A böjt és böjtölés a református közösségekben(1.rész)

S. Lackovits Emőke, 2021-02-21 14:15:12

Amint azt írásos és recens (helyszínen gyűjtött) adatok igazolják, a reformátusoktól nem volt idegen és ma sem idegen a böjt, amit nekem az 1980-as és az 1990-es években még nagyon határozottan megfogalmaztak, vele „megpróbálták magukat”, vagyis egyfajta önfegyelmet gyakoroltak. Adataim 45 településről (Fejér m; Győr-Moson-Sopron m; Komárom-Esztergom m; Somogy m; Vas m; Veszprém m) származnak, amelyeket személyesen kerestem fel évtizedek alatt, de ott szolgáló vagy egykor ott szolgált lelkipásztorokat (Vajna Lajos, Kurucz György, Benkő András az eltávozottak közül, Niederhoffer Zoltánné, Lentulai Attila, Kovács Attila, Németh Gyula, Heidfogel Pál, Vajna Lajosné) ugyancsak megkérdeztem. 

A Dunántúlon kívül Erdélyben Kalotaszentkirályon, Észak-Erdélyben Sajószentandráson, Dél-Erdélyben Vajasdon gyűjtöttem erre vonatkozóan, de szórványadatokat más erdélyi falvakban is feljegyeztem. Különösen érdekes volt a lelkipásztorok és a gyülekezetek véleménye, a két látásmód, ami mást-mást hangsúlyozott, de nem volt ellentétes egymással.

 

Visszatekintve az évszázadokra, elmondható, hogy a református egyházi rendtartások szigorúan előírták a böjt, az imádság, az adakozás (alamizsnálkodás) hármas egységét, amely a 19. században kezdett megkopni, a 20. században kötelező érvényként megszűnt, ámde a népi vallásosságban szigorúan továbbélt, vagyis a korábbi egyházi rendelkezések egyházias szokásokká lettek, amit önként vállaltak. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nem egyházi előírásként, hanem önként, mert ezt korábban az Egyház szorgalmazta és ez beleivódott a közösségek hitéletébe.

Nagypénteken a mai napig böjtöl a reformátusok döntő többsége, ami ételben, italban való mértékletességet, önmegtartóztatást jelent. Általában bablevest (Takácsiban nagy szemű, u. n. nagypénteki babból), dudogót (aszalékból főzött levest), mákos tésztát ettek, de igyekeztek minden zsíros, húsos ételtől tartózkodni. Ilyenkor az imádság, a templomban istentiszteleten való részvétel, úrvacsora vétele és a gyászos öltözet volt jellemző.

A 18. században még minden újhold vasárnapra böjtöt hirdetett az Egyház, amelyre vonatkozóan 1749-ből ismert adat. Tudjuk, hogy a 18. században létezett a kántorböjt is, amely valójában évnegyedkezdő böjti alkalom volt az egyházi esztendő négy szakaszában: tavasszal nagyböjt első hete, nyáron pünkösd hete, ősszel Szent Kereszt felmagasztalása utáni hét, télen advent harmadik hete. Mindezek a 19. században megszűntek, eltűntek a vallásgyakorlatból úgy, hogy egyházias szokássá sem váltak.

Létezett, sőt talán ma is létezik olyan böjtölés, ami az Úrvacsora vételéhez, az erre történő felkészüléshez kapcsolódik. Önként vállalt megtisztulás ez, bár fontosságát egyházi rendelkezések hangsúlyozták, sőt, a korai századokban előírták. Ez nem csupán az ételben, italban való mértékletességet vagy az azoktól való tartózkodást jelentett, hanem szóböjtöt (veszekedés, megszólás, csúnya beszéd, káromkodás, rágalmazás, haragtartás tiltása), a fül böjtjét (nem kell mindent meghallani) és a szem böjtjét (nem kell mindent meglátni). Mindezekhez fokozott, intenzív imaélet kapcsolódott, több helyen pedig az adakozást is nagyon komolyan vették ilyenkor. Különösen hangsúlyos volt az ételben-italban való önmegtartóztatás, a szóböjt és az imádkozás. Azt vallották, hogy csak lelkileg előkészülve, tisztán járulhatnak az úrasztalához, készületlenül nem élhetnek a sákramentommal, de jóllakottan sem illő odaállni, mert „az angyalok azt mondották volna, hogy ímhol jönnek az én megtöltött galambjaim.”  Mindezeknek évszázadokra visszanyúlóan megragadhatók az előzményei.

1577-ben a Hercegszőllősi Kánonok hangsúlyozták, hogy úrvacsora előtt mindenki „minden idején magát hozzá készítse.”

1612-ben mondták ki a Köveskúti Zsinaton, hogy „ki-ki annak (Úrvacsora) vételére illően előkészüljön.”

1622-ben Melotai Nyilas István Ágendájában felhívja a figyelmet a gyülekezet illő hozzákészülésére az Úrvacsorához.

1749-ben a Pápai Kerületi Gyűlés a hívek lelki felkészülését hangsúlyozta.

Ezt a felkészülést szolgálta a bűnbánati hét, amit penitenciális hétnek is mondtak, Kalotaszegen bűnbánati nagyhétnek, Dél—Erdélyben nagyhétnek, Felsőőrben szánom-bánom hétnek. Ilyenkor bűnbánati istentiszteleteken vettek részt a hívek, de találkoztam olyan Balaton-felvidéki családokkal is, akik ezen időszakban esténként közösen imádkoztak, énekeltek és felolvastak a Bibliából. Ezeknek a bűnbánati alkalmaknak az időtartama változó volt, de valamennyi időtartamától függetlenül a bűnbánatot és az imaéletet szolgálta, a lelki felkészülést. A bűnbánatra vonatkozóan nagyon szép vallomásokkal is találkoztam, amelyekben megfogalmazták a bűntől való megszabadulás megélését.

A szóböjt ugyancsak élő volt. Figyelték egymást a családtagok, de a falubeliek is. Vajasdon találkoztam azzal, hogy a lelkésznek beárulták a káromkodó személyt, nehogy az úrasztalához járuljon. Ez a szóböjt az egymással való érintkezésből a haragtartás megszűntét, a haragosok kibékülését és a veszekedések kizárását egyszerre jelentette. Pl. Zánkán mondta el az egyik adatszolgáltatóm, hogy „igyekeztek összerendezettebben élni”, figyelmeztették egymást a családban, ha valaki emelt hangot használt: „Te is úrvacsorázni akarsz, nemde?” Vagy: „Úrvacsorára készülünk, ugye?”. Találkoztam nem egy esetben azzal is, hogy templomba menetel előtt a családtagok megkövették egymást, békecsókot adtak, és úgy indultak el, sőt, voltak, akik ilyenkor közösen imádkoztak még, vagy felolvastak Szikszai György könyvéből.

Nem csak a családban, hanem a rokonságban, a faluban is igyekeztek a haragosok kibékülni és így „tiszta lélekkel” járulhattak az úrasztalához. Viszont olyan közösség is volt, ahol a lelkipásztornak kellett rávennie a haragosokat, hogy békejobbot nyújtsanak egymásnak. Felsőőrsön pl. az 1980-as években a lelkipásztor a bűnbánati héten nyomatékosan felhívta a hívek figyelmét, hogy az, akinek harag van a szívében, ne merészeljen az úrasztalához járulni.

A haragtartás megszüntetését az egyházi előírások ugyancsak szorgalmazták. Pápán, a Tudományos Gyűjtemények Levéltárában őrzött Gál Imre Kánonos Könyve és vele együtt a Normatívumok Lajstroma (1567-1732.) tartalmazza a többek között a következőket is: „Az egymással haragosokat és az egymással gyűlölködőket a Prédikátor az úrasztalához ne bocsássa mindaddig, amíg egymással meg nem békülnek.” Akadtak olyan közösségek, ahol mindezekre a presbitereknek is figyelniük kellett. Itt is ékes bizonyítékával találkozunk annak, hogy az egykori egyházi rendelkezések olyan önként vállalt feltétellé lettek, amit a népi vallásosság őrzött meg.

Az önmegtartóztatáshoz a fiatalok körében hozzájárult a mulatságok, bálok tilalma, sőt a lányokhoz sem illett eljárni bűnbánati héten, ámbár egyházi tilalom nem írta elő ezt korábban sem, viszont a közösség normarendszerébe az Úrvacsora szentségével éléshez, az ehhez való előkészülethez ez is maradéktalanul hozzátartozott.

/Folyt.: 2. rész: a tényleges böjt és az adakozásnak egy különleges változata/

 


Vélemények, hozzászólások

A hírhez még nem érkezett hozzászólás. Hozzászólok.

2021. February 25., Thursday,
Géza napja van.

Látogatóink száma a mai napon: 2640
Összesen 2009. június 2. óta : 23874435

Ige Mellett

(34) „…évenként egyszer végezzenek engesztelést…” (3Mózes 16)

Harsonás evangélium, örömhír ez a bibliai fejezet. Örömhír, mert azt hirdeti, hogy meg lehet szabadulni, meg lehet tisztulni, el lehet engedni a kifer... tovább

Dokumentumtár

DRL_2010_husvet

Formátum:.pdf
Méret: 41.5 MB

A Dunántúli Református Lap 2010. húsvéti száma.

[ Saját anyagok feltöltése ] Dokumentum letöltése

Hangtár

laudaciodrbe

Formátum:.mp3,
Méret: 7.2 MB

Dr. Barsi Ernő laudációja. Laudál: Kuti József

Hanganyag letöltése