Megérkezés

„Áldott, aki jön az Úr nevében!” (Luk. 13, 35) - Végre! Itt van! Elérkezett! Talán nemcsak a gyerekek éreznek ma így, hanem felnőttként is tudunk ilyen gyermeki lélekkel örülni – a megérkezett ünnepnek, a betelt időnek.  Az életkorunk előrehaladtával változnak bennünk az ünnep hangsúlyai, de a titokzatossága ugyanúgy megmarad. Milyen felfoghatatlan az Isten szeretete az ember iránt, és karácsonykor mégis mennyire kézzelfoghatóvá, kitapinthatóvá, jelenvalóvá lesz. Kegyelem mindezt megélni, újra élni.

Bizonyára sűrű adventi idő és út van mögöttünk, sokféle feladatnak és kötelezettségnek eleget téve, s némi hiányérzettel is a gondolatainkban, a listánkon maradt dolgaink miatt. Ugyanakkor hálásak is vagyunk, mert ez az adventi idő és út sem volt hiábavaló. Segítséget adhattunk és segítséget kaphattunk. Hasznosnak érezhettük magunkat a sok teendőnk közepette. Hozzájárulhattunk egy-egy embertársunk, a gyülekezetünk vagy egyéb közösségünk karácsonyvárásához. S a feszített tempóban, ha akartuk, adatott lehetőség arra is, hogy a lelkünk fellélegezzen. Mindezen időt és utat megélve és bejárva, az elérkezett karácsony most lelassít bennünket, kiszakít a mindennapok megszokott és pörgő ritmusából, és rávesz arra, hogy nyújtózzunk egy jó nagyot – lelki értelemben (is).

Valójában nem mi készítjük és fogadjuk az ünnepet, hanem az ünnepben Isten készíti és adja magát nekünk. Nem mi érkezünk meg karácsonyhoz, hanem a karácsonyban Isten érkezik meg hozzánk. Nem mi tesszük szentté az ünnepet azáltal, hogy igyekszünk jobbak, szebbek, szerethetőbbek lenni, és ily módon Istent és egymást is megajándékozni pár napos „jobbformánkkal”, sokkal inkább arról van szó, hogy az ünnepet, a szentestét Isten szenteli meg azáltal, hogy egyszülött Fia, Jézus Krisztus megérkezésében közli velünk szeretetének páratlan voltát, mely előtt csak leborulni tudunk, miként egykoron a pásztorok vagy a napkeleti bölcsek.

Isten Jézus Krisztusban valóságosan közénk jött, a mi emberi világunkba, sorsközösséget vállalva velünk. „Az Ige testté lett, közöttünk lakott…” (Jn.1, 14)  Nekünk erre a közénk jövetelre valahogyan reagálnunk kell. S az erre adott reakció nem merülhet ki annyiban, hogy Jézus Krisztust „a jézuska” szerepbe szorítjuk be és fokozzuk le, és ott is hagyjuk, mint egy kedves karácsonyi kelléket. Jézus Krisztusban az életünk Megváltója adatik nekünk, mint a legnagyobb ajándék, amelyet valaha is kaphatunk. A mi válaszunk erre az lehet, hogy engedjük és hagyjuk, hogy magával ragadjon bennünket Isten szeretete.

Ma, amikor a szentestét köszöntjük, az ünnepi asztalhoz ülünk, a feldíszített fa körül éneklünk és ajándékokat bontogatunk, vagy éppen magunkra maradva próbálunk barátkozni az ijesztő csönddel, beköszön hozzánk Isten az Ő szeretetének erejével és asztalközösségébe hív. S ebben az összetartozásban ráeszmélünk: Isten szeretete a legnagyobb rendező erő az életünkben, annak minden kuszaságában, zavarában, és akár ünnepi felfordulásában, szomorúságában vagy magányában is.

Legyen bárhogyan is, az ünnep s a benne megérkező Urunk, legnagyobb igyekezetünk ellenére is, tökéletlenségben talál bennünket. S nem is lehet ez másként, mert a karácsonyt nem mi tesszük tökéletessé, hanem Isten. Az Ő tökéletes tervébe illeszkedünk bele a mi sokféle emberi töredékességünkkel, gyarlóságunkkal, hiány-érzetünkkel, elégedetlenségünkkel, félelmünkkel. S mindez, amivel mi nem tudunk mit kezdeni és önmagunktól megbirkózni, Isten elé kerülve csodálatos és titokzatos módon feloldásra kerül, megoldásra talál.

Örömöt megélve, reménységet hordozva, sikert tapasztalva, pihenésre időt szánva, találkozásokkal, emberi kapcsolatokkal gazdagodva, áldásokat kapva érkezik el hozzánk a mi Urunk. Ugyanakkor kétségek között hánykolódva, elcsüggedve, nehézségekkel küzdve, veszteségeket hordozva, fárasztó napokkal terhelten, feladatok sűrűjében, kudarcot vallva, önmagunkat és ügyünket veszve gondolva, s a mögöttünk hagyott napok rohanásától lihegve vágyjuk lelkünk számára az áhított békét, néhány napi nyugalmat, lelkünk megpihenését, vigasztalódást, felüdítő találkozásokat és élményeket.

Isten ismeri szívünk vágyát és betölti minden szükségünket.

Legfontosabb és mindenekelőtti szentesti teendőnk, hogy tárjuk szélesre szívünk ajtaját az Érkező előtt. Ne a hátsó sorban, a kisszéken, vagy a folyosón készítsünk helyet neki, hanem az ünnepi asztalfőn, hogy teljes valóságában kiáraszthassa ránk szeretetét, és megszentelhesse számunkra a karácsonyt.

Áldott, a mi Urunk, aki elindul felénk, és meg is érkezik hozzánk! Fogadjuk méltóképpen és ujjongó szívvel!

„Nyílj meg szívem, lásd meg jobban, ki fekszik itt e jászolban. Ez a gyermek bizonyára, az Úr Jézus, Isten fia.” (Ref. énekeskönyv 316. dicséret)

Vecsey Katalin