Bocsor István pápai professzor és a magyar szabadságharc

Mezei Zsolt, 2017-03-15 06:00:00

Bocsor István 1807. október 18-án született Enyingen, Veszprém megyében, jómódú református jobbágycsaládban. Apja, Bocsor Péter a herceg Batthyány Fülöp enyingi uradalmában a hús és borkimérés bérlője volt. A tehetséges gyermek gimnáziumi és főiskolai tanulmányait 1819–1832 között végezte a pápai kollégiumban.

Mindvégig kitűnő tanuló volt és az iskolai tanulmányok mellett zenével és a nyugati nyelvek elsajátításával is foglalkozott. A latinon kívül megtanult németül, franciául és később angolul is. 24 éves korától segédtanárként működött iskolájában (számtant, földrajzot, görög nyelvet és zenét tanított), ugyanekkor a könyvtárosi és az ifjúsági szeniori tisztséggel is megbízták. 1835-ben az esztétika, a francia nyelv és a neveléstan rendes tanárává választották, ám tanszékének elfoglalása előtt — régi hagyományt követve — külföldi tanulmányútra indult. Először a bécsi, majd a berlini egyetemre ment. Mivel Franciaországnak és a francia nyelvnek nagy szerelmese volt, szeretett volna oda is eljutni, ez azonban nem sikerült neki. Pedig Szemere Bertalan, akivel jó barátságot ápolt, útlevelet szerzett neki, és mint inasát akarta a határon átvinni – ám az „akció” kudarcot vallott. Így német nyelvterületen maradt, s kétévi külföldi tartózkodás után 1837-ben tért vissza Pápára: itt azonban a neki korábban felajánlott tanszékek helyett a történelem tanárává választották meg. Az ifjú tanár már ekkor nagy feltűnést keltett, mivel székfoglaló beszédét latin helyett magyarul tartotta meg, és nem egy elméleti kérdésről, hanem a nép neveléséről értekezett. Történelemtanári hivatásáról így vall: „Én a múltnak tanára vagyok, de nem a múltnak akarom önöket nevelni, hanem a jövőnek. Ha kezem alul kilépnek, férfiak és ennek a hazának polgárai lesznek. Ez a haza az, aminek én önöket ernyedetlen támaszául akarom nevelni.”

Bocsor nevelésének, előadásainak fontos szerepük volt abban, hogy 1848-ban a kollégium diáksága oly nagy lelkesedéssel csatlakozott a szabadságharchoz. Amikor a hadba induló diákokat búcsúztatta, így buzdította őket: „Önök a hazáért harcolni indulnak, s ha Önök nem azt tennék, amit tesznek, mint kárbaveszett munkát, széttépném irataimat, s darabokra törve katedrám, mint tanár működésem hitvány emlékét, irataimmal együtt elhamvasztanám.” Rövid ideig maga is politikai tisztséget vállalt mint az enyingi választókerület országgyűlési képviselője: 1848. június 21-én szülőfaluja, Enying és a Mezőföld egyhangúlag választotta meg. A július 12-én megnyílott országgyűlésen a 415 képviselő között ő is helyet foglalt. Felszólalt a népiskolai törvény vitájában (augusztus 3-án), szavazott az újoncozás és az úrbéri kárpótlás kapcsán. 1849. januárjában, amikor az országgyűlés Debrecenbe tette át székhelyét, Bocsor meghűlésben szenvedett, ezért nem tudta követni a törvényhozást az alföldi városba. A nagy hideg és a közlekedési nehézségek dacára Kecskemétre költözött, de továbbutazni már nem tudott. Az országgyűlésben 1849. január 26-án ismertették levelét, amelyben betegségére hivatkozva lemondott mandátumáról és hazatért. A szabadságharc leverése után azért nem vált a megtorlások áldozatává, mert sikerült igazolnia, hogy a forradalmi megmozdulásokban nem vett részt, képviselői napidíját csak 1848. december 31-éig vette fel. 48-as szerepét, elkötelezettségét, a szabadságeszményekhez való rendíthetetlen tanári ragaszkodását a szintén pápai diák Kozma Andor (1861–1933) évtizedekkel később énekelte meg a sokat idézett „A carthagói harangok” című költeményében:

 Kozma Andor: A carthagói harangok

(Ajánlva a pápai diákoknak)

 

A pápai öreg kollégyiom terme
Csupa vén diákkal zsúfolásig telve.
Ajkuk néma, mint a faragott képnek,
Pedig verekedő, vad fickók lehetnek:
Több homlokon, arcon, beforradt sebhelyek:
Kemény, hideg-vasra valló emlékjelek;
Van, kinek hiányzik fél keze, fél lába...
Ilyenek is járnak Pápán iskolába.

Ki históriában kutat világeszmét,
Tudós Bocsor István professzor tart leckét.
Tavaly Debrecenben még Enyéng követje,
Alig egy fél éve még tömlöcre vetve,
Most Bécs kegyelméből, rendőrtől figyelve,
Ismét katedráján a hatalmas elme.
Tilalmas részére a honi történet,
Hanem Karthágórul s Rómárul beszélhet.
Im, beszél is bőven ékesszavú ajka,
Visszatért diákok szomjan csüggnek rajta.

...S a dicső Karthágó – mondja a professzor –
Végső diadalra keseredett ekkor,
Ezeréves múltját üti vala arcul,
Hogyha lemond gyáván a rátukmált harcrul.
Maga dölyfös Róma egyedül ha támad,
Nem győz hős haragján Karthágó hadának.
Barbár Massinissa, gaz numid szövetség,
Ez pecsételé meg Karthágó elestét.

Ám Karthágó népe a bús végveszélyben
Nagyszerű halálra buzdult fel kevélyen.
A nemzeti zászlók lobogtak kibontva,
Tódultak alájuk, nőtt a had naponta,
Karthágói férfit asszony nem marasztott,
Hont védeni mentek urak és parasztok,
Kereskedőt üzlet, mesterembert szerszám
Nem kötött le többé – beálltak ezerszám.
S a gyönge diákok az iskola padját,
Fegyverért esengve önként odahagyják...
Ó, boldog ifjak, ép erős legények,
Mint irigylik őket rokkant lábú vének!
S ezek is elmentek, nem sujthatva mással,
Sujtani az ellent bátor, bölcs tanáccsal.
Talpra pun! Fegyverre! Ne hagyd őshazádat!
Nincs kard? – Egyenesre igazítsd kaszádat!
Nincs elég húr ijjra, hogy nyilad röpítsed? –
Van hajuk a nőknek, kösd rá s azt feszítsed!
Lelkes honleányok örömest lenyírják, –
S szereli aranyhúr a harcosok ijját.
De a hadhoz pénz kell s Karthágónak nincs már,
Rég rabolja Róma, kiürült a kincstár.
Karthágói delnők, hires csodaszépek,
Viselnek gyémántot, igazgyöngyös éket,
Smaragdot, rubintot, zafirt, ametisztet,
Napkeleti topázt, díszét minden dísznek –
S most leszedik sorra, ami rajtuk drága
S közkincsül teszik le honuk oltárára.
Ó, szent hazafiság magasztos tűz-láza!
Az egész Karthágót felgyújtja, felrázza.
Mindent a hazáért!...S ki-ki egyet értett:
Sem isten, sem ember – első a közérdek!
Bástyakőért tornyot, templomot döntöttek
És a harangokból ágyúkat öntöttek!...

Mily prelekció ez? Ugy zeng, mint az égbolt...
Eszmél a professzor, elhallgat, – elég volt.
Hogy is volt? – Karthágó, harangok és ágyú...?
Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú!
S mégis a teremben nem mosolyog senki,
Csönd van... tüzes arcok... s könnyezik mindenki.
Nem szól a professzor; ha még szólna: torkán
Kitörne, mely fojtja, a zokogás-orkán.
Ül sokáig némán, sóhajt keserveset:
„S Karthágó – elesett.”

 (1909)

Bocsor István portréját Herz Dávid pápai művésztanár festette 1907 körül, a kép, a Pápai Református Gyűjtemények tulajdona.


Vélemények, hozzászólások

A hírhez még nem érkezett hozzászólás. Hozzászólok.

2017. április 28., péntek,
Valéria napja van.

Látogatóink száma a mai napon: 1143
Összesen 2009. június 2. óta : 10675964

Ige Mellett

(18) „Ekkor bement Dávid király az Úr színe elé…” (2Sámuel 7,18–29)*

DÁVID ÍGY IMÁDKOZOTT: – 1. Az imádság, Isten előtt, mindig valóságos önismeretből bomlik ki. Dávid és valahányan rádöbbenünk arra, valamint megvalljuk... tovább

REPOSZT

Hogyan nehezítsük meg önmagunk dolgát?

A Zsinati Iroda a zs-133/2007. számú zsinati határozat lapaján (http://www.reformatus.hu/adattar/torv/zsinhat_egyhfohatigkiad.htm) egyházfőhatósági igazolást írásbeli kérelem alapján ad ki ...
... Tovább

Dokumentumtár

Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, Művészeti szakközépiskolája és Diákotthona

Formátum:.pdf
Méret: 71.4 KB

Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, Művészeti szakközépiskolája és Diákotthona 2013-2015

[ Saját anyagok feltöltése ] Dokumentum letöltése

Hangtár

KontosLaszlo

Formátum:.mp3,
Méret: 20.4 MB

Szombat esti istentisztelet

Hanganyag letöltése