„Az Úr páskája ez”

(2Móz 12,11) A Szentírás magyarázóit napjainkig megosztja az a kérdés, hogy Jézus utolsó vacsorája - jellegét tekintve - zsidó páskavacsora volt-e, vagy sem. Az érvek és ellenérvek felsorolására itt nincs helyünk. Csak annyit mondhatunk: az első három evangélium egybehangzó bizonyságtétele szerint e búcsúvacsora kerete a zsidó páskavacsora volt.

A halálba induló Megváltónknak minden oka meg lett volna egyébként arra, hogy ne üljön örömünnepet, mégis ezt mondta: „vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a páskavacsorát” (Lk 22,15). Így korának sok kegyes zsidó családfőjéhez hasonlóan megünnepelte tanítványaival az egyiptomi szabadulás ősi ünnepét.  

1) A Jézus korabeli zsidó páskavacsora menetét a szakemberek rekonstruálták, és négy rész különítettek el benne. Tekintsük át röviden!  I. Az előétel. A családfő áldást mond az első, borral tele pohár fölött (= qiddus-pohár), majd előételeket esznek (áprilisban már kihajtott és ehető friss saláták, „keserűfüvek”, gyümölcsszósz). Feltálalják a vacsorát (még nem esznek belőle), felteszik a második poharat (még nem isznak belőle). II. A páska-liturgia.  A családfő elmondja arám nyelven a páska történetét (páska-haggada), eléneklik a hallél-zsoltárokat héberül (Zsolt 113+114), és isznak a második pohárból (haggada-pohár). III. A főétkezés. A családfő áldást mond a kenyér fölött, majd elfogyasztják a vacsorát (páskabárány, kovásztalan kenyér, keserűfüvek, gyümölcsszósz, bor). Hálaima a harmadik pohár fölött (= az áldás pohara). IV. Záró rész. A negyedik pohár megtöltése borral, a hallél zsoltárok második részének eléneklése héberül (Zsolt 115-118). Magasztaló mondás (Zsolt 116,13) a negyedik pohár fölött (= hallél-pohár). 

2) Az Úr Jézus hasonlóképpen ünnepelhette ezt az ünnepet, de e vacsora során már az Isten országában rájuk váró ünnepi örömlakomáról beszélt tanítványainak. Ekkor hagyta meg nekik, hogy ezt az ünnepet – a feltámadása után - az „Ő emlékezetére” ünnepeljék, a visszajöveteléig (Lk 22,19; 1Kor 11,16).  E kijelentésével átfogalmazza az ószövetségi páska-liturgia kulcsmondatát: „tartsátok emlékezetben” (2Móz 12,14.17.24; 5Móz 16,3). Meghagyja tehát az ősi liturgia alapszerkezetét, annak a múlt egyszeri eseményére koncentráló jellégét, mindezt azonban - Istentől kapott hatalmánál fogva – önmagára vonatkoztatja: „ezt cselekedjétek… az én emlékezetemre” (1Kor 11,24k; Lk 22,19). Ugyanígy önmagára vonatkoztatja a 2Móz 24,8-ban olvasható „szövetség vére” kifejezést is: „ez az én vérem, a szövetség vére” (Mk 14,24). De a páskaünnep alapszövetébe illeszkedik azzal is, hogy a mindenkori új nemzedékeket úgy fogadja be az általa készített üdvösségbe, hogy azonosítja őket az egykori, első nemzedékkel: ”tiérettetek” töretik meg a teste (1Kor 11,24; Lk 22,19).

3) Viszont Urunk azzal, hogy a páska-liturgia ősi alapszavát, az egyiptomi kivonulásra való „emlékezést”, önmagára vonatkoztatta („az én emlékezetemre”), a tanítványok jövőbeni úrvacsorai ünnepét meg is különböztette a zsidó páskavacsora minden ószövetségi és későbbi formájától. A legnyilvánvalóbban az úgynevezett értelmező szavai („ez az én testem”, „ez az én vérem, a szövetség vére”, „e pohár amaz új szövetség az én vérem által”) adnak egészen új jelleget az utolsó vacsora ünnepének. Tehát e vacsora valóban az ószövetségi páskavacsora keretei között értelmezhető a legjobban, mégis nyilvánvaló, hogy tartalmilag annyira eltér a zsidó ünneptől, hogy csak egészen új ünnepként értelmezhető. Vagyis Urunk sajátos módon adott új tartalmat a 2Móz 12,11 ősi szavainak: „Az Úr páskája ez”, ahol az Úr maga Jézus Krisztus. Páratlan jelentőségű áldozati halála tehát beteljesíti, és egyúttal felülmúlja az eddigi páska-„áldozatot” (2Móz 12,27; vö. 1Kor 5,7; Jn 1,29). Krisztus – a Zsidókhoz írt levél bizonyságtétele szerint - „egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket” (10,14). 

4) Isten azonban nem vetette el a népét (vö. Róm 9,6; 11,2.29), sőt, Jézus Izráel eredeti küldetését teljesíti be. Áldozati halálával a pogányokat is bevonja Isten üdvösséget jelentő szövetségébe, mert megteremtette a jogalapot arra, hogy Isten közösségre hívó szava minden emberhez elérjen. Már ötven nappal Jézus feltámadása után egybegyülekeznek a követői Jeruzsálemben, hogy „házanként”, ujjongó örömmel megtörjék a kenyeret (ApCsel 2,46). Ez az örömlakoma bizonyosságot adott e közösségnek arra, hogy egykor majd az eljövendő üdvkorszak örömlakomájának részesei lehetnek.

Összegzés. Hallatlanul nagy teológiai jelentősége van tehát annak a ténynek, hogy Jézus Urunk utolsó vacsoráját az első három evangélium páskavacsora keretében mutatja be. A bibliai történetírás olyan bizonyságtétel, amelyből nem lehet – önkényes vagy tetszőleges módon – bizonyos elemeket kiemelni, vagy figyelmen kívül hagyni. Jézus Krisztus nem a páskaáldozat eltörlésére jött, hanem annak beteljesítésére. Minden olyan kísérlet, amely Jézus utolsó vacsoráját a szokványos zsidó étkezésekből, vagy görög-római misztérium-lakomákból kívánja értelmezni, azzal a veszéllyel jár, hogy az Egyház sákramentumát az Egyház Urától elszakított, légüres térbe helyezi.

Dr. Vladár Gábor rektor (PRTA)