébe, ahol a Budapestre átköltöztetett pápai és sárospataki teológusok ideiglenes szálláshelye volt.

A már korábban felköltöztetett társaim hangulata nagyon rossz volt, s türelmetlenül, kíváncsian várták a Pápáról érkező legfrissebb híreket. Már délután összejöttünk a közös hálóteremben, s itt elmondtam a fiúknak, hogy a pápai teológia épülete és az internátusi szálláshelyeink üresen állnak, s azt is biztosan tudtam már közölni, hogy jelenleg sem Benedek Sándor, sem Tóth Kálmán volt professzoraink nem kerülnek be a pesti tanári karba. Mindez fájdalommal töltött el bennünket. Az időközben tudomásunkra jutott információkat megosztva egymással, szomorúan állapítottuk meg, hogy a teológiák ill. szemináriumok számának csökkentésére vonatkozó állami rendelkezést sem az evangélikus, sem a római katolikus egyház nem hajtotta végre, csupán a református. 

Október 13-án, szombaton jelentkeztem a Budapesti Református Theológiai Akadémia igazgatójánál, Dr. Pap Lászlónál, majd részt vettem a délelőtti előadásokon. Délután tovább folytatódott a hazai iskoláról, tanárokról való beszélgetés, s mindannyian bánatosak, elkeseredettek voltunk.

Másnap, október 14-én vasárnap részt vettünk a Kálvin téri templomban tartott istentiszteleten, majd páran elmentek az Állami Egyházügyi Hivatal által a magyarországi egyházi életről tartott sajtótájékoztatóra, amit az akkor ülésező zsinat kapcsán külföldi és hazai újságírók részére rendeztek. Ebéd után ismét a közös hálóteremben beszélgettünk, amikor a sajtótájékoztatóról megérkeztek társaink, s közülük Csizmadia Lajos V. évfolyamos hallgató felháborodottan ismertette velünk a sajtótájékoztatón történteket: Az Állami Egyházügyi Hivatal képviselője azt közölte az újságírókkal, hogy hamisak a magyarországi egyházak üldözéséről elterjedt hírek. Igaz, hogy Pápán és Sárospatakon a református teológiákat bezárták, de ez nem állami nyomásra történt, hanem mert az említett teológiák hallgatói önszántukból átiratkoztak a budapesti, illetve debreceni teológiákra, s így az intézmények hallgató nélkül maradtak. Ez az arcátlan hazugság mindannyiónkat mérhetetlenül felháborított. Ugyanekkor értesültünk arról, hogy az illetékes egyházkerületek is a bezárandó iskolák fenntartásáért küzdenek: Cseh Lajostól megtudtuk, hogy a Tiszáninneni Református Egyházkerület Közgyűlése vonakodik megszavazni a sárospataki teológia bezárására vonatkozó határozatot, és Mrázik István elmondása szerint a Dunántúli Református Egyházkerület Közgyűlése sem szándékozik a pápai teológia bezárásáról szóló határozatot meghozni. 

A sajtótájékoztatón elhangzottakról szóló hírek hatása alatt, az egyházkerületek támogatásában bízva, a felforrósodott hangulat tettekre sarkallt bennünket, hogy bebizonyítsuk, nem önként iratkoztunk át, hagytuk el régi iskolánkat, elhatároztuk, hogy visszaköltözünk Pápára.

Október 14-én este a Lónyay Utcai Gimnázium internátusában egy memorandumot fogalmaztunk Győry Elemérhez, a Dunántúli Református Egyházkerület püspökéhez címezve, amelyben arra kértük, hogy támogassa a pápai teológia újbóli megnyitását, és segítkezzen a hivatalos beiratkozás október végéig történő lebonyolításában, hogy az ünnepélyes tanévnyitót október 31-én, a reformáció ünnepén lehessen megtartani. A memorandumot Kiss Gyula szeniorunk fogalmazta meg, s a jelenlévők közül harminchatan írtuk alá. Emlékezetem szerint mindössze Vajna Lajos és Szabó Lajos tagadták meg az aláírást. 

A memorandumot mielőbb el kívántuk juttatni Győry Elemér püspök úrhoz, ezért abban állapodtunk meg, hogy még aznap, 14-én az éjjeli vonattal Pápára utazunk, s így azt már másnap átadhatjuk. Mivel október 15-től egy hétre igazgatói engedéllyel lakcímem átjelentése és végleges felköltözésem céljából úgyis hazautaztam volna, valamint korábbi tanáraimmal, professzoraimmal is jó volt a kapcsolatom, úgy határozott a társaság, hogy Málik Lászlóval és Mrázik Istvánnal együtt engem választottak a pápai teológusok küldöttségébe. 

Október 15-én Pápára érkezve elsőként Ólé Sándor nagytiszteletű úrhoz, a pápai református lelkészhez mentünk, akinek egyébként lánya Málik László menyasszonya volt. Közöltük vele jövetelünk célját, s egyben megkértük, hogy jelentsen be bennünket Győry Elemér püspök úrnál. Ekkorra jövetelünk híre már elérkezett iskolánkig, ahol csatlakozott hozzánk Hetyei Sándor teológus, aki engedéllyel tartózkodott Pápán, ugyanis Benedek Sándor igazgató úrnak segítkezett a teológiai akadémia iratainak rendezésében. Így négyen jelentkeztünk a püspöki palota épületében, ahol Győry Károly püspöki titkár, Győry Elemér unokaöccse kétségbeesetten fogadott bennünket, s rögtön bevezetett minket a püspök úr szobájába.

A memorandumot Málik László adta át, ismertetve jövetelünk célját. Amíg a püspök úr a memorandumot olvasta, dermesztő csend volt, s csak a püspök úr arcszínének bíborszínűre váltásából következtethettünk gondolataira. Néhány kenetteljes mondat után dühösen megfeddett bennünket, majd kategorikusan kijelentette, hogy elutasítja kérésünket, s ellene a legmesszebbmenőkig tiltakozik. A továbbiakban már csak egyetlen kérése volt: Mondjuk el mindenkinek, hogy ő ezzel (mármint a memorandumunkkal) nem ért egyet, ez ellen tiltakozik, ezt ő nem akarja.

A dorgálás után Mrázik Pista barátunk jutott először szóhoz, s megígérte, hogy a püspök úr kívánságát készséggel teljesítjük.

Miután a püspök úrnál nem jártunk sikerrel, sőt gyakorlatilag kidobattattunk, átmentünk a teológia épületébe Dr. Benedek Sándor igazgató úrhoz, akit tájékoztattunk a püspök úrnál történtekről. Benedek Sándor igazgató úr és a jelenlévő Dr. Pongrácz József és Dr. Trócsányi Dezső professzor urak megdöbbenten, meghatottan vették tudomásul a történteket, s hogy – amint azt már a memorandum írásakor is elhatároztuk – a diákság kitart a memorandumban megfogalmazottak mellett. Említett tanáraink ekkor kijelentették, akár díjazás nélkül is vállalják a visszatérő teológusok oktatását. Ugyanakkor igyekeztünk volt tanárainkat – a későbbi esetleges felelősségre vonástól tartva – a tényleges cselekményekből kihagyni, ugyanis még Pesten történt megállapodásunk értelmében próbálkozásunk kizárólag a diákság akciója volt, ami az említett sajtótájékoztatón elhangzottakat megcáfolandó következett be. Ezt az álláspontunkat volt tanárainkkal is közöltük.

Október 15-én és 16-án Pápán tovább folytattuk az események, lehetőségek értékelését, s megoldást kerestünk arra, miként lehetne hivatalos formában intézni a már zajló eseményeket. Ezeken a beszélgetéseken részt vett egyik-másik volt tanárunk is, de hangsúlyozom, hogy nem vették át az események irányítását. Felvetődött a gondolat – pontosan már nem emlékszem, kitől, milyen körülmények között –, hogy hatásosabb lenne akciónk, ha a másik megszüntetendő teológia hallgatói, a sárospatakiak is részt vennének benne. Megállapodtunk abban, táviratot küldünk Kiss Gyuláéknak, hogy a patakiakkal vegyék fel a kapcsolatot. Hogy a Pápáról küldött távirat ne keltsen feltűnést a budapesti teológia portáján, ahol Kiss Roland egy rokona volt a portás (spicli), úgy határoztunk, a táviratot Málik László, Mrázik István és az exmisszióból visszatérő Molnár Sándor visszautazás közben Veszprémvarsányból adják fel Molnár Sándor nevével, aki nem volt küldöttségünk tagja. Választ a pápai postára kértem, ahol Enyingi Győző református lelkész bátyja postatisztként dolgozott, s vállalta, hogy a választ akár éjszaka is kiadatja.

Mielőtt Málik és Mrázik visszautazott, megbeszéltük a további teendőket. Tervünk szerint a pápai teológusok október 20-án, szombaton az éjszakai vonattal ágyastól hazautaznak, ám addig szorgalmasan látogatják az előadásokat, a feltűnést elkerülendő. Az én feladatom idehaza az elszállásolás és étkeztetés problémáinak megoldása. Abban az esetben, ha a Pesten maradtak meggondolnák magukat a Pápára való visszajövetellel kapcsolatban, engem táviraton értesítenek, s így október 22-ére vissza tudok utazni Budapestre.

A veszprémvarsányi táviratra a patakiaktól a választ október 18-án késő este kaptam meg a következő szöveggel: „Mi is hasonlóképpen cselekszünk.” Ennek a táviratnak az emlékétől ma is meghatódom. Ezek után erősen bízva megmozdulásunk sikerében nekiláttam feladataimnak.

Az elszállásolás ügyében Ólé Sándor nagytiszteletű úr a presbitérium bevonásával segítkezett, míg magam részéről Csapó Gyula internátusi felügyelő tanárhoz, volt gimnáziumi tanáromhoz fordultam, aki nagy örömmel fogadott, végigvezetett üresen álló hajdani szobáinkon, s közben lelkendezve mondogatta, hogy „Pista, ezek benneteket várnak”.

Élelmezésünk ügyében intézkedve ismét szép, érzelmes jelenet részese lehettem: A köztartáson Borbély Sándor felügyelő tanár, volt gimnáziumi osztályfőnököm fogadott, s meghatottan jelentette ki, hogy még akkor is biztosítja ellátásunkat, ha azt saját magának kell megtérítenie.

Megjegyzem, hogy mindezek a megbeszélések Győry Elemér püspök úr és a pápai teológiai tanárok tudtán kívül történtek.

Minthogy Budapestről nem kaptam olyan értesítést, ami tervünk meghiúsulására utalt volna, október 21-én, vasárnap reggel a pápai vasútállomáson vártam a hazaérkezőket. Meg is jöttek a hét órai vonattal. Máig emlékezetemben él az a különös kép, amint elözönlötték az állomás peronját, lerakták matracaikat, s vidáman nyugtatgatták az értetlenkedő vasutasokat.

Egymás üdvözlése után megbeszéltük a történteket. Lehangoló volt a hír, hogy megosztottságunk, amely már a memorandum aláírásakor megnyilvánult, tovább nőtt: hat-nyolc társunk nem csatlakozott a Pápára hazautazókhoz. Ekkor tájékoztattak a Budapesten maradtak szervező munkájáról: Szabó Zsigmond harmadéves teológus Debrecenben járt az ott elhelyezett pataki teológusok tájékoztatására. Hadházy József szintén harmadéves teológus az egyházkerületi tanács összehívása érdekében Mauer Kálmán soproni lelkészt, Németh Károly keszthelyi esperest és Boda József veszprémi lelkészt kereste fel, akik a kerületi tanács tagjai voltak. 

A pápai gyülekezet és a helyi egyházi vezetők előtt a teológusok visszatérése a vasárnapi istentiszteleten vált nyilvánvalóvá. A gyülekezet meghatódottan, az egyházi vezetők megdöbbenten vették tudomásul, hogy a teológusok megtartották a memorandumban foglaltakat. A helyi egyházi vezetőség zavarodottan viselkedett, megítélésem szerint a püspök úr merev, elutasító magatartása után nem feltételezték, hogy végrehajtjuk tervünket. Mindenesetre nem maradtak tétlenek, mert feltehetően az ő beavatkozásukra lohadt le volt tanáraink elszállásolásunkkal és élelmezésünkkel kapcsolatosan tanúsított lelkesedése. Ennek következtében többen elszállásolásukat régi ismerőseiknél, diáktársaiknál oldották meg, szüleimnél is, Nemesgörzsönyben négy társammal laktam ekkor.

Október 22-én, hétfőn délelőtt a teológia épületében gyűltünk össze a továbbiakat megbeszélni. Benedek Sándor igazgató úrral nem tudtunk tárgyalni, mert a zsinat ülésezése miatt Budapesten tartózkodott, s a helyi egyházi vezetés sem kívánt partnerként viselkedni, s így döntéseinkben magunkra maradtunk. Véleményünk megoszlott a további teendőket illetően.

A társaság nagyobbik része, mintegy tizenöten amellett döntöttünk, hogy megvárjuk Benedek Sándor igazgató urat, bízva támogatásában (bár ő nem lelkesedett megmozdulásunkért), s abban, hogy rendkívüli egyházkerületi tanácsi ülést hívnak össze, ahol számunkra kedvező döntést hozhatnak. Sajnos ez utóbbi nem valósult meg.

Kis Gyula és Lébényi Pál Pap László igazgató úr engedélyével egy hétre hazautazott Tápra, a szüreti munkálatokban segítkezni. Néhányan pedig visszautaztak Budapestre.

Benedek Sándorral emlékezetem szerint szerdán találkoztunk. Közölte velünk: egyetlen lehetőségünk van, az azonnali visszatérés a budapesti teológiára.

Ezek után csütörtökön és pénteken csaknem mindenki visszament Budapestre. Magam részéről vasárnap készültem a fővárosba, ám meglepetésem re október 27-én, szombaton délután Benedek Sándor igazgató úr kiutazott Nemesgörzsönybe, s figyelmeztetett, hogy mielőbb térjek vissza Pestre. Elmondta, Budapestről telefonon értesítették arról, hogy azoknak a hallgatóknak az ügyét, akik nem jelentkeznek a budapesti teológián október 29-ig, az Államvédelmi Hatóság veszi át, s ellenük államellenes szervezkedés vádjával eljárást indítanak.  

Másnap, vasárnap délután utolsó fecskeként érkeztem meg a budapesti teológiára, ahol pápai és pataki társaim meglehetősen lehangoltan vártak. Mindannyiónkat elkedvetlenített megmozdulásunk sikertelensége, az események közben fokozódó megosztottságunk és a várható retorzió. Hétfőtől megkezdtük az előadások látogatását, ám még a korábbiaknál is idegenebb légkör vett körül bennünket. A budapesti tanárok és teológusok egyaránt kimérten, ridegen viselkedtek velünk szemben.

Közben természetesen a patakiakkal sokat beszélgettünk, s keserűen kellett tudomásul vennünk, hogy amíg bennünket Győry Elemér püspök úr elutasított, addig a patakiakat Enyedy Andor, a Tiszáninneni Egyházkerület püspöke, a meghatódottságtól könnyezve fogadta. Ekkor jutott tudomásunkra az is, hogy a Dunántúli Egyházkerületi Tanács még augusztusban elfogadta a pápai teológia bezárására vonatkozó határozatot, s azt az egyházkerületi közgyűlés is tudomásul vette október 11-én, néhány nappal memorandumunk megírása előtt, míg a Tiszáninneni Egyházkerület közgyűlése a sárospataki teológiával kapcsolatban október közepén sem volt erre hajlandó. 

Az elkövetkező hetekben az említett légkörben folytattuk tanulmányainkat. Egyedül Pap László igazgató úr részéről tapasztaltunk megértést, együttérzést. November közepéig semmi különös esemény nem történt. Ekkor egy nap Kiss Gyula szeniorunk közölte velünk, hogy Pap László igazgató úr késő délután vár a szobájában bennünket, a Győry Elemér püspök úrnál járt küldöttség tagjait.

Az igazgató úr kifejtette, hogy a történteket (az iskolai rend ilyen mérvű megsértését) az egyházkerület nem hagyhatja megtorlás nélkül, és az Állami Egyházügyi Hivatallal kötött megegyezés értelmében a Dunamelléki Egyházkerület saját hatáskörén belül bonyolítja le a fegyelmi vizsgálatot és hozza meg az ítéletet. Ezt a számunkra viszonylag kedvező eljárást – mint utóbb tudomásunkra jutott – Bereczky Albert közbenjárásának köszönhettük, ugyanis az Állami Egyházügyi Hivatal ügyünket az Államvédelmi Hatóságnak kívánta átadni.

A fegyelmi vizsgálat együttes és egyenkénti meghallgatásai során, melyeket Pap László vezetett, elsőrendű kérdés volt az akció megindulásának mikéntje, különös tekintettel volt pápai teológiai tanáraink tevékenységére, akiket esetlegesen felbujtással vádolhattak volna az illetékes állami vagy egyházi szervek.

Mi kategorikusan kijelentettük, hogy volt tanáraink nem vettek részt megmozdulásunk szervezésében, az kizárólag a diákság műve volt. Indítékaink a következők voltak: Tudomásunk szerint sem a római katolikus, sem az evangélikus egyház nem hajtotta végre a teológiák, illetve szemináriumok bezárására vonatkozó állami rendelkezést, s a református egyházban is komoly ellenállást feltételeztünk; továbbá a már többször említett sajtótájékoztató, ahol az Állami Egyházügyi Hivatal képviselője azzal a hazugsággal kívánta félrevezetni a nemzetközi és belföldi sajtót, hogy a teológiák megszüntetése kényszerű következmény, ugyanis a hallgatók önként elhagyták kisebb, vidéki iskoláikat, tehát nem igénylik azok fenntartását. Személyes, érzelmi indítékaink is voltak (pl. kötődésünk a városhoz, ahol már sokan gimnáziumi éveinket is töltöttük, néhány teológus menyasszonya Pápán lakott stb.), azonban ezek csupán mellékes motiválói voltak tetteinknek. Ezeket a személyes indítékokat Pap László visszaemlékezésében (Pap László: Tíz év és ami utána következett 1945-63, európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern/Budapest, 1992. túlhangsúlyozta, lehetséges, hogy Pap Lászlóék ezzel kívántak megmenteni bennünket a szigorúbb büntetéstől.

Emlékezetem szerint négy-öt alkalommal voltunk Pap Lászlónál meghallgatáson. Ezen beszélgetések során olyan igaz embernek ismerhettem meg őt, aki mindenkor példaképe lehet a református egyháznak és a teológiák tanárainak. 

December 7-én késő délután Pap László ismét magához hívatott Málik Lászlóval, Mrázik Istvánnal és szabó Zsigmonddal együtt. Közölte velünk, hogy a Dunamelléki Egyházkerület Elnöksége ügyünkben az ítéletet meghozta: kizárnak bennünket a teológiáról.

Mi, „főbűnösök” már napokkal előtt sejtettük büntetésünket, legalábbis ami nagyságrendjét illeti, így az nem ért teljesen váratlanul, de azért nehéz percek voltak... Egyúttal igazgató úr elbúcsúzott tőlünk, személyes szeretetének, sajnálatának tanújelét adva. 

Az ítélet kihirdetésére másnap, 1951. december 8-án déli tizenkét órakor került sor a budapesti teológia dísztermében a tanári kar és a hallgatóság jelenlétében. Az ítéletet Dr. Pap László igazgató úr hirdette ki. A teremben néma csend volt.

Az ítélet a következőket tartalmazta: A szervezőként szerepet vállalt Adorján István IV. éves és Málik László V. éves teológusok kizáratnak; Cseh Lajos V., Mrázik István IV. és Szabó Zsigmond III. éves teológusok pedig tanácslólag elutasíttatnak a teológiáról (consilium ebeundi); a Pápára engedély nélkül távozott húsz pápai teológus félév elvesztésével büntettetik. A későbbiekben, a kihirdetés után, általunk ismeretlen módon, enyhítették az ítéletet: nem az összes Pápára visszatért teológust ítélték félév elvesztésére, csupán Molnár Sándor IV., Tamás Dénes V., Szász Károly IV., Csizmadia Lajos V., Tóth Károly II., Janovszky István III., Vízi István és Hetyei Sándor IV. éves teológusokat. Mindazok, akik az engedély nélküli távozásban részt vettek, megdorgáltattak; akik el nem távoztak ugyan, de a memorandumot aláírták, meginttettek. (Az ítéletnek ezt a végső változatát Pap László már hivatkozott könyvéből idéztem fel pontos formájában.)

Az ítélet kihirdetése után az igazgatói irodában átvettük érvénytelenített indexünket és leadtuk diákigazolványunkat, majd még aznap el kellett hagynunk a teológia épületeit.

A későbbiekben az egyházmegyei vezetőség részéről semmiféle támogatást nem kaptam, s az ismerős lelkészek közül is csupán Kurucz Gyula ászári lelkész próbált enyhíteni elkeseredésemen, de az ő segítsége is inkább atyai vagy baráti volt, ugyanis fiához, Kurucz Györgyhöz nagyon szoros, gimnáziumból szövődő barátság fűzött. 1951 karácsonyára legátus helyett engem hívott még szolgálattételre az ászári és kisbéri gyülekezetbe, s az ott összegyűjtött adományokkal igyekezett segíteni újrakezdésemet a polgári életben.

Életpályám kettébe tört, csakúgy mint kizárt, illetve eltanácsolt társaimé. Szabó Zsigmond a környei állami gazdaságban tudott elhelyezkedni, utóbb vezető beosztásban dolgozott. Málik László pedagógus lett, Mrázik István szintén (bár képesítés nélkül), majd 1956-ban disszidált, és tudomásom szerint befejezte teológiai tanulmányait külföldön.

A teológiáról való kizárásom után, tekintettel arra, hogy Pápán eléggé ismert volt családunk, és a fenti események miatt osztályidegenként, a „fekete reakció” oszlopaként kezeltek, kedves városomban nem találtam munkát. Végül családi ismeretség révén a Vízügyi Építő Vállalat győri építésvezetőségén sikerült elhelyezkednem Liszkay Károly, egy idős református főmérnök jóvoltából, segédmunkásként. Mivel helyzetem rendeződni látszott, 1952-ben házasságot kötöttem Pethő Gizellával, s a következő év február másodikán megszületett Csaba fiam. Családommal azonban kevés időt tölthettem együtt, ugyanis az építésvezetőséget áthelyezték Kiskunlacházára, s ingázóként csupán kéthetente járhattam haza. Időközben vízmesteri képesítést szereztem – a középkáderképzés keretében – ,  majd 1955 elejétől a Kiskunsági Állami Gazdasághoz kerültem öntözési agronómusi munkakörbe. Új munkahelyemen kaptam szolgálati lakást, s ennek köszönhetően végre egyesíthettem családomat.

Az állami gazdaságban rövidesen problémáim adódtak politikai nézeteim és 1956-os tevékenységem miatt. Az 1956-os forradalom idején állami gazdaságunk is részt vett a főváros élelmezésének biztosításában, s én vállalkoztam a szállítások irányítására. Bár október végétől december elejéig kétnaponta vittünk élelmiszert a fővárosban gépjárműveinkkel, semmiféle „ellenforradalminak” nevezhető eseménybe nem keveredtünk bele. Az állami gazdaság párttitkára mégis ellenforradalmi tevékenységgel gyanúsított, s nyomozást kért ellenem, ami közel egy évig felzaklatta életem. Bizonyítékot végül nem találtak, nem helyeztek bűnvádi eljárás alá, de „múltamat” felidézték, s mindennek árnyéka sokáig elkísért.

1961 őszén léphettem előre pályámon, ekkor az állami gazdaság átszervezése kapcsán létrehozott 13 000 katasztrális holdas terület vezetésével bíztak meg. 1962 novemberében a járási tanács mezőgazdasági osztályának kérésére áthelyezéssel a Dabasi Vízgazdálkodási Társulathoz kerültem, korábbi munkakörömbe, ugyanis előző munkahelyemen 1962 tavaszán olyan új emberek kerültek a vezető beosztásokban, akikkel a régiek számára az együttműködés elfogadhatatlanná vált. Utóbbi munkahelyemen sikeresen tevékenykedtem, s 1965–68 között annak megbízott elnöke lettem. A hatvanas évek végére házasságom megromlott, családi válságom szakmai, majd egzisztenciális válsággá bővült; 1970 tavaszán visszaköltöztem szüleimhez Nemesgörzsönybe, s elváltam első feleségemtől. 

Ismételt újrakezdésemet második feleségemmel, Borbély Amáliával – diákkori szerelmemmel – kötött házasságom jelentette, aki áldozatos hűséggel, karrierjét föladva terelte helyes mederbe életem. Közös jövőnket Zoltán fiunk felnevelésének szenteltük, aki 1972-ben született. A hetvenes években magángazdálkodóként, a nyolcvanas években a bővülő lehetőségek közepette kútfúró kisiparosként, „maszekként” igyekeztem megteremteni anyagi biztonságunkat, változó sikerrel. 1988 óta nyugdíjasként gazdálkodom továbbra is, s hálát adok Istennek, hogy mindkét fiam önálló ember lett, Csaba két unokával ajándékozott meg, s hogy feleségemmel viszonylagos egészségben élünk. 

A teológiáról történt kizárásom után a kényszerítő körülmények hatására eltávolodtam református egyházunktól, ám a Biblia életem nehéz pillanataiban mindig támaszom maradt. A változó körülmények közepette 1989 körül Nagy Lajos espereshelyettes úr már foglalkozott rehabilitálásunk lehetőségével, majd a kilencvenes évek elejétől Kövy Zsolt nagytiszteletű úr, az újjáéledő Pápai Református Kollégium főigazgatója igyekezett elérni rehabilitációnkat, ami hosszú évek reménykedése után végre beteljesedni látszik. Az egyházkerület beleegyezése után ez év őszén remélhetőleg megkapom a palástot, elégtételt nyerek, igaz, negyvenhat év után.

Nemesgörzsöny, 1997 júliusa 

Adorján István 

Utóirat: Istennek hála, a Dunántúli Egyházkerület Közgyűlése 1997. szeptember 19-i tanácskozásán hozott határozatával rehabilitált. Ezt követően ünnepélyes keretek között dr. Márkus Mihály püspök úr lelkésszé szentelt, és segédlelkésszé nevezett ki. 

 S végre a megbékélés 

(Adorján István visszaemlékezése)

 In: Bebe Baldwin: A tűzben megpróbált hit.

 A remény történetei. A Magyar Református Egyház*

 Könnyekkel telt sokak szeme, amint egy ősz hajú, sok-sok év ráncaitól mélyen barázdált arcú férfinak átnyújtották a fekete papi palástot.* Adorján István nyugodt, méltóságos arca mögött egy szembenállás és kitaszítottság formálta hosszú élet rejtőzik. A Dunántúli Egyházkerület 1997 augusztusában a megbékélés és helyrehozatal cselekedetét hajtotta végre adományozásával a „soha be nem fogadottság” csaknem ötven éve után. 

István olyan halkan mondta történetét, hogy alig hallottuk. A csendesség illőnek tűnt a történethez, amelyet – túl hosszú ideig – nem lehetett sem mesélni, sem hallgatni.

Istvánnak és két testvérének édesapja kovácsmester volt, édesanyja földműves családból származott. István bátyja jegyző lett, ám a kommunista hatalomátvétel idején elveszítette állását.

István a Pápai Református Kollégiumban tanult, a háború azonban félbeszakította tanulmányait. Két évet töltött a hadseregben, nagyrészt amerikai hadifogságban. 1949-ben érkezett vissza Pápára és a kollégiumba, s további életét 1951 tavaszáig „szokványosnak” nevezte.

Ekkor ijesztő hírek rázták meg Pápát: A kormány be fogja zárni a teológiát, s a hallgatóknak a budapesti teológiára kell menniük! Hasonló sorsra jut Magyarország keleti részén a sárospataki teológia is, az ottani teológusokat Debrecenbe irányítják.

A hatóságokat támogatták a „békepapok”, azok az egyházi személyek, akik együttműködtek a kormánnyal. (István gyorsan hozzátette, hogy a Pápai Teológián nem voltak békepapok.)

Szeptemberben harminc-negyven hallgató Budapestre utazott tanulmányait folytatni. István azonban Pápán beszélt a teológia igazgatójával és professzoraival, s nyilvánvalóvá vált számára, hogy a papság többsége a teológia fennmaradását támogatja. Sokan akartak az iskola védelmére kelni.

Október közepén István Budapestre utazott. Ott úgy találta, hogy a Pápáról jött hallgatókat nem fogadták szívesen a teológián. „Vidékieknek” tekintették őket. 

Október 14-én a teológusok elmentek a Kálvin téri istentiszteletre. Délután az Állami Egyházügyi Hivatal tartott sajtótájékoztatót elsősorban a nyugati újságírók számára. Azok a diákok, akik jelen voltak a sajtótájékoztatón, hallották a „hivatalos” közleményt, ami szerint a pápai és sárospataki teológiákat azért zárták be, mert a diákok mind otthagyták őket!

Felháborodtak a hallgatók. Elhatározták, hogy visszaköltöznek Pápára, ezzel világosan kinyilvánítva iskolájuk iránti hűségüket. István és két társa memorandumot írt a püspöknek, felszólítva őt a teológia újbóli megnyitására. Harminchat diák, a hallgatók többsége aláírta a kérvényt.

A következő lépés a püspök személyes meglátogatása volt. A helyi lelkész kíséretében egy delegáció ment a püspöki hivatalba, amelynek tagjai nem tudták, hogy az egyházkerületi tanács már elfogadta a pápai teológia bezárását. A püspök miután elolvasta a hallgatók petícióját, nagyon dühös lett. Kijelentette, hogy alkudozásnak nincs helye.

A küldöttség visszatérése Pápára István elbeszélése szerint nagyon mozgalmas esemény volt. A tanárok könnyeztek, és azt mondták, hogy akár fizetés nélkül is készek dolgozni. Ők azonban tudták, hogy semmiben sem tudják a diákokat támogatni. 

A hallgatók másik tervet készítettek. A delegáció tagjai visszamentek Budapestre, hogy a pápai diákokat testületileg rábírják a visszatérésre, nyomást gyakorolva ezzel a kormányzatra. Ugyanakkor táviratot küldtek Debrecenbe, kérve a sárospataki diákokat, hogy csatlakozzanak mozgalmukhoz. István Pápán maradt megszervezni a visszatérő hallgatók étkeztetését és elszállásolását. A pápai református gyülekezet tagjai helyet ígértek számukra.

Szombat este összecsomagoltak a Budapesten levő diákok. Kevés pénzük volt, de együtt szándékoztak utazni; vásároltak egy üveg bort a portásnak, hogy felbátorítsák, pecsételje le a jegyüket, hogy kedvezményesen utazhassanak a vonaton. Kevésen múlott, hogy a portás rájöjjön, a diákok megszegik azokat a szabályokat, amelyeket a bátyja, az Egyházügyi Hivatal vezetője hozott. Éjfélre a hallgatók Pápára érkeztek, s a vasárnap délelőtti istentiszteleten együtt vettek részt.

Ekkorra már tudták a hivatalos szervek, hogy a diákok komolyan elszánták magukat. Munkába lendült a hivatalos egyházi gépezet. Mindenkinek megtiltották, hogy a diákokat elszállásolják.

A hallgatók hétfőn gyülekeztek. A püspök véleménye az volt, hogy a teológiának továbbra is zárva kell maradni. Nyolc-tíz diák visszautazott Budapestre. A várakozók, körülbelül huszonöten, Pápán maradtak, remélve a határozat megváltoztatását. A tanári kar támogatta a protestálókat. Szerdán a hallgatók találkoztak a teológia igazgatójával, aki közölte velük, hogy lázadásuk reménytelen. A diákok az egyházkerületi tanács összehívását kérvényezték: A tanács ülésezett, ám határozatot nem hozott. 

A hallgatók ezután visszautaztak Budapestre.

Hivatalos látogató érkezett Istvánhoz, aki közölte vele, hogy ha hétfőre nem tér vissza Budapestre, átadják az Államvédelmi Hatóságnak, és felkelés kezdeményezésével fogják vádolni: István sietett vissza Budapestre.

Budapestre visszatérve feszült légkört talált. István „fagyosnak” nevezte a hangulatot. Baljóslatú csend ülte meg az iskolát.

November közepén az igazgató beidézte a pápai hallgatókat, és tudomásukra hozta, hogy a vizsgálat rövidesen megkezdődik. A hatóságok egyenként és csoportosan is kihallgatták a diákokat. Nyilvánvalóvá vált, hogy a pápai tantestületről akarnak informálódni, azt akarták kideríteni, hogy mennyiben felelősek a hallgatók eltérő nézeteiért. István szerint a tanárok keveset tudtak a diákok mozgalmáról, a vallatás nem volt „sikeres”.

December nyolcadikán az igazgató kihirdette az ítéleteket. Minden hallgatót, aki visszatért Pápára, felfüggesztettek; néhány ítéletet enyhítettek. Ám Istvánt és két társát nem függesztették fel, és nem enyhítették ítéletüket. Kizárták őket. István elmondása szerint a rendszer annyira tartott a diáklázadástól, hogy a pápai diákoknak egyenként – hivatalnokoktól gondosan figyelve – rögtön távozni kellett.

Attól kezdve István megbélyegzett lett. Nem találhatott munkát Pápán. Egy kálvinista mérnök Győrben ajánlott állást számára, ahol segédmunkásként dolgozott egy olyan vállalatnál, amely a vízellátással foglalkozott. Később fizikai munkásként dolgozott egy gazdaságban Magyarország keleti részén.* Ahogy mondta, próbált normális életet folytatni, ám mindig kirekesztettnek érezte magát.

Ezekben az években István ritkán járt templomba. Gyakran azért, mert nem volt református templom a gazdaság közelében, ahol dolgozott, s amikor elment, azt megjegyezték, kigúnyolták. A Szabad Európa Rádió vált templomává.

Végül a nemzeti adósság lett az egyház helyett a Kádár-rendszer ellensége. Könnyebb lett az élet a keresztyének számára. Istvánnak azonban kevés kapcsolata volt az egyházzal, s csak vasárnaponként járt templomba.

Azok alatt a nehéz évek alatt csak egyszer vette fontolóra, hogy visszamegy a teológiára. 1971-ben a püspöki titkár szólt Istvánnak, hogy van némi esély tanulmányai újrakezdésére. István azonban úgy vélte, hogy nem ő tartozik bocsánatkéréssel a húsz évvel korábban történteként. Azt mondta, hogy a teológiának kell bocsánatot kérnie és nem neki.

Végül sok évvel később, a kommunizmus összeomlása után megindult István rehabilitációjának folyamata. 1991-92-ben a helybeliek (pápaiak) kezdtek erőfeszítéseket tenni érdekében. Kérelmet küldtek az egyházkerületi tanácshoz, ám kísérletük sikertelenül járt. Ezután 1996 augusztusában harmincegy korábbi pápai teológiai hallgató fogott össze, és újrakezdték a rehabilitációs eljárást. A második próbálkozás eredménnyel járt.

1997 augusztusába, negyvenhat évvel István teológiáról való kiűzetése után a Magyar Református Egyház odaítélte számára a jutalom palástot. Ezzel a Dunántúli Egyházkerület lelkészi karának tagja lett, jogosult az evangélium hirdetésére. 

Kérdeztük Istvánt, hogy miért vállalta nagyszerű tettét 1951-ben. „Nem volt más választásom” – mondta. „A szívem Pápához nőtt. A sajtótájékoztatón hazudtak. Meg kellett mutatnom, hogy nem az igazságot mondták.” Azután hangja csaknem suttogássá halkult: „Olyan nagyon fiatal voltam.”

A meghallgatás, a megértés és a közös örömök útján 

Exodus tanulmányomat 1997. augusztus 23-i kelettel küldtem el a Theológiai Szemle Szerkesztőségébe. A tanulmány a Theológia Szemle 1998. szeptember – októberi (5.) számában, több mint egy évvel az írás leadása után jelent meg. A közbeeső időben fontos események történtek, amelyek sajnálatosan a kéziratba nem kerülhettek vele. A meghallgatás, megértés és a közös örömök tényei, időrendben pedig a következők voltak.

Adorján István egykori pápai teológust, aki társaival együtt 1951-ben társaival együtt visszatért Pápára tiltakozva a Teológia megszüntetése ellen, s akit ezért kizártak a Budapesti Teológia Akadémiáról, a Dunántúli Református Egyházkerület Közgyűlése 1997. szeptember 19-én hozott határozatával rehabilitált. A határozat szövege: „Az Egyházkerületi Közgyűlés döntése értelmében Adorján István alapvizsgát tett egykori pápai teológust a Dunántúli Református Egyházkerületben végzendő segédlelkészi szolgálatra kirendelem. Felhatalmazom a református lelkészi palást viselésére és a sakramentumok kiszolgáltatására. Életére Isten áldását kérem. Veszprém, 1997. szeptember 19. Dr. Márkus Mihály püspök s.k.”

A tatai egyházkerületi közgyűlésen tett esküt Adorján István, s ott helyezték vállára a palástot. A Pápai teológusok 1951. évi exodusa című, 1997. július havi megemlékezése utóirataként ezt írja le Adorján István: „Istennek hála, a Dunántúli Református Egyházkerület Közgyűlése 1997. szeptember 19-i tanácskozásán hozott határozatával rehabilitált. Ezt követően ünnepélyes keretek között dr. Márkus Mihály püspök úr lelkésszé szentelt, és segédlelkésszé nevezett ki. (Megjegyzendő még, hogy 1997 augusztus végén, a budapesti Doktorok Kollégiuma egyháztörténeti szekciójának ülésén már felolvastam a nevezett tanulmányomat, s Adorján István is ismertette visszaemlékezéseit.)

Köszönet és hála az egyházkerületi döntésért. Ezen felbuzdulva gondoltam arra, hogy végleges pontot illene tenni a sajnálatos kizárási ügy végére az ítélet megsemmisítésével, s minden sérelmet szenvedett rehabilitációjával, ahogy ezt az egykori pápai teológusok 1996. évi nyilatkozatukban kérték is. Tekintettel arra, hogy az akkori döntést a Dunamelléki Egyházkerület Elnöksége hozta (Bereczky Albert és Kiss Roland), a jogutódhoz, Dr. Hegedűs Lóránt püspök úrhoz fordultam, kérve ezirányú segítségét. Dokumentumokkal megerősített levelemre 1997. október 17-én a következő választ kaptam: „F. évi október hó 15-én kelt leveledet a Pápai teológusok rehabilitálása ügyében a mai napon megkaptam. Nemes szándékodat nagyra értékelem és célkitűzéseiddel egyetértek. Egyházkerületünk Elnöksége a Jogi- és Közigazgatási Bizottsággal megtárgyalja javaslatodat, és ennek eredményét az ez év novemberében esedékes Egyházkerületi Tanácsülés elé terjeszti Ennek eredményéről a Tanácsülés Jegyzőkönyve alapján értesíteni foglak. Felhívom mindamellett szíves figyelmedet, hogy az egyházi szolgák és egyházi múltjuk miatt elítéltek rehabilitációjának ügyével 1990-től kezdődően a Zsinat Jogi Osztály foglalkozott, és ennek határozatát és indoklását a „Ref. Egyház c. hivatalos lap” 1991. évfolyamának egyik száma közölte. Bizonyára jó kiindulópont lehetne az Általad előadottakra vonatkozóan ez a Határozat. További egyháztörténeti munkálkodásodhoz közhasznú eredményeket és azok nyomán Áldást kívánok. Szeretettel köszönt: Dr. Hegedűs Lóránt püspök s.k. Budapest, 1997. október 17.” Hegedűs püspök úr megértését és barátságát ezúton is köszönöm. A Zsinathoz azért nem fordultam, mert az események nagyon pozitív irányt vettek a Pápai Református Teológia visszaállítására vonatkozó határozattal, ami a rehabilitációt illetően is előrehaladást sejtetett.

Már 1997 karácsonya előtt is volt egy nyilvános megbeszélés Pápán Dr. Bölcskei Gusztáv püspök úr templomi igehirdetése után a Kollégium vallásoktató termében, amely számomra sokat jelentett, s magamban pozitív következtetéseket vontam le a református jövőt illetően. Az Egyházkerületi Tanács pedig 1998. január 30-án elhatározta, „hogy 1998 őszétől teológus-lelkész szakon, főiskolai keretben, de egyetemi programmal az alapképzést első évfolyammal újra indítja Pápán”. Az Akadémia dékánja: Dr. Vladár Gábor, az újszövetségi tanszék vezetője lett. Helyettes dékánná Dr. Zsengellér Józsefet, az ószövetségi tanszék vezetőjét választották. A rendszeres teológiai tanszék vezetője Dr. Szabó István, az egyháztörténeti tanszék vezetője Dr. Márkus Mihály püspök, s a gyakorlati teológiai s missziológiai tanszék vezetője Dr. Anne-Marie Kool lett. Az ünnepélyes tanévnyitóra (47 évi szünet után) 1998. szeptember 19-én került sor a pápai református templomban. 

Előzetes megbeszélés után 1998. december 7-i dátummal részletes indoklással Adorján István, Málik László, Mrázik István és Szabó Zsigmond 1951-ben a Teológiáról kizárt teológusok rehabilitációja érdekében levelet írtam Dr. Vladár Gábor dékán úrnak. A Pápai Református Teológiai Akadémia Tanári Kara már rá két napra foglalkozott a kéréssel. A december 9-én, 11–15 óra között, a Budapest–Budahegyvidéki Református Gyülekezet Parókiáján megtartott ülésen a Tanári Kar a következő határozatot hozta: „Jelen van a teljes tanári kar: Dr. Vladár Gábor dékán, Dr. Zsengellér József pródékán, Dr. Anne-Marie Kool, Dr. Márkus Mihály és Dr. Szabó István professzorok.

14.p. Dékán ismerteti Kövy Zsolt nagytiszteletű úrnak, a Pápai Református Kollégium tiszteletbeli főigazgatójának a dékánhoz, illetve a tanári karhoz címzett levelét, melyben kéri az 1951. december 8-án a Budapesti Református Theológiai akadémiáról kizárt, vagy eltanácsolt négy volt pápai teológus hallgató rehabilitációját, illetve segítséget kér a teljes rehabilitációhoz vezető út megkereséséhez. Márkus Mihály információkkal szolgál a rehabilitáció jelenlegi állásával kapcsolatosan, majd a Kar rövid tanácskozás után, egyhangúlag a következő határozatot hozza:

A Pápai Református Teológiai Akadémia Tanári Karának tagjai, mint az egykori Pápai Teológiai Főiskola jogutód Intézményének tanárai – majd félévszázadnyi eltelt idő ellenére is – együttes akarattal kinyilvánítjuk, hogy Adorján István IV. éves, Málik László V. éves, Mrázik István IV. éves és Szabó Zsigmond IV. éves, egykori pápai, majd budapesti református theológiai hallgatók, akiket a Dunamelléki Református Egyházkerület Elnöksége 1951. december 8-án hozott határozatával a Budapesti Református Theológiai Akadémiáról kizárt vagy eltanácsolt, bátor és hitvalló magatartásukkal, a hátratételt és kicsapatást is elviselve, példamutató módon álltak ki cserbenhagyott, szeretett Alma Materük ügye mellett. A Tanári Kar úgy határoz, hogy mindegyik volt hallgató neve jegyeztessék fel és örökíttessék meg az újonnan induló Teológiai Akadémia Kari Tanácsának jegyzőkönyvébe. Kegyelettel emlékezik meg az elhunytakról, Adorján István testvérünk életére pedig Isten áldását kéri. Tettüket példaként állítja a most felnövekvő, ifjú lelkipásztori nemzedék elé. Sajnálattal állapítja meg a Kar, hogy jogosultság híján nem semmisítheti meg az 1951. december 8-i igazságtalan ítéletet, mindazonáltal kimondja egyhangúlag meghozott határozatával, hogy mind a négy hallgatót az Alma Mater abszolvált hallgatójának tekinti és teljes rehabilitációjukhoz mindennemű segítséget megad.” Dr. Vladár Gábor dékán Adorján Istvánt és Málik László, Mrázik István és Szabó Zsigmond özvegyeit értesítette a határozatról, áldást kérve életükre. Adorján Istvánt előadásra kérte fel a nehéz múlt felidézéséről a teológus ifjúság előtt. Kövy Zsoltnak megköszönte az ügyben végzett fáradozásait.

Summa summárum: a Pápai Teológiai Akadémia dékánjának s Tanári Karának igaz határozata nagyszerű tett volt, méltó a múltat helyesen megítélő, s ezzel a jövőt is építő evangéliumi magatartáshoz. Az érintetteknek – leveleik tanúsága szerint – kimondhatatlan nagy elégtételt jelentett a pápai Teológia tiszta szívű együttérzése.

1999. június 12-én, az első teológiai tanévzáró alkalmával 25 egykori pápai teológiai hallgató, ma már nyugdíjas lelkipásztorok „Ünnepi köszöntővel” üdvözölték az újra indult Akadémiát. A bizonyságtévő szöveget mindannyian aláírták. 

A találkozó résztvevőjeként újra megerősödött bennem a gondolat, hogy mégis meg kellene kísérelni az ügy végleges lezárását, az ítélet megsemmisítésének kimondásával. Tárgyaltam Dr. Tenke Sándor budapesti dékánnal, akivel megegyeztem abban, hogy az ügy irományait megküldöm, kérve az Akadémia Tanári Karát, hogy foglalkozzanak a kérdéssel. Amikor Dr. Tenke Sándornak az első levelet írtam, már 2000. március 21-ét mutatott a naptár. Végül is az év december 13-án hozott döntést a Kari Tanács, amelyről Dr. Tenke Sándor 2000. december 20-án értesített a következőkben: „Tisztelt Főigazgató Úr, kedves Testvérem! A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara f. év december 13-án tartott ülésén megtárgyalta az Adorján István, Málik László, Mrázik István és Szabó Zsigmond rehabilitációjával kapcsolatos ügyet. A Kari Tanács a rendelkezésre álló iratanyag alapján megállapította, hogy az akkori tantestület végrehajtó szerepet kapott a felsorolt diákok kizárásában. A Kari Tanács sajnálattal tájékoztatja Önt, hogy jogosultság híján nem semmisítheti meg az Egyházkerület Elnöksége döntését végrehajtó 3632/1951. számú határozatot, ugyanakkor minden segítséget megad a rehabilitációhoz. Kéri a főtiszteletű Egyházkerületi Elnökséget, hogy saját hatáskörben végezze el a rehabilitációs döntést. Budapest, 2000. december 20. Testvéri köszöntéssel: Dr. Tenke Sándor dékán s.k.”

Az Egyetem Hittudományi Kara tisztességes döntést hozott, s ígéretét is teljesítette, kérte az Egyházkerülettől a teljes rehabilitációt. 

Hamarosan levelet kaptam Tóth Sándor egyházkerületi főjegyzőtől, aki tájékoztatott arról, hogy az Egyházkerület májusi közgyűlése rehabilitálni fogja az igazságtalanul elítélteket. A kizártak mellett a fél évet vesztettek, a megrovásban és megintésben részesítettek is erkölcsi rehabilitációt nyertek.

Az Egyházkerület Közgyűlése 2001. május 22-én a volt pápai-sárospataki teológusok rehabilitálása ügyében 13. számú határozatában, Tóth Sándor egyházkerületi főjegyző előterjesztésére az alábbi döntést hozta:

„Főtiszteletű Közgyűlés!

Kövy Zsolt ny. lelkipásztor, volt gyűjteményi tb. főigazgató 2000. decemberében levelet írt a KRE Hittudományi Karhoz, amelyben kérte azoknak a pápai és sárospataki illetőségű teológiai hallgatóknak a teljes rehabilitációját, akik akkor már Budapesten tanultak és 1951 őszén írásos memorandummal, valamint Pápán történt tüntetésükkel tiltakoztak a két intézmény bezárása ellen. Engedély nélkül elhagyták a Budapesti Teológiai Akadémiát, és ezzel súlyos fegyelmi vétséget követtek el az akkori megítélés szerint.

E tiltakozásnak súlyos következményei lettek számukra, amelyről Kövy Zsolt a Teológiai Szemle 1998/5. számában részletes tanulmányt közöl: „A pápai teológusok exodusa 1951-ben” címmel.

A pápai illetőségű hallgatókat a Dunántúli Egyházkerület Pápai Teológiai Akadémiája 1998. december 9-i ülésének 14. számú határozatával akként rehabilitálta, hogy IV-V. éves hallgatói státuszukkal abszolvált hallgatóknak minősítette négyőjüket (Málik Lászlót, Mrázik Istvánt, Szabó Zsigmondot, Adorján Istvánt), és példamutató magatartásukat ősi iskolájuk megmaradása érdekében Jegyzőkönyvben örökítette meg. Az Egyházkerület Adorján Istvánnak palástviselési engedélyt is adott. 

Kövy Zsolt és néhány hozzátartozó kérése, amelyet a Hittudományi Karhoz nyújtottak be, a Dunántúli Egyházkerület Elnöksége méltánytalan és kemény ítéletének hatályon kívül helyezése és teljes megsemmisítése.

Ezen felül javasolják és kérik, hogy a már elhunyt három hallgató részére, nevezetesen Málik László V. éves, Mrázik István IV. éves és Szabó Zsigmond IV. éves – postumus honoris causa segédlelkészi címet adományozzon, mivel önhibájukon kívül, elhivatottságuk ellenére nem szerezhették meg a Lelkészi Oklevelet. A többieket név szerint velük együtt részesítse erkölcsi rehabilitációban (Cseh Lajos, Tamás Dénes, Hetyei Sándor, Janovszky István, Szász Károly, Molnár Sándor, Csizmadia Lajos, Tóth Károly, Vizi István). 

A Teológiáról kizártak, elbocsátottak, félévüket vesztettek, megrovásban és megintésben részesítettek bátor kiállását 50 év távlatából szemlélve Közgyűlésünk és mai egyházi közvéleményünk nagyra értékeli. Tiszteletünket és elismerésünket vívták ki ősi egyházi főiskoláik iránti ragaszkodásukkal, amelyet példaértékűnek tekintünk ma is. Istennek adunk hálát, hogy a kommunista diktatúra által kényszerítetten bezárt főiskolák 40 év után újból megnyithatták kapuikat és folytathatják fontos történelmi küldetésüket református egyházunk lelkésznevelésében.

A Közgyűlés a fenti előterjesztést teljes egyhangúsággal elfogadta – megerősítette, és a következő határozatott hozta:

„A Közgyűlés a 40 évvel ezelőtt különböző hátratételt szenvedett teológiai hallgatóknak elismerését fejezi ki ősi főiskoláik iránti ragaszkodásáért és őket teljes körű erkölcsi rehabilitációban részesíti.

Közgyűlésünk az Állami Egyházügyi Hivatal utasítására hozott 1951. évi 3632. számú Egyházkerületi Elnökségi határozatot hatályon kívül helyezi és megsemmisíti. 

A Dunamelléki Egyházkerület mai Közgyűlése testvéri együttérzéssel üdvözli az újraindított Pápai Teológiai Akadémia igazgatótanácsának 1998. december 9-i határozatát, amelyben Adorján Istvánt segédlelkészi státusba helyezte, és a már elhunyt Málik László, Mrázik István és szabó Zsigmond hallgatókat abszolvált teológiai hallgatókká minősítette. Ennek kiegészítéseként a fentiek alapján részükre postumus honoris causa segédlelkészi címet adományoz.

A Közgyűlés elrendeli, hogy a Határozatot a megnevezettek hozzátartozói és az élő nyugdíjas lelkipásztorok is megkapják a Dunántúli Egyházkerülettel és az érintett intézményekkel együtt.”

A régi szomorú események végére pont került. Reméljük, hogy egyházunk ilyen megalázó helyzetbe sohasem kerül, s az új nemzedékek teológusai és lelkipásztorai szabad hazában s szabad egyházban végezhetik szolgálataikat. 

Kövy Zsolt

* Bebe Baldwin: Faith under fire. Stories of hope. The Reformed Church in Hungary. Kiadta a Presbytery International Partnership Commettee, Presbytery of the Twin Cities Area, Presbyteryan Church (U.S.A.), 1998. Fordította Adorján Zoltán István, a fordítást az eredetivel egybevetette Mátyás Beatrix.

* A Magyar Református Egyházban a palást átadásának sokkal nagyobb a jelentősége, mint az amerikaiban. 

* Valójában ekkor már középvezető volt a Kiskunsági Állami Gazdaságban, majd a Dabasi Vízgazdálkodási Társulatnál. ( A fordító megjegyzése.)