Veszteségek húsvét fényében

Pálfi Zsuzsanna, 2021-04-02 17:13:50

Mire 18 éves lettem, kénytelen voltam szembesülni a családban négy közvetlen hozzátartozóm halálával. 3 nagyszülőt (a 4. még jóval születésem előtt hunyt el) és az édesapámat veszítettem el mire leérettségiztem. Máshogy reagált a kis- és a nagyobb gyermek, máshogy a kis- és a nagykamasz. Aztán hosszú szünet következett, és jó 5 évvel ezelőtt édesanyámtól is búcsúzni kellett.

Lantos György: Halál és feltámadás képei

A gyermek, a kis 5 éves inkább csak érezte, mint felfogta, hogy valami fontos és szomorú történik, mikor a nagypapáját temették; főleg, amikor a síró édesanyjára tekintett. Anyu sem mindenható, nem tud mindent elrendezni. Neki is fájhat valami. Ez maradt meg lenyomatként.

A 10 éves azt a pillanatot rögzítette, amikor karácsony másnapján távirat érkezett nem sokkal azelőtt, hogy anyu indult volna a kórházba a nagymamát meglátogatni. Felfordult az ünnep, a szilveszter délelőtti temetés átírta a megszokott menetet.  Mindig jöhet olyan, ami fenekestől felfordít állandónak hitt menetrendeket, amit nem lehet meg nem történté tenni, ami mindenre kihat.

Aztán 5 év múlva jött a másik nagymama, aki hihetetlenül erős, szorgalmas, dolgos, istenfélő asszony volt. Túlélte, hogy korán meghalt a férje, az egyik fia a messzi idegenben baleset áldozata lett (56-ban disszidált Ausztráliába), másik fia (az édesapám) pedig olyan agyműtéten esett át, miután már állandó gondoskodásra szorult. Ő tette a dolgát, jött szinte mindennap hozzánk, helytállt, amíg anyu dolgozott. Épp a falujában biciklizett 86 évesen, mikor is elesett, ágynak dőlt, és pár héten belül meg is halt. Nálunk, otthon. A tini félt bemenni hozzá a szobába, félt a halál fizikai közelségétől. Egyszerűen menekült a gyors testi leépüléssel együtt járó szagoktól, hangoktól, látványtól. Még a nagymama halála után is sokáig kerülte a szobát, félelmei voltak.

Édesapám sokáig (a műtéttől számolva 9 évig) volt beteg. Mielőtt utoljára bevitték volna a kórházba emlékszem, hogy csak ült a fotelben, nagyon szürke volt, remegett, alig kommunikált. Utána már csak a hír jött. Amikor a ravatalozóban álltunk, folyton az járt a fejemben, hogy annak urnányi pornak az eltemetése nem szüntetheti meg mindazt, aki az én édesapám. Nem lehet ezzel befejezni a történetet, és csupán az emlékeimbe utalni őt. Az Isten által teremtett élet nem csak annyi, amennyit látunk belőle, több mint puszta anyag.

Néhány évvel ezelőtt anyukám haldoklását nagyon fájdalmasan, de ugyanakkor nagyon tudatosan éltem meg. Sosem gondoltam volna, hogy eljuthat az ember abba a mélységbe vagy magasságba (nézőpont kérdése), hogy azért imádkozom az ágyánál - látva, hogy már fordulhat vissza hozzánk – hogy földi útjáról, szenvedéseiből Urunk irgalmas szeretetébe érkezzen meg. Én már nem tudok többet tenni érte, de hiszem, hogy Nála jó helyen lesz. Tudom, hogy Tőle kaptam, és tudom, hogy gondja lesz rá továbbra is. Láttam a saját korlátjaimat és határaimat. Amit emberileg meg lehetett tenni, azt igyekeztem megtenni. Minden más, akár még az alvás sem számított ezekben a napokban, csakhogy mellette legyek, mert akkor, ott ez minden addigi menetrendnél fontosabb volt. De tudtam, hogy minden emberi erőfeszítés itt már kevés. Az Úr megadta, hogy ne elfussak a fizikai leépülés folyamatát látva, hanem amiben még tudtam, segítsek az egyre inkább elerőtlenedő testnek is. Eljött a búcsú, de hiszem és tudom, hogy anyukám a legjobb helyen van Isten ölelésében.

Hosszú út volt ez idáig. Amit e néhány sorban leírtam valójában 4,5 évtizedet ölel fel. Elsőre végig nézve nem más ez, mint a veszteségek sorozata. Ugyanakkor ezek által a búcsúk által épült is fel bennem valami. Isten, nem megspórolva a halál árnyékának völgyében vezető útszakaszokat, elvezetett a látható világból, a földi életből - szeretteim halálának megtapasztalása közben - a láthatatlan világba, feltámadáshoz, az örök élethez. Elvezetett ahhoz a Krisztushoz, aki ezeken a szomorú eseményeken keresztül is tanított az élet titkáról és teljességéről. Elvezetett Krisztus szenvedéseihez, a kereszt titkához, a feltámadás csodájához.

Elvezetett oda, hogy a feltámadásban értelmet nyernek korlátos -olykor korlátolt – életünk küzdelmei. Elvezetett oda, hogy semmilyen emberi menetrend nem örök, nem állandó, hogy Isten egy pillanat alatt minden addigit felülírhat az életünkben. Elvezetett oda, hogy nem kell félni attól, ami fizikai testtel történik, ha helyén kezeljük, mint „cserépedényt”, ami nem az örökkévalóságig, hanem az Istentől rendelt ideig szolgál bennünket itt a földi létben. Elvezetett oda, hogy jelenvaló élet nehézségeit, szorongásait, búcsúzásait is beragyogja a Megváltó halálával nyert örök élet.

Így töltötte meg az Úr a húsvétot tapasztalattal, tartalommal az én életemben. A gyász pillanataira egyre jobban rávetült a feltámadás diadalának fénye. Kedves Olvasó, gondold át te is veszteségeidet, és hagyd, hogy a Szentlélek építse, erősítse benned is húsvét reménységét.

(Megjelent a Dunántúli Református Lap 2021 márciusi számában)


Vélemények, hozzászólások

A hírhez még nem érkezett hozzászólás. Hozzászólok.

2021. June 20., Sunday,
Rafael napja van.

Látogatóink száma a mai napon: 16365
Összesen 2009. június 2. óta : 25638889

Ige Mellett

(1) „Mindennek megszabott ideje van…” (Prédikátor 3,1–8)

Isten szabta meg mindenek idejét, hiszen Ő – aki „időfölötti” – teremtette az időt is. Mindegyik rendelt idő egy külön üzenet, egy külön világ!  Amiko... tovább