Hirdetni Isten megváltó szeretetét

Márton Gergely, 2021-12-24 07:10:56

Már második éve határozza meg a mindennapokat a koronavírus-helyzet. Idén májusig teljes lezárás volt, így az adott mennyiségű feladatot a fennmaradt időben kellett megoldani. Ez komoly kihívást jelentett az egyházkerület vezetőségének és személyesen Steinbach József püspöknek, aki szinte megállás nélkül úton volt. Az adventi időszakban találtunk egy kis időt, hogy megpróbáljuk, ha csak nagyvonalakban is, de felidézni az idei évet.

(Tápszentmiklós, 2021.10.02. Fotó: Márton Gergely)

Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.” (Zsolt. 25. 5) Többször felhívta arra a figyelmet püspök úr, hogy érdemes keresztyénként mindent az Ige tükrében megvizsgálni. A 2021-es év vezérigéjét tekintve milyen évet zár az egyházkerület?

Szabadító Istenem! Isten szabadítását megtapasztaltuk ebben az esztendőben is, én magam is sokszor, egészen konkrétan.

De ott van az a bizonyosság is ebben az Igében, hogyha az Isten, „itt”, ebben a világban nem is ad látható szabadulást, Ő akkor is megszabadít, mert senki nem választhat el minket az Ő szeretetétől; Ő a „fogságban” is érlel, úton vagyunk, megérkezünk az Ő örökkévaló országába.

Imádság is ez az Ige, ami ebben a nehéz, változó világban, a kerület, az egyházmegyék, gyülekezeteink, lelkipásztoraink és minden szolgáló testvérünk életében reményt ad: Isten előttünk jár, terel – néha keményen – de szeretettel és üdvösséges irányban. Ebben az össze-vissza világban boldog megnyugtatás, hogy Jézus Krisztus követésében, az örökkévaló értékrendszer szerint élve, ezt hirdetve és felvállalva van értelme – és csakis így van értelme – az életnek.

A mindennapi feladatok terén is kérjük és kapjuk az Úr vezetését. Hűséggel bízni, szolgálni, tenni a dolgunkat, és az Isten majd kipótolja a tökéletlenségünket. Mindent megtenni, és mindent az Úrtól várni!

Isten megújuló kegyelmére szeretnénk hagyatkozni jövőre is, amikor majd az ároni áldás lesz a vezérige: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!” (4Móz, 6,24)

(Komárom, 2021.10.16. Fotó: Márton Gergely)

„Az egyház feladata, hogy méltó eszköze legyen az Úrnak abban, hogy mindenkihez eljuthasson Jézus megváltó szeretetének üzenete” – mondta egy hálaadó alkalmon. Ennek a mondatnak három szereplője van: egyház, az Úr üzenete és a „mindenki”, vagyis az emberek. Az egyház, mint méltó eszköz. Új vezetéssel, közgyűléssel és tanáccsal kezdte meg a munkát a kerület. A hat egyházmegyéből ötben új az elnökség.

Először az alapmondatról. Nem a számokért dolgozunk. Mi hirdetjük az Igét, a többit, a növekedést az Isten megadja. De beszélhetünk a számokról is! Most idézem azokat, akikkel erről együtt beszélgettünk évtizedek óta. Belegondoltunk-e abba, hogy az összes felekezetet beleértve, hány ember megy el Magyarországon vasárnaponként templomba? Szerintem ez többszázezres nagyságrend. Mondjunk még egy „szervezetet”, amelyik hetente többszázezer embert tud megmozgatni! Innen is érdemes nézni szolgálatunk hatását, és a kis számok mindjárt nagy számokká lesznek.

Nehéz év volt az idei. Két éve küzdünk a koronavírus-járvánnyal, ami egy alapbizonytalanságban tart bennünket. A májusi nyitás óta, a meglévő feladatok mellett pótoljuk az elmaradtakat. Folyamatosan úton vagyunk, gyülekezeti látogatásokon, kerületi, közegyházi, protokolláris eseményeken veszünk részt. Az alkalmak jelentős részét meg tudtuk tartani, de voltak, amik elmaradtak. Az alakuló ülés a biztonsági előírásoknak megfelelően, de már személyes jelenléttel lezajlott. Az országos püspökbeiktatásokat, kerületi esperesbeiktatásokat viszont már csúsztatni kellett. Sok találkozás csak online jöhetett létre. Szóval voltak nehézségek.

Ennek ellenére a következő évre úgy készülünk, hogy minden programot (REND, lelkésztovábbképzők, gondnoki találkozók, Dunántúli Református Akadémia, fenyvesi táborok, hittanos találkozó stb.) szeretnénk megtartani. Az oltás rendelkezésre áll…

Azt még hadd mondjam el, hogy nekünk személyesen ez az év, a májusi nyitás óta nagy kihívás volt. Rengeteg helyen kellett, nekem személy szerint is, jelen lenni. Gyakorlatilag szünet nélküli, a hétvégéket is magában foglaló szolgálat volt az év nagy része, amit örömmel tettünk, és megkaptuk hozzá az erőt.

Abból, hogy milyen gondokkal keresik meg, talán egyfajta képet kaphatunk arról, hogy milyen kihívásokkal küzdenek a Dunántúl református közösségei, lelkészei, gyülekezetei?

Nem akarom a már sokszor elmondott válaszokat adni. Mondhatnám, hogy azt látom, előbb-utóbb egy nagy váltásra lesz szükség a szolgálatunkat illetően. Az ezt előrejelző változások egyébként folyamatosan tetten érhetőek, nem egyszerre, de gyorsan történnek, benne élünk. Az a bizonyosságunk, hogy ezeket a változásokat a történelem Ura a kezében tartja, mi pedig feltámadott Urunkat követve hűségesek maradhatunk a vágtázó változások között. Más a változás és más a változtatás. A változásnak Ura van, minden emberi nyomorúság ellenére is, és történelem a krisztusi beteljesedés felé halad. Hadd lehessünk a történelem Urának engedelmes eszközei! A változtatás ura lehet az ember is, de csakis hitben járva lehet a változtatás áldássá. A minden áron való változtatások kapcsán – mert akkor majd jobb lesz – azt is fontoljuk meg, hogy azokban sokkal nagyobb szerepe lehet az emberi gyarlóságnak, mint az Isten akaratának. Az üdvösséges változás a megtérés, amelynek cselekvője Isten, és amelynek nyomán az ember belátja, hogy min kell változtatnia; ez a változtatás Istennek kedves és nem öncélú.

A konkrét egyházkerületi kihívásokat vég nélkül tudnám sorolni, de ahhoz igazából konkrét esteket kellene említenem, ezt pedig nem akarom megtenni, ezért csak néhány általánosságot sorolok fel, amelyek mögött konkrét tapasztalatok vannak: az egyházkormányzás lehetőségei és határai, mindenki vállalja fel a felelősséget az ügyeiben, nagyvárosi gyülekezeteink helyzete, kisgyülekezeteink, lelkészeink, intézményeink, beruházásaink, személyi ügyek és konfliktusok garmadája, túlterheltség, tudunk-e valami többet is tenni, mint a napi ügyek intézése és a „rendszer” működtetése. Ezt az utóbbit ne becsüljük le, mert minden más szolgálat alapja a rend, és az energiák 95%-a ennek fenntartására megy el. Most szándékosan a nehézségekből soroltam fel párat. Sok türelem kell, azaz Szentlélek! A konkrét példák kiolvashatók a szolgálati naplómból, személyes naplót is vezetek, ezt minden évben kitörlöm a gépemből.

Minden kihívás ellenére én remélem, egy egységes, családias Dunántúlon élünk, ahol jól tudunk együtt szolgálni, odafigyelünk egymásra, és tapasztaljuk az áldásokat.

(Nagykanizsa, 2021.09.25. Fotó: Márton Gergely)

Ezzel már rá is kanyarodtunk az áldásokra. Sok hálaadó alkalmon vehettünk részt, számos gyülekezeti ingatlan újulhatott meg, jól halad az Óvodaprogram is. Az egyik ilyen alkalmon úgy fogalmazott püspök úr, hogy az ige tükrében döbbenhetünk rá, hogy mennyi mindenünk van. Mit jelent a lelki ház, az Isten ügyének tekintetében az ingatlanok fejlesztése?

Azt tapasztaljuk, hogy egy építkezés már önmagában kihat a gyülekezeti-lelki életre, összehozza a gyülekezeti tagokat. Nyilván hosszabb távon feladat nemcsak a megújult épület fenntartása, hanem annak a további lelki tartalommal való megtöltése.

A beruházások kapcsán sok feladatunk, nagy felelősségünk van. Folyik az elszámolás azoknál a pályázatoknál, ahol az egyházkerület a felelős, bízunk benne, hogy áldássá lesznek ezek a beruházások.

Az óvodaprogramok mindenhol elindultak. A tízből sajnos egy nem valósulhat meg, de nem adtuk fel azt sem véglegesen.

Azért is imádkozom, hogy a koncentrációnk visszatérhessen a lelki munkára. Tudom, egy építkezés mindig látványosabb, gyorsabb és maradandóbb eredményeket ígér, és nyilván mindezek szükségesek is, de áldás lenne, ha ugyanilyen lenne a lendületünk az Isten országának építésben: emberekkel beszélgetni, bizonyságot tenni, pásztorolni, segíteni, Krisztust, az örök élet Urát hirdetni és élni ebben a világban, mert meggyőződésem, Őrá vár a világ, ma is!

(Pápa, Ótemplom Fotó: Márton Gergely)

Térjünk rá a „mindenkire”, az emberekre. Bocsánat a profán kifejezésért, van igény Jézus Krisztus üzenetére?

Úgy tűnhet, mintha ma nem lenne igény, de ez nem igaz! Jézus Krisztus evangéliuma az egyetlen válasz, én ezt vallom! A mi szolgálatunk nagyon összetett, de minden feladatunkat át kell hassa az a mennyei többlet, ami túlmutat ezen a világon, ezért a világért. Igen, vannak olyan problémák, amik ebben a világban nem oldódnak meg, de akkor a kellő időre kapunk erőt azok hűséges, hívő elhordozásához.

A kérdésre Rudolf Bohren szavaival válaszolhatok igazán: „Aki a prédikálás szolgálatára készül, tudnia kell, hogy várni fogják, sürgetően várják. Az lehet, hogy az emberek a mi beszédünkre, bizonyságtételünkre nézve lettek fáradtak, de nem az igehirdetésre nézve.” Ebben az idézetben az igehirdetés minden keresztyén bizonyságtételt magába foglal.

Napjaink ideológia harcai kétségbe vonják ezt az „egyetlen választ”, hitünket, és ezzel együtt az egyházat is. Sok eddig biztos alapot kérdőjeleznek meg: család, közösség, szabadság, hivatás, szeretet-szerelem.

Igen, tudtam, hogy ez a kérdés nem maradhat el. A hitvallásos választ a fenti kérdésekre számos felületünkön elmondtuk, leírtuk, megvallottuk, és minden vasárnap, minden alkalmunkon tesszük is ezt.

Az alapok ugyanazok. Alap nélkül összedől a ház. Az ember által készített vasbeton alap is megrendülhet, ezért emberen túli, kőszikla alapra van szükség. Az alapokat meg lehet kérdőjelezni, de azok ezáltal is egyre biztosabbak lesznek.

A család, a kijelentett isteni rendben, a közösségi élet alapja, ahol igazán kiteljesedhet az emberi élet; de az emberi élet nemcsak családban teljesedhet ki. Erre számos, Istennek kedves, áldott példa van.

A közösség, az én-te viszony, a megtartó Te előtt, minden boldogság alapja, rettenetes a magány, de vannak helyzetek, amikor az egyedüllétre is szükség van, és aki éppen egyedül van, nem biztos, hogy magányos. Csak akkor lehetünk áldássá a közösségben, ha szeretteink körében visszavonulhatunk, olykor egyedül is lehetünk. Egyénenként is más az igényünk erre nézve. Én például sokkal nagyobb dózist kapok a közösségből, a másik emberből, mint amire igényem van. Egyedül kell lennem, hogy újra adni tudjak…

Nem lehetséges az, hogy a szabadság mai értelmezése a zajos világban való magunkra figyelésre adott túlzó válasz? Néha mintha átlépne a szabadság a szabadosság térfelére… Menekülés a hétköznapok rendjéből?

A szabadság csak mederben és önkorlátozásban élhető meg: Isten, a másik és utána én; ez a sorrend, és ebben a rendben teljesedhet ki az én életem is. Ugyanakkor Isten országának kiteljesedésében a szabadság és a rend egészen más értelmet nyer, mint ahogy azt itt definiáljuk. Fontos a rend, életmentő, de a lelketlen rend szép lassan megfojtja az életet. Ahol az Isten Lelke, ott a szabadság, mi pedig a saját gyarló lelkünk szerint építünk szabadságot és rendet, a szabadságból káosz, a szabadság káosszá, a rend embertelenné torzulhat...

Kérdésként említette az imént a hivatást és a szeretetet és a szerelmet is. Akkor szóljunk ezekről is. Minden feladat hivatás. Isten dicsőségére, a másik ember javára, a lakott föld védelmében lehet hivatásunkat megélni. Csak akkor újulhatunk meg a hivatásunkban, ha túl tudunk látni azon, ki tudunk lépni abból egy időre, meghallgatva másokat. Ezután megerősödve és nem elbizonytalanodva fogunk visszatérni a saját rendelt utunkra. Egyébként a hivatásunk gürcöléssé lesz, amellyel nem segítünk, hanem megkeserítünk másokat is.

(Kisbér, 2021.09.11. Fotó: Márton Gergely)

A szeretet bibliai értelemben önmegtagadás és kereszthordozás, ehhez azonban mennyei érintés kell. Egyedül Jézus Krisztus az, aki Istennek kedves módon tud szeretni, mi pedig annyiban, amennyiben Ő mozdul bennünk. Ezért naponta könyörögni kellene, miközben naponta bűnbocsánatra szorulunk.

A szerelem Isten ajándéka. Nagy boldogság, mennyei ajándék, ha házasságban is kitart és megérik a szerelem, miként az Énekek Éneke zeng erről. Bizonyos nem várt helyzetekben a szerelem rámutathat arra is, hogy többre vágyik az ember, mint amit megél, miként arra is, hogy az ember csalárd és mindenben megváltásra szorul.

Néha nehéz nem támadásnak venni az új eszmerendszerek megnyilvánulásit. Miként és milyen válaszokat lehet adni?

Egyrészt, imádkozunk azért, hogy a történelem Ura legyen velünk, és tudom, hogy velünk lesz, az Ő tökéletes akarata érvényesül, és ez elég! Imádságunkban hálásak vagyunk azért, hogy itt élhetünk, ebben az országban, ebben a hazában, amelynek jövőjét is az Úr elé visszük.

Másrészt, hiszem, hisszük, hogy az Úr megőrzi az Ő örök rendjét, hiszen Isten a gonosz szétdobáló hatalmát már legyőzte, a feltámadott Jézus Krisztusban. Talán inkább az a baj, hogy mi nem hisszük ezt eléggé.

Harmadrészt: próbálunk szólni, amikor szólni kell, mert ítéletes hűtlenség lenne hallgatni.

De hadd fogalmazzak árnyaltabban. Nekem nagyon fáj, aggodalommal tölt el az a hangulat, amiben élünk, és vegyük számba, mi lehet a mi részünk e nyomorúságos állapot okozásában!

Néhány szempontot hadd említsek erre nézve. Érdemes elgondolkodni azon, hogy le kell-e ütni minden labdát, amit a világ nekünk feldob? Az állandó konfrontáció vezet-e Isten országának építéséhez? Miként lehet az egyház úgy hitvalló, hogy nem lesz az agresszivitás részese? Miként szólítható meg a következő generáció, amelynek tagjai egy virtuális térben nőnek fel, számunkra szinte teljesen ismeretlen hatások között? Létezik-e a hitvallásnak olyan módja, amely egy időre visszavonul, hogy elcsendesedjen, tisztuljon, higgadjon, várva az Istentől rendelt időre? Van-e ideje a pusztába való kivonulásnak is? Az-e a misszió, hogy mi mindenkire hatni akarunk, mindenhol ott akarunk lenni, mindenbe bele akarunk szólni, minden ingerküszöböt át akarunk törni? Érdemes lenne az egyházfinanszírozás egész rendszerét újragondolni? Nagy gondnak tartom azt is, hogy a keresztyén eszkhatológia, az örök életbe vetett hit, a krisztusi maradandó megoldás e világot is átható gazdagsága, és annak hirdetése gyengül közöttünk; egyre inkább világi módon, világi módszerekkel dolgozunk, és mindenáron azt akarjuk, hogy „itt” tudjunk berendezkedni. Sorolhatnám még tovább a kérdéseket és a problémákat.

Mindezeket összegezve azt látom legfontosabb szolgálatunknak, amit a megdicsőülés hegyén hangsúlyoz az Atya szózata, Krisztusra mutatva: „Őt hallgassátok!” (Márk 9,7) Hangsúlyosabban kellene a feltámadott Úrra irányítani a figyelmet, bármiben nyilatkozunk is meg, akár úgy is, hogy egymásra figyelünk jobban, meg az aktuális eseményeken túli, mennyei igazságokra és szépségekre... Mintha teljesen elsodortak volna bennünket a napi események.

Erre egy példa. A közelmúltban felhív a Németországban élő öcsém, egy évben egyszer találkozunk. A telefonban a közéleti események közepébe kérdez, és igen hosszú időre leragadtunk itt, egyre indulatosabban és egyre emeltebb hangon beszélve egymással. Egy óra eszmecsere után megszólaltam: „Elég most ebből, arról beszélj, hogy vagytok, vagy kérdezd meg inkább már azt, hogy van az anyukánk?”

Ez csak egy hétköznapi példa arra nézve, ami egyre nagyobb kérdésem, miként tudunk, krisztusian, hűen, hitvallóan szólni, amikor nem lehet hallgatni, és észrevesszük-e azt, amikor éppen el kellene terelni a figyelmet arról, ami halálosan megoszt, és az Úrra, egymásra, az „ittenit” megáldó „túlnanira” kellene mutatni! A mi szolgálatunk lényege minden tekintetben csakis ez!

Püspök urat választották meg újra a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnökévé. Mi az ökumené fontossága ebben az előbb felvázolt helyzetben?

A tagegyházak egyre nagyobb együttműködésben tudnak itthon szolgálni, megjeleníteni az Evangéliumot, és erre van most a legnagyobb szükség.

Végigpörgetve magamban az elmúlt két ciklust, amíg elnök lehettem, rengeteg olyan dolog történt, ami nagy ajándék: az Egyházak Világtanácsának az elnöke járt itt, az Európai Egyházak Konferenciájának nagygyűlését szerveztük meg, aktívan részt vettünk a Reformáció 500 ünneplésében, idén Ferenc pápa látogatása…. Az ő köszöntésekor minden Magyarországon szolgáló felekezet jelen volt, ez magát a pápát is megérintette.

Törekszünk arra, hogy a fontos nyilatkozatokat, amennyiben szükségesek, szintén együtt adjuk ki.

Mit mutat a jövő évi előjegyzési naptára?

A jövő esztendőhöz kell a mennyei erő. Magam is megijedtem, amikor rátekintettem a 2022-es előjegyzési tervezőmre, nyár végéig minden napra van valami rendkívüli bejegyzés, túl a mindennapi teendőkön.

Örömmel tesszük a dolgunkat, áldás, ha van feladat, ha szükség van ránk, ha építhetjük Isten országát, ha meghívnak a gyülekezetek, ha készülhetünk a REND-re és újíthatjuk az épületeinket, szervezhetjük a közös találkozás alkalmait.

De valahogy minden évben gyorsul egyet a tempó… Tudom, mindenki egyre elfoglaltabb. Ez mégsem a megszokott sirám, hanem valami olyan tünetre utal, amely kezd halálossá lenni, amin változtatni kellene, és amibe évről évre egyre hevesebben belehajszoljuk egymást. Minden évben újra és újra végig kell járnunk ugyanannak a revünek a kűrjeit, amelyhez érkeznek az újabb és újabb rendkívüli és „azonnal, most” teljesítendő feladatok.

Ám elnémulok. Hála mindenért! Mégiscsak arra jutok, áldott legyen az Isten, hogy ad szolgálatot, erőt, örömöt, egészséget; – és ad bölcsességet még ahhoz is, mi az, amit nem kell megcsinálni…

Térjünk rá – bár eddig is erről beszéltünk – a harmadik alanyra a mondatban, Jézus Krisztusra, és az Ő üzenetére. Mit üzen nekünk az Úr az idei karácsonykor?

Idén két karácsonyi üzenet is megfogalmazódott bennem.

Az egyik Pál Timóteushoz írt második leveléből vett részből szólított meg: „ez most nyilvánvalóvá lett a mi Urunk, Jézus Krisztus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és világosságra hozta az elmúlhatatlan életet” (2Tim 1,10).  

(2021.12.09 Havas parókiánk Fotó: Steinbach József)

Elgondolkoztam azon, hogy ebben a világban mi az, ami nyilvánvaló? Hiszen annyifélék vagyunk, számos gondolattal, meglátással. Minden jelenséget, történést, eseményt, alkotást másként értékelünk. Számomra igazi evangéliumi támasz az apostol üzenete. Van egy áldott, boldog fix, egyetlenegy nyilvánvalóság: Jézus Krisztus megszületett, és Ő világosságra hozta az elmúlhatatlan életet, így az örök élet tágasságában, örömében, boldogságában élhetjük földi életünk minden percét.

(2021.11.11 Boszporusz híd Fotó: Steinbach József)

A másik üzenet egy kép, a híres Boszporusz-hidat ábrázoló fotó alapján éledt fel bennem, amit egy szolgálati út során készíthettem. A híd a tengerszinttől hatvan méter magasan, másfél kilométer hosszan, sziklaszilárdan hordozza a szünet nélküli forgalmat, a Márvány-tenger torkolata előtt. Egyszerre láttatja velem ez a híd a kegyelmet és a békességet. A kegyelem ez: felülről hordoz, megtart az Úr, hogy mi is hordozhassunk és vezethessünk másokat, örök irányban, boldog reménységgel, „innen” a „túlpartra”. Kegyelem az is, hogy a hídon fegyelmezetten igazodni kell a biztosan kijelölt irányhoz, tisztelve a korlátokat, egyébként beleveszünk a mélységbe. A békesség pedig nem más, mint az isteni kegyelemből fakadó terhelhetőség: nyugalmunk nincs – miként a Boszporusz-hídon is, éjjel-nappal, folyamatos a forgalom –, de békességünk van, miközben minden napra megkapjuk az erőt és az örömöt, a mennyei boldog világba hazahívó szóig. Kegyelem és békesség. Mindkettő a karácsonykor született Jézus Krisztus ajándéka.

Áldott karácsonyt, áldott új esztendőt kívánok.


Vélemények, hozzászólások

A hírhez még nem érkezett hozzászólás. Hozzászólok.

2022. January 28., Friday,
Károly , Karola napja van.

Látogatóink száma a mai napon: 6609
Összesen 2009. június 2. óta : 29269586

Ige Mellett

(14) „Közel van már az az idő, amikor meg kell halnod.” (5Mózes 31,14–30)

Mózesnek mondta az Úr, hogy közel van elmenetelének ideje. Nagy áldás, amikor elköltözésünk idejét kijelenti nekünk az Isten, így erre hitben tudunk f... tovább