Kaposvár díszpolgára lett Bellai Zoltán püspöki főtanácsos

, 2016-01-24 21:08:40

A kaposvári Csiky Gergely Színházban, ünnepelték szombaton a „város napját.“ Az ünnepi alkalmon díszpolgári címet adományoztak Bellai Zoltán lelkipásztornak, püspöki főtanácsosnak, amelyet Szita Károly polgármester adott át. Az ünnepségen jelen volt Steinbach József püspök és Köntös László főjegyző. Az alábbiakban közöljük a cím átadásakor elhangzott laudációt és Bellai Zoltán beszédét. Bellai Zoltán életére és szolgálatára a Dunántúli Református Egyházkerület egész közössége nevében Isten gazdag áldását kérjük.

"Szeretet és megbecsülés övezi"

1950. május 28-án született Zselickisfaludon. Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte el, majd Kaposváron a Táncsics Mihály Gimnáziumban érettségizett. Pályaválasztásában nagy jelentősége volt a vallásos családi háttérnek, így tanulmányait a Budapesti Református Theológiai Akadémián folytatta, ahol 1974-ben szerzett lelkészi oklevelet. Ekkor Csurgóra helyezték, ahol a Csurgó-Alsoki Református Gyülekezetben 1986-ig végzett lelkészi szolgálatot. 1986 óta a Kaposvári Református Egyház lelkipásztora. Szintén ebben az évben megválasztották a Somogy Megyei Református Egyházmegye esperesévé. 1990-től a Magyarországi Református Egyház Zsinata Gazdasági Bizottságának elnöke. Esperesként az ő vezetésével kezdték meg az egykor református csurgói gimnázium visszaigénylését, melynek eredményeképpen 1993-ban újra indult a Csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium. 1993-1996-ig, majd 2006-2012. között a gimnázium Igazgatótanácsának elnöke volt. 1990-ben megválasztották Kaposvár Megyei Jogú Város Képviselőtestülete tagjává, melyben független képviselőként 1991-1994. között az Oktatási Bizottság elnöki tisztségét töltötte be. A Kaposvári Református Egyház Presbitériuma az ő vezetésével 1992-ben megalapította Kaposváron a Lorántffy Zsuzsanna Református Általános Iskolát, amely 2000 szeptembere óta gimnáziumként is működik. 1998-tól mint lelkész-igazgató állt az iskola élén, jelenleg az iskola Igazgatótanácsának elnöke. A Kaposvári Református Egyház Presbitériuma az ő kezdeményezésére és vezetésével 2001 tavaszán megalapította a Csertán Márton Otthont, amely idős emberek gondozását tűzte ki célul. Az otthon 2002. évben nyitotta meg kapuit.

1994-ben Somogy Polgáraiért díjban részesült, 2001-ben szülőfaluja díszpolgári címet adományozott részére. 2002. január 23-án Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzata Kaposvár Városért kitüntető címmel, 2004-ben az államelnök a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetéssel ismerte el munkásságát.

Bellai Zoltán nélkül nem éledt volna újjá a rendszerváltás után a Csurgói Református Gimnázium, az egykori munkásőrlaktanya átalakításával a Kaposvári Református Általános Iskola és Gimnázium, és talán még mindig nyomorúságos körülmények között élnének azok az idős emberek, akiknek Kaposvárott minden igényt kielégítő otthont építtetett Széchenyi-tervi támogatással, majd Taszáron egy lepusztult honvédségi ingatlan átalakításával. És gyorsan megtelt lakóval az a nyugdíjasház is, amelyet az egyházkerület finanszírozásával a Zala megyei Kehidakustányban építtetett. Ez utóbbiak miatt nevezi magát a jó humorérzékű lelkész „állványimádó papnak”.

Az egyes ünnepnapok közeledtével sosem feledkezett meg arról, hogy gyűjtést szervezzen erdélyi vagy kárpátaljai testvéreinek, és ott volt abban a lelkészcsapatban is, amelyik a vörösiszap-katasztrófa nyomainak eltüntetésénél serénykedett. A szociális területen végzett munkája elismeréséül 2015. november 12-én Pro Caritate – díjat kapott.

Hívei és a város lakói körében szeretet és megbecsülés övezi, munkájához a biztos és támogató hátteret családja és a kiváló munkatársi csapat nyújtja.

Magas szintű, példaértékű, több évtizedes lelkészi és közéleti tevékenységért, amellyel hozzájárult Kaposvár hírnevének öregbítéséhez Kaposvár Megyei Jogú Város Közgyűlése „Kaposvár Város Díszpolgára” kitüntetést adományoz Bellai Zoltán református lelkésznek, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöki főtanácsosának.

---

"Soli Deo Gloria"

Mélyen Tisztelt Polgármester Úr!

Nagyra becsült Képviselő Hölgyek és Urak!
Tisztelt Jelenlévők, Hölgyeim és Uraim!

Az a tisztesség jutott nekem, hogy mindazok nevében szólhatok, akiket Kaposvár Megyei Jogú Város Közgyűlése ma kitüntetésben részesített. Köszönjük, hálásan köszönjük, hogy gondoltak ránk, és elismerésben részesítettek bennünket. Meggyőződésem, hogy mindnyájunk nevében mondhatom: egyikünk sem elismerést remélve tette-teszi a dolgát, hanem egyszerűen azért, mert szeretjük a munkánkat, és szeretjük a városunkat. Alighanem valamennyien úgy vagyunk ezzel, ahogyan református kórházunk 19. századi alapítói a jelmondatukban megfogalmazták: „Jutalmam, hogy tehetem”.

Ami meg ezek után a személyemet ért, nem várt, nagyra becsült elismerést illeti: amikor hírül vettem, hogy a díszpolgári címben részesülök, megnéztem a kaposvári díszpolgárok névsorát. Történelmünk nagyjai, ismert és általam is nagyon tisztelt kaposváriak, egykori gimnáziumi tanáraim nevei köszöntek vissza rám. Napokig foglalkoztatott a gondolat: hogy jövök én ahhoz, hogy ebbe a névsorba bekerüljek? Míg azután egy pillanatban belém villant: ezt a címet meg a vele járó díszes láncot igazában nem is én kaptam, hanem mindazok, akiknek emberileg oly sokat köszönhetek! És gondolatban-lélekben elkezdtem elosztogatni a láncszemeket, valahogyan így:

Legelőször azokra gondoltam, akikbe a gyökereim kapaszkodnak: a 16. században ide menekült és Somogyban új hazát talált őseimre. Öregapámra, akivel erdőt-mezőt járva megtanultam örülni egy-egy szál virágnak, madárfüttynek, meg az ágak hegyén ugráló mókusnak; öreganyámra, aki szívét-lelkét, mindenét oda tudta adni azoknak-azokért, akiket szeretett. Édesanyámra, akitől a mindig többet-akarásomat örököltem; édesapámra, akinek a hihetetlen erejéből és munkabírásából jutott egy kicsi nekem is.
Néhány láncszemet kiosztottam a családomnak is: feleségemnek, gyermekeimnek és unokáimnak, hiszen ők jelentik számomra azt a „hátországot”, ahol feltöltekezhetek, a mindennapi rohanásban megpihenhetek, ahol az amúgy kötelező formaságokat letéve, egyszerűen csak ember lehetek.

Feltétlenül jár legalább egy-egy láncszem a kaposvári református közösségnek és egyházi feletteseimnek. A kaposvári reformátusoknak azért, mert harminc éve tűrik, hogy soha nem hagytam őket egy vidéki, városi gyülekezet csendes, nyugodt életét élni, egyházi feletteseimnek meg azért, hogy a keménységemmel és a nyughatatlanságommal együtt elfogadtak, hagytak és hagynak dolgozni.

Kevés a láncszem ahhoz, hogy munkatársaimnak, református iskolánk és idősotthonaink vezetőinek és dolgozóinak – közöttük húsz éve velem együtt munkálkodó testvéremnek – legalább egy-egy jusson! Ritkán dicsérem őket, most hadd mondjam el, hogy nélkülük nem jutottam-jutottunk volna semmire.

És egyáltalán nem utolsósorban: láncszemek feltétlenül illetik Kaposvárt és a város vezetőit is. Jó dolgokat csak jó közegben lehet megvalósítani, és tanúsíthatom, hogy Kaposvár egy olyan város, ahol a jó dolgokat véghez lehet vinni. Amiben persze nagy szerepe van azoknak, akik vezetik ezt a várost: köszönöm polgármester úrnak, címzetes főjegyző úrnak, és munkatársaiknak azt a sokszor megtapasztalt segítőkészséget, ami nélkül gyakran alighanem szélmalomharccá vált volna egy-egy jónak látszó kezdeményezésünk!

Megragadva az alkalmat, nagy nyilvánosság előtt hadd mondjak külön is köszönetet a városnak és a város vezetésének azért, hogy kaposvári idősotthonunk a város által adományozott telken épülhetett meg, a református iskola pedig, az óvodával együtt immár csaknem 500 gyermeket befogadó „Lorántffy”, 2015 szeptemberétől a város egyik legszebb ingatlanán működhet!

Befejezésképpen – mert önmagamat tagadnám meg, ha nem mondanám el – szólnom kell még valamiről: az Úristen engem eddigi életemben a tenyerén hordozott és elhalmozott ajándékaival! Mindent, ami értéknek számít az életemben, neki köszönhetek! Neki köszönöm az életemet, a „búvó otthoni tájat”, a családot, amelyben felnövekedhettem, áldott emlékű szüleimet. Neki köszönöm a hivatásomat, a helyet, amelyet kijelölt számomra, az alkalmas időket, amelyekkel megajándékozott! Neki köszönöm az erőt, mert Ő volt az, aki kőfalakon is átemelt! Neki köszönöm a győzelmeimet, mert mindig „Ő járt, az Isten járt előttem”. És mert mindent Neki köszönhetek, mindenért, amit emberek talán nekem tulajdonítanak, egyedül Őt, a Mindenható Istent illeti a dicsőség!
Nekünk, kaposvári reformátusoknak különösképpen is sokat jelent az ismert református jelmondat: Soli Deo Gloria – egyedül Istené dicsőség! Itt és most én sem tudok ennél többet: miközben hálás szívvel és köszönettel fordulok azok felé, akiknek az oly rangos elismerést köszönhetem, dicsérem és magasztalom azt az Istent, aki életemnek és mindnyájunk életének megajándékozó, kegyelmes Édesatyja. Egyedül övé a dicsőség!

Köszönöm, hogy mindezt elmondhattam!