A ház emlékezete

Jakab Bálint Mihály, 2019-01-15 08:24:22

Nem tévedés az emlékezet szó. Ha csak emléke lenne, már nem lenne a ház. De a ház van, megújul és megújulásra vár. A ház, amiről Bokodi Blanka, Tatai Mozaikok, Tóvárosi imaház (1948-2018) kötete vall, a tatai reformátusoké.

Pontosítsunk: a tóvárosiaké, akik tataiak lettek. 1938-ban egyesítették a két települést, Tatát és Tóvárost, levették az összeérő határon levő helységnév táblákat, a felejtés pedig maga alá temette az egykor kettő, sőt három településből „összeterelt” várost. Mindezekről bővebben olvashat, aki kezébe veszi a kötetet. De ez nem várostörténet, még csak nem is egy ház emlékének megidézése, hanem sajátos református közösségi történet a Dunántúlról.

Tata az egyik legnagyobb lélekszámú és hagyományában is legerősebbek közé tartozó református közösség. Ennek igazságát emlékeimből idézem meg. De ezt erősítik azoknak emlékei is, akik valamikor innen indultak el, vagy itt maradva, megidézik nemzedékekre visszamenően vagy előre a tóvárosi imaházat és az ahhoz kötődő történéseket. A közel kétszáz oldalas kötet szerzője Bokodi Blanka, kiadója a Tatai Református Egyházközség. Három nagy egységbe tömöríti a szerző azokat a súlypontokat, amikből kirajzolódik a tóvárosi imaház közössége úgy, ahogyan különböző nemzedékek látják.

A kötet ereje az élő emlékezet. Nem kérhető rajta számon a tudományos igényesség, noha sietve teszem hozzá, a szerző alaposan utána jár az egykori várostörténetnek, településfejlődésnek, telekkönyvi bejegyzéseknek, illetve azok változásainak. Sőt az azóta eltűnt zsidó közösségre különösen kitér, mivel nemcsak a város iparosodásában és fejlődésében játszott különleges szerepet, hanem az imaház is, - egykori tiszti kaszinó - egy a holokausztban részben odamaradt család tulajdonából került adás-vétellel a tatai reformátusok birtokába. Ennek volt is kálváriája, amelynek dokumentumait olvashatjuk. Mi több, ez a kálvária a huszadik század magyar történelmének lenyomata. Az örökösök egyike az újra Csehszlovákiához tartozó Felvidékre került, aki nem vér szerint, hanem házasság révén kapcsolódott a családhoz, s mint nevet, Jánosból Jan és köpönyeget váltó jogász ugyancsak megnehezítette a református egyház ügyletét. Ennek előzménye az 1956-ban Svédországba távozó eladó története, s mindaz a jóhiszeműség, amivel 1948-ban a tóvárosi reformátusok megvásárolták istentiszteleti célra azt a házat, amely jelképpé és lelki otthonává lett sokaknak. A vásárlási időpont huszadik századi történelmi sorsforduló is ezen a tájon. Ugyanakkor jelzi egy akkor tudatában is erős közösség történelmen fölé emelkedését. Néhány család a motorja és anyagi támogatója ennek a lelki és anyagi vállalkozásnak. Ez az áldozat a későbbi években érik közösséggé, amikor is a ház sajátos lelkiséget hordozva a tatai reformátusság színfoltjává lesz, a nagy közösségen belül presbiterekkel is képviseltetve magát. Akik, mint jómagam is emlékeznek a tóvárosi közösségre, amelynek jelentős személyiségeit név szerint is megidézi a kötet, tudják, hogy szellemileg és lelkileg is jelentősen hozzátett az egészhez az a „részközösség”, amelyik sosem akart más lenni, mint a „nagytemplomiak.” Ezt támogatják azok a vallomások, melyek a kötet legterjedelmesebb egységét képezik, s amelyek a személyességen túl azt az érzelmi töltetet is hordozzák, hogy milyen erőt jelent a ki- vagy elbocsátó közösség az onnan kirepülők számára. Ez az interjú-halmaz a kötet egyik erőssége a maga esetlenségeivel, bizonytalanságaival. Őszinte, személyes, emberi és hitbeli vallomások sorakoznak egymás után, amelyekből hitelesebben megidézhető a hely szelleme, mint a fennmaradt hivatalos iratokból. Ugyanakkor fontos adalékok olvashatók az imaház előtörténetéről, a már említett adás-vétel kálváriájáról, a mindenkori hívő ember naivitásáról, az egykor még biztosítéknak tekinthető adott szó hiteléről, illetve hiteltelenségéről. És nem utolsó sorban Isten kegyelméről és jelenvalóságáról, hogy minden kacskaringó kiegyenesedik egyszer, hogy Isten népe önmaga lehessen a hűségben, amelyre vállalkozott nemzedékeken keresztül.

A kötet középső része azoknak állít emléket, akiknek oroszlánrésze volt a tóvárosi imaház életében: dr. Márkus Jenő lelkipásztornak, aki a szerződés aláírója, dr. Virágh Jenő főgondnoknak, aki egy régi világ embereként haláláig hűséges volt az anyaszentegyházhoz és jogi ismereteivel és összeköttetéseivel végül is elérte, hogy 1960-ban a tatai egyházközség nevére kerüljön a telekkönyvi bejegyzés, és Fodor András esperes-lelkipásztornak, akire a legtöbben emlékeznek a még élők közül. A szubjektivitás eme elhajlását nem lehet felróni, hisz a kötet szerzője, akárcsak az emlékezők többsége a személyesség történéseiben próbál emléket állítani.

A gyülekezet történetírásban nem szokványos kötet felébreszti azt a kíváncsiságot, hogy mi lenne, ha minden református gyülekezet összeállítana a még élő emlékezetből egy az épületeire, lelkiségére, közösségi alkalmaira vonatkozó és az onnan kirepülőket „lelki munícióval” ellátó szubjektív vallomások leírásával? A történetírás ismeri ezt a forrás lehetőséget is. Oral history, a szóbeli emlékezés.

Dicséretes a szerző vállalkozása és méltánylandó a tatai református gyülekezet támogatása a kötet létrejöttében. Ahogy fentebb jeleztem, követendő példa is lehet számba venni értékeinket. Ma hajlandó a teológia az egyháztörténelmet nem teológiának tekinteni. S az egyházra vonatkozó tudományokat hasznosságuk szerint súlyozni. De aki nem tudja, hogy honnan jön, honnan tudná, hogy hova tart? És aki nem ismeri az elődök példáját, a jót vagy rosszat, hogyan tanulhatna azokból?

Nagyon téved, aki azt gondolja, hogy vele kezdődött a történelem és vele be is fog fejeződni. Az egyházé is. Ezért nem hagy lelki örökséget utódaira.

A tataiak, tóvárosiak öröksége megvillan ebben a kötetben.

Legvégül hadd említsem meg azt az igényességet, ami a kötetet jellemzi, s ami az utóbbi években elmarad nagyon sok egyházi kiadású könyvnél, a lektorálás, nyelvi lektorálás, profi szerkesztés meglétét. S hogy ezzel együtt is csúszott hiba a kötetbe, legyen elnéző vele az olvasó.

Jakab Bálint Mihály

 

*Bokodi Blanka, Tatai Mozaikok, Tóvárosi imaház (1948-2018), Kiadó: Tatai Református Egyházközség, 2018.


Vélemények, hozzászólások

A hírhez még nem érkezett hozzászólás. Hozzászólok.

2019. April 19., Friday,
Emma napja van.

Látogatóink száma a mai napon: 8331
Összesen 2009. június 2. óta : 16006701

Ige Mellett

(23) „Gondolt ránk megaláztatásunkban…” (Zsoltárok 136)

FELELGETŐS. – 1. Az istentisztelet vezetője dicséri az Urat, és hálát ad az Úr csodás tetteiért: a teremtésért (1–9), a szabadításért (10–15), a pusz... tovább

REPOSZT

Mitől ünnep az ünnep?

Nagypéntek a reformátusok egyetlen hagyományos böjti napja. Sok helyütt az éve legjelentősebb egyházi ünnepének tartották. Templomba gyászruhába vagy gyászt kifejező ruhadarabot öltve mentek. Nagypénteki népszokások ...
... Tovább

Dokumentumtár

Ha Krisztusért és Krisztus szerint járunk követségben (Lukács 9:1-6) Szűcs László igehirdetése, Szentkirályszabadja, 2011.01.09.

Formátum:.pdf
Méret: 77.3 KB

[ Saját anyagok feltöltése ] Dokumentum letöltése

Hangtár

Az Isten-kérdés és a kijelentés

Formátum:.mp3,
Méret: 47.8 MB

Dr. Balla Ibolya előadása a Dunántúli Református Akadémián, a Pápai Református Teológiai Akadémia dísztermében, 2015. szeptember 19-én

Hanganyag letöltése