Minden egy személyben

Emberi példa. Megalakulásának huszadik évfordulóját tartotta november 8-án a Dunántúli Nőszövetség. Az egyházkerületi szervezet alapítójával – elnökével, mostani elnökhelyettesével –, Márkus Mihálynéval az ünnepség után ültünk le a Nátus zajos étkezőjében, hogy beszélgessünk életéről, a nőszövetségről és egy idén neki megítélt díjról.

Aki ismeri, Ildikónak szólítja, sohasem kereste a tartalom nélküli formaságokat. Személyiségében szerénység találkozik a határozottsággal, áldozatvállalás a tudatossággal.

Márkus Mihályné Ildikó Debrecenben nőtt fel, nyírségi származású édesapja az egyetemen tanított. A fiatal lány az egykori Dócziban kezdte gimnáziumi éveit. 1959-ben azonban a család az édesanya szülővárosá­ba, a dunántúli Tatára költözött. Itt ismerkedett meg Márkus Mihállyal, akivel egy osztályba járt. Fél év ismeretség után már bizonyosak voltak abban, hogy ha Isten is engedi, szeretnék összekötni az életüket. – Már akkor gondoltuk, hogy sok gyerekünk lesz. Végül hat gyerekkel ajándékozott meg Isten – mondja mosolyog­va.

– Igazán mély hitet édesapámnál tapasztaltam. Amellett, hogy imádkozott, Bibliát olvasott, a lénye volt példamutató számomra. Békességkereső és békességteremtő ember volt. Ezért nem volt idegen tőlem, hogy lelkész felesége legyek – emlékszik vissza a korai élményekre. A papnéságra az akkor már özvegységben élő anyósa tanította. Férje első szolgálati helye az Őrség csücskében, Szentgyörgyvölgyön volt. – Gyalogosan, bokáig-térdig érő sárban látogattuk a gyülekezetet, és nagyon boldogok voltunk. Fizikailag nehéz volt ott a boldogulás, anyagilag is, de sohasem ez határozta meg az életünket – meséli. 1970-től öt évet töltöttek Pápán, majd a tatai gyülekezet hívta meg egykori lelkészének fiát, idestova negyven éve.

A fiatal papné anya és feleség maradt, viselte a család és a gyülekezet gondjait. Amikor rákérdezek a lelkészfeleségek mai nagy dilemmájára, azaz nem bánta-e meg, hogy nem választott „polgári” foglalkozást, habozás nélkül válaszol: – Amikor kiderült, hogy lelkészfeleség leszek, először arról mondtam le, hogy orvos legyek, aztán arról, hogy tanár. Nem sikerült megbánnom, hogy nem lettem egyik sem, mert egy édesanya minden egy személyben.

A református nőszövetség újraindításában Márkus Mihályné a kezdetektől részt vett. – Nem sokkal a rendszerváltás után, 1991-ben felhívás jelent meg a Reformátusok Lapjában, hogy jó lenne feleleveníteni az egykori nőszövetséget. Én is elmentem a Kálvin térre. Tanakodtunk, hogyan szerveződjünk. A többi egyházkerületben felülről szerveződtek, de mi a Dunántúlon másképp képzeltük el. Otthon többen mocorogtunk, nagyon sokan emlékeztek még a háború előtti idők nőszövetségi életére. Amikor végül már huszonöt gyülekezetben működött csoport, akkor határoztuk el, hogy kerületi szinten is választunk vezetőséget – idézi fel az újrakezdést. Férjét megválasztották az egyházkerület püspökének, és amikor elkísérte útjaira, mindenütt igyekezett buzdítani a helyi gyülekezeteket. Így alakult meg az Őrségben több csoport, de a folyamatos működésben is elkelt a lelkesítés. Sokfelé járt, előadásokat tartott, konferenciákat szervezett.

Immár húsz éve ismerjük egymást, jól tudom, hogy nem szereti, ha ünneplik, és soha nem várja el a formális elismeréseket. A Magyarországi Református Nőszövetség által alapított Zsindelyné Tüdős Klára-díjat idén októberben kapta meg, de amikor erre kerül a szó, nem csodálkozom, hogy örömről és büszkeségről beszél. – Számomra Zsindelyné Tüdős Klára embersége rendkívül fontos és követendő. Amikor a Sándor-palotában a kormányzó mellett ülhetett, ember maradt, és amikor húsz forintonként kapta a segítséget, akkor is ember maradt. Mindent megengedhetett magának egykor, aztán semmit, de nem lázadt. Bár sokat vitatkozott Istennel, mindig az ő vezetését követte, és így adott tanácsokat másoknak is. Ezért ott van az íróasztalomon a fényképe, és ha ránézek, ez jut először eszembe – mondja.

Hat gyermeke már mind felnőtt. – Egyikőjük sincs kényszerpályán, hárman egyházi szolgálatban vannak, de a másik három is az emberekért dolgozhat – fogalmaz az édesanya, akit a Zsindelyné-díj átadásán nagy meglepetés érte: – A harminctagú családból huszonketten – gyerekek, házastársaik, unokák – jöttek el az ünnepélyes díjátadóra. Odahaza aztán elmondták, hogy mindenkinek lett volna más dolga, de megoldották, hogy ott tudjanak lenni Budapesten. Ők maguk fogalmazták meg, hogyezzel megmutatták azt, amit tőlem tanultak. Hogy hogyan kell szeretetből szolgálni.

Megjelent a Reformátusok Lapja 2014. évi 48. számában