ECCE HOMO

Munkácsy Mihály teológiát „festett”, amikor megalkotta utolsó, világhíres művét, az Ecce Homo-t (1896). A mű címadó szavait („Íme, az ember!”) Poncius Pilátus mondja, amikor a megkínzott, bíborpalástba öltöztetett, töviskoronás Krisztust újra a nép elé vezetteti (Jn 19,4). Vajon miért tartotta János apostol feljegyzésre méltónak Júdea teljhatalmú prefektusának eme szavait?   

1. Nagypéntek hajnalán viszik Urunkat Kajafás főpaptól Pilátushoz. Mivel a zsidók kínosan ügyelnek arra, hogy a páska-ünnep előkészületi napján ne tegyék „tisztátalanná” magukat azzal, hogy „pogány” területre lépnek, ezért a helytartó sajátos módon közvetít a külső, vádló-kiabáló világ (Jn 19,12), és Isten Szentje között, aki belül, „pogány” területen áll. A helytartóság falain belül, ahol a vallatót csak az érdekli, hogy király-e Jézus, ott, a párbeszéd csendjében hangzik fel Jézus bizonyságtétele királyságának lényegéről és az igazságról.  Míg ellenfelei (zsidók és rómaiak) a politikai királyság vádját fogalmazzák meg vele szemben, Jézus egyértelműen arról vall, hogy királysága ugyan „nem e világból való” (Jn 18,36), de már ebben a világban jelenlévő valóság. Augustinus, a nagy egyházatya, most is pontosan fogalmaz: „Jézus nem azt mondja: ’az én országom nem itt van’, hanem: ’nem innen való’. Az ő országa ugyanis itt van, a világ végezetéig.” Amikor pedig Pilátus véglegesen tisztázni kívánja a helyzetet, és Urunk azt válaszolja: „Te azt mondod, hogy király vagyok” (Jn 17,37 - ez volna a mondat pontos fordítása), akkor a választ akkor értjük jól, ha helyeslésnek, mintegy az eddigiek összefoglalásának fogadjuk el. Erről a szintről, tehát Pilátus „király-fogalmából” kiindulva fogalmazza meg azután Jézus mennyei királyságának lényegét: „Én azért születtem..., hogy bizonyságot tegyek az igazságról”. Egy római hivatalnok - minden korszak emberének képviseletében - ott áll tehát az igazság örök kérdése előtt, és három rövid szóval („Mi az igazság?”) mégis kitér előle.       

A szkeptikus római kérdésére ettől kezdve az ad választ, aki maga a testet öltött Igazság (Jn 14,6). Mindezt sajátos módon teszi, mert a válasz: a saját személye.  Vagyis a mindenkori ember, Pilátus, akkor ért meg sejtésszerűen valamit Jézus személyének titkából, amikor maga előtt látja a megkorbácsolt, bíborpalástba öltöztetett, töviskoronás királyt. Szavai „Íme, az ember!” szó szerint megegyeznek a görög nyelvű Ószövetség (LXX) szavaival, amellyel Sault, Izráel első királyát adja át Isten Sámuelnek: „Ez az az ember, akiről azt mondtam neked, hogy ő fog uralkodni népemen” (1Sám 9,17). Munkácsy tehát zseniális teológiai érzékkel ragadta meg Jézus szenvedéstörténetének azt a pontját, ahonnan felfeslik Isten, Jézus és a mindenkori ember Nagypéntek óta egybefonódott sorsának megértése. Azt jelenti e néhány szó: több van itt annál, minthogy valaki a zsidók királyának vallja magát. A „testté” lett Ige (vö. Jn 1,14) - a maga legextrémebb konzekvenciájában (Bultmann) - válik itt láthatóvá, kézzel fogható valósággá.  A töviskoronás Krisztus Isten hozzánk szóló Igéje, ő maga az Igazság, a „micsoda az igazság” emberi kérdésére adott egyetlen válasz. 

2. Innen érthető, miért jelenik meg az Apostoli Hitvallásban Pilátus alakja. Mondhatnánk persze azt: az első keresztyén gyülekezetek Poncius Pilátus személyében egy pártatlan világtörténelmi szemtanút akartak a hitvallásban megnevezni, hogy Jézus Krisztus szenvedésének és kereszthalálának történeti tényét minden idők számára bizonyíthatóvá tegyék. Azaz: a Jézusról szóló evangélium nem csak egy szép gondolat, hanem térben és időben elhelyezhető, ellenőrizhető esemény. Fontos ezen érvelés szempontjából, hogy a keresztyén forrásokon túlmenően is maradtak fenn adatok Pilátus személyével kapcsolatban (Tacitus római történetíró: „Krisztust - Tiberius császár uralkodása idején - halálra ítélte Pontius Pilatus prokurátor”, vö. Annales 15,44). Mi sem volna tehát természetesebb, hogy a korai egyház felhasználta személyét arra, hogy vele bizonyítsa Jézus keresztre feszítésének tényét a pogány világgal és az egyházon belüli eretnekekkel szemben.

Bármennyire tetszetős is ez az érvelés, még sem állja meg a helyét, mivel a mai kor által elgondolt „történeti hitelesség” felől közelíti meg a kérdést. Az ún. „történeti bizonyíthatóság” kérdése azonban fel sem merült köreikben. Nem érdekelték őket Pilátus „viselt dolgai” (vö. pl. Lk 13,1kk), Jézus perének evangéliumi leírásaiból is - jellemző módon - leginkább csak a Pilátus „kézmosását” (Mt 27,24) tartotta bemutatásra érdemesnek az ókori keresztyén ikonográfia. Sőt, azt lehet mondani, hogy az első keresztyén teológusok meglehetősen pozitív képet alkottak Pilátusról. Az egyik egyházatya (Tertullianus) 200 körül arról ír, hogy a római helytartó a Tiberius császárnak szóló jelentése megfogalmazásakor „a szívében” már keresztyén volt, a személye körüli legendaképződés pedig ténylegesen is „keresztyénné” tette őt. Ez a korán megmutatkozó szimpátia azonban még nem vezetett volna oda, hogy Pilátust név szerint megemlítsék az első keresztyén hitvallások. Ennek tehát más oka is volt. Ezt az okot a Timótheushoz írt 1. levélben találjuk, ahol a fiatal Timótheus a következő biztatást kapja: „Harcold meg a hit szép harcát, nyerd el az örök életet, amelyre elhívattál, és amelyről vallást tettél szép hitvallással sok tanú előtt. Meghagyom neked Isten színe előtt, aki életet ad mindennek, és Krisztus Jézus színe előtt, aki Poncius Pilátus előtt bizonyságot tett ama szép hitvallással, hogy tartsd meg a parancsolatot” (1Tim 6,12.13). Az apostol itt először a korábban elmondott hitvalló szavaira emlékezteti Timótheust, amit az egyház később a kereszteléskor elmondandó hitvallástételként értelmezett. Másodszor azonban (a 13.versben) arra a hitvallásra emlékezteti őt, amelyet Jézus Krisztus tett Poncius Pilátus előtt.  Jézusnak ez a hitvalló magatartása a korai egyház történetében rendkívül elevenen élt és példamutató magatartássá lett, amikor a keresztyéneknek valóságosan is meg kellett vallaniuk hitüket az őket üldöző római hatóságok előtt (vö. Mk 13,9, ApCsel 25,10; 26,22). 

Nyugaton csak a 13. századtól, tehát az invesztitúra-harcok után kezdődik el az egyházban Pilátus alakjának, mint a világi hatalom képviselőjének démonizálása. Ettől kezdődően a képi ábrázolásokban gyakran előfordul, hogy a kihallgatási jelenetben Pilátus már nem Jézus felé fordulva kérdez, hanem elutasítja őt, vagy maga Jézus fordul el tőle. Dante az „Isteni színjátékban” szintén kegyetlen templomgyalázóként mutatja be Pilátust (Purgatórium 20,85kk). A korai egyház Pilátus-értelmezésétől ez még teljesen idegen elem, és érdekes módon Munkácsy Mihály „Krisztus Pilátus előtt” című kompozíciójában (1881) a korai egyház értelmezéséhez tér vissza, amikor a két személyt egymás felé fordulva ábrázolja.

3. „Mi az igazság?” - kérdezi Pilátus; „Ime, az ember!” - válaszolja Pilátus. Az a Krisztus, aki „elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29), úgy áll most előttünk, mint aki „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Istenről soha nem halljuk, hogy ő út és igazság volna számunkra. Jézus azonban az egyedüli „útmutatás” (zsidó nyelven: Torah) lett az egész világ számára. Pilátus még a „külső” ordibálásra figyelve kérdezi: Honnan való vagy te?” A válasz hatására felismeri: el is engedhetné ezt az embert, és tesz is erre kísérletet. A külső zaj és a posztjáért való aggódása (Jn 12,43) azonban újra elnyomja a belső meggyőződést, Isten „útmutatását”. Isten testté létele az ő hozzánk fordulásának első és alapvető jele, a bűn pedig „Isten hozzánk közel jött és jelenvaló kegyelmének visszautasítása” (Barth). Isten Fia azért lett emberré, hogy benne láthatóvá legyen az Isten haragja alatt álló ember helyzete és Isten egyetlen és egyetemes segítsége az egész világot átfogó bűnnel szemben. Vigasztalásunk azonban, hogy Isten nem vetette el az ő népét (vö. Róm 11,1).      

Megjelent a Dunántúli Református Lap 2015. húsvéti számában.