Ugye kezdhetem veled?

Fekete Zsuzsa, 2022-02-18 07:05:15

A környezetében élők azt mondják, hogy hatalmas önfegyelemmel és szorgalommal végzi a püspöki szolgálatát immár tizennégy éve. Minden levelet megválaszol, mindenkinek ad időpontot, és igyekszik eleget tenni az összes meghívásnak. Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke a szeretetteljes, pásztori vezetés híve, összefirkálja a Bibliáját, és úgy szereti az életet, hogy közben önmegtartóztatóan él.

Mi indítja az aszketikus életre?

Ahogy telik az idő, egyre inkább megerősödik bennem, hogy szent ügyet csak teljes odaadással lehet szolgálni. Számos olyan feladat kerül elém, amelyet rutinból is elvégezhetnék, de mindig megszólal bennem a lelkiismeret, és minden egyes felkérésre külön készülök. Tudom, hogy ez időigényes, ezért sokszor az éjszakámból lopok el, hiszen reggel nyolctól már intenzíven beindul az élet.

 

Hogy bírja a folyamatos pörgést?

Rendszeresen sportolok, hiszen tudom, hogy a test a Szentlélek temploma, oda kell figyelni rá. Az aszketikus élet – ahogyan nevezte – nem tudatos törekvésem, hiszen én életszerető ember vagyok! Ha Isten ad még a püspöki szolgálatom után egészséget – remélem, nem értik félre –, lesz bepótolnivalóm. 

Mit kell bepótolnia?

Szeretnék több időt tölteni a családommal, olvasni, nagyokat kirándulni, zenét hallgatni, találkozni barátokkal és kertészkedni, hiszen kertész az eredeti szakmám. Mindig önmegtartóztató ember voltam, és ennek sok oka van; elég korán észrevettem, hogy amit mások gond nélkül megtehetnek, azt nekem nem lehet. Például szigorúan figyelnem kell az étkezésemre. Ez folyamatos böjtölést jelent, mert amikor egy kicsit elengedem magam, rögtön felszöknek a kilók. Talán furcsán hangzik, de az önmegtartóztatás jó hatással van rám, örömmel tölt el, hogy bizonyos dolgokra képes vagyok nemet mondani. 

Az előbb azt mondta, hogy életszerető, ez miben érhető tetten?

Ne vegye közhelynek, amit mondok, de a legapróbb dolgokért is hálát adok az Úristennek! Annyi öröm van, csak észre kell venni; boldoggá tesz reggelente egy rövid teázás a feleségemmel, vagy egy kiadós Balaton-parti kocogás. Hónapokon át ugyanazon az útvonalon futok, mégis mindennap felfedezek valami újat. Rengeteget utazom a szolgálatom miatt, folyamatosan dolgozom a kocsi hátsó ülésén, közben gyönyörű komolyzene szól, ma éppen Brahms zongoraműveit hallgattam. Keveset beszélünk róla, de az életszeretet része a másokkal való együtt szenvedésnek a képessége is. 

Ez komoly nézőpont.

Bár nem tudjuk a világ minden nyomorúságát vállalni, de elengedhetetlen, hogy empátiával és irgalommal forduljunk a körülöttünk élőkhöz. Ezt a meggyőződésemet azzal együtt is fenntartom, hogy tudom, bizonyos esetekben visszaélnek a segítségnyújtásommal.

 

„Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek” – szól az Ige, és éppen a közelmúltban olvastam egy igemagyarázatában: „Előfordul, hogy az ügy megeszi az embert.” 14 éve püspök, érezte már azt, hogy egy-egy ügy megoldása meghaladja az erejét?

Sokszor éreztem így! Sőt, előfordult az is, hogy az összes emberi erőfeszítés és bölcsesség is kevés volt, aztán az Úristen megtartó irgalma által „magától” megoldódott az ügy. Főként azok a személyi kérdések kínoztak meg, amelyek hosszú ideig húzódtak, feszültségeket gerjesztettek, és folyamatosan bénították a munkát. Nem tudom, hogy illik-e bevallani egy egyházvezetőnek, de alapjában véve zárkózott ember vagyok, és a püspökség – amelyért végtelenül hálás vagyok – széles nyilvánosságot igénylő tisztség, úgyhogy számomra állandó próbatételt jelent. 

A felelősség súlya nyomasztja?

Ránk van bízva a dunántúli reformátusok nagy családja a lelkészektől, a gyülekezeti tagoktól kezdve az intézményi dolgozókon és diákokon át azokig a „rejtett” reformátusokig, akiket szinte senki nem tud megszólítani. Ekkora területen és apparátusban mindennap van valami rendkívüli dolog, amit kezelni kell, és ebben nekem felelősségem van.

Milyen vezetői stratégiát követ? Mit gondol, milyen a jó vezető?

A vezetés bonyolult tudomány, számos technikája létezik, mégis úgy gondolom, első renden nem ettől függ, hogy valaki jó vezető-e vagy sem. A püspökségem alatt ugyanazt a gyakorlatot képviselem, amit a gyülekezetemben, ez pedig a lelkipásztori szeretettel végzett vezetés. Kaptam olyan tanácsot is, hogy keményen vezessek, és akkor visszakérdeztem: ugye kezdhetem veled? Erre az illető már nem tartotta annyira fontosnak a keménységet. Hosszú püspöki szolgálatomban megerősödtem abban, hogy az a pásztori lelkület, amely mindig ad időpontot, megválaszol minden levelet, próbál mindenkire odafigyelni és a meghívásoknak eleget tenni, áldássá lett. Ha letértem az útról, indulatossá váltam, annak csak az átkát éreztem. Az egyházban egyedül a pásztori vezetés az, amit Isten megáldhat. Nem vagyunk egyformák a habitusunkban és vezetési stílusunkban, de ha például intésre van szükség, fontos, hogy ne a zsigeri emberi indulat, hanem a féltő szeretet vezessen minket.

Wilson amerikai elnök mondását idézem: „Ha ellenséget akarsz, változtass meg valamit!” Egyházvezetőként rendszeresen bele kell állni olyan helyzetekbe, ahol muszáj változtatni. Hogyan lépi meg ezeket?

Nehéz az egyházban változtatni, leginkább az érdemi ügyekben. Az a jó, hogy a nagyobb döntéseket hosszabb előkészítő fázis után a testületek hozzák meg. A struktúraváltásoknál néhányan mindig megbántódnak, mert úgy érzik, sérültek az érdekeik. Ebből újabb nagy feladat fakad: miként tudom ezeket a munkatársakat meggyőzni, és értékes munkájukat befogni a közös ügy vitorlájába. Erre rengeteg energiát fordítok, mert dolgozni csak egységben lehet. Ha a hadakozásra megy el az energiánk, meghal az ügy. Ezen a ponton újra előkerül a felelősség kérdése, hiszen nem olcsó, hanem értelmes, megimádkozott kompromisszumokat kell hoznunk. 

Úgy tudom, hogy a teológia nemcsak a munkája, hanem a hobbija is. Még sosem láttam olyan agyonszínezett, aláhúzgált Bibliát, mint a püspök úré. Mire jó ez?

A színeknek jelentőségük van, a piros például a főgondolatokat jelzi. Boross Géza professzor úrtól megtanultuk, hogy tilos rögtönözni. Mivel a hét minden napján készülök, ha ránézek egy textusra, tudok róla rövid áhítatot tartani, ha úgy adódik. Az aláhúzások és bejegyzések szolgálják a folyamatos készülést. 

Nagy respektje van az egyházban az igemagyarázatainak, még egyházi elöljáróktól is hallom, hogy az ön igemagyarázatával kezdik a napot.

Csoda volt, hogy tizenhárom évig írhattam a Reformátusok Lapja Az Ige mellett rovatát. Mindig azt kerestem, hogyan lehet a legjobban tolmácsolni Isten Igéjének a gyönyörűségét. A Szentlélek általában megébresztett hajnal kettőkor, és akkor írtam, de rendszeresen előfordult, hogy lehetetlen körülmények között gépeltem a kocsi hátsó ülésén vagy éppen családi nyaralás alatt. Az igényes szövegek megírása hatalmas energiát igényel, de örömmel tettem. Köszönöm mindenkinek, aki olvasta, hálás vagyok a bátorító visszajelzésekért, viszont tizenhárom év írás után úgy éreztem, hogy a rovatnak is jót tesz, ha megújulhat. 

Elárulom, senki nem vállalta, hogy ezt a hatalmas feladatot egymaga elvigye, így tizenkét lelkipásztort kértünk fel a rovat megszerkesztésére.

Biztos, hogy olvasója leszek, és imádkozom az írókért, hiszem, hogy sokan épülünk majd az írásaik által. 

Ha már a változás került szóba: önnel előfordult már, hogy újraértékelt vagy újratervezett?

Többször is, de a legerősebb jelzést 2018 vége felé kaptam, hogy muszáj változtatnom, és sok dolgot elengednem. Meg kellett értenem, hogy önmagamért is felelős vagyok. Azt kértem az Úrtól, segítsen, hogy ne vegyem a dolgokat túlságosan a szívemre, vagy ne mondjak mindenre igent, hiszen az én napom is csak huszonnégy órából áll. A világ őrült tempója az egyházban is érezhető.

 

Az emberek sokszor úgy tekintenek a vezetőikre, mintha ők sérthetetlenek lennének.

A vezető egyéni baja nem érdekel senkit. Hála az Úrnak, hogy ma már teljesen jól vagyok. A nehézségek tanulságait levontam, és áldom az Urat a gyógyító kegyelméért. Ahogy öregszem, sokkal inkább mérlegelek, hogy mit kell még felelősen elvégeznem, és elhatároztam, hogy bizonyos dolgokra egyáltalán nem vagyok hajlandó időt szánni. Az örök élet reménységében élünk, de a földi életünk csak meghatározott ideig tart, ez mindenki számára igényel újratervezést. 

Mi az, amire nemet mond?

Egyáltalán nem foglalkozom a közösségi médiával, nem olvasom, és nem is posztolok semmit ezeken az oldalakon. Nem fér bele az életembe. A valóságban sem bocsátkozom bele értelmetlen vitákba jó ideje. Ez csak kiragadott példa, de sorolhatnám még…

Milyen hatással volt az életére, ha esetleg kudarc érte?

A kudarcokból tanultam, és alázatossá tettek. Az Úristen pontosan megmutatta a határaimat és a kereteimet. Ugyanakkor hálát adok, hogy az életemben jóval több áldás ért, mint kudarc. 

Talán kapcsolódik is ehhez a gondolatához az ön számára legmeghatározóbbnak választott ige: az Úr gondoskodik, az Úr hegyén a gondviselés.

Ez az ige végigkíséri az életemet, az esküvői meghívónkon is ez állt. Ebben a szakaszban az Úr azt kéri Ábrahámtól, hogy áldozza fel egyszülött fiát, Izsákot, és szinte felfoghatatlan Ábrahám engedelmessége. Azzal a reménységgel indult útnak, hogy az Úristen az utolsó pillanatban megoldja a kérdést, és úgy is történt. Aki mindvégig kitart, az üdvözül. Ez a bibliai történet számomra Jézus Krisztus evangéliumának ószövetségi megfogalmazása. 

Sokaktól hallom azt a mondatot, hogy Isten kegyelme megtartja az egyházat. Püspök úr hogyan látja a református egyház jövőjét?

Teljes reménységgel látom a szent, egyetemes anyaszentegyház jövőjét, amelynek mi, reformátusok is részei vagyunk. Az Ige egyházának jövője megkérdőjelezhetetlen, hiszen aki Isten kijelentésén tájékozódik ebben a világban, az a normák normájához ragaszkodik, ahhoz a biztos iránytűhöz, amely a feltámadott Jézus Krisztusra mutat. Nekünk adatott az egyetlen kincs, amely – bármi történjék is – feljogosít bennünket a reménységre. Egyet viszont biztosan tudok: el kell felejteni, hogy szeretett egyházunk jövője a számoktól függ. Soha ne felejtsük el, hogy vannak olyan időszakok, amikor az egyház kihaltnak látszik, de attól még él! A Heidelbergi Káté gyönyörűségesen megfogalmazza, hogy Isten a világ kezdetétől annak végéig megőrzi az ő népét. Érdemes magunk között beszélni fogyatkozásunk problémájáról, de nem a nagy nyilvánosság előtt. Egy cég például soha nem kommunikálna így magáról a világ előtt. Tegyük a dolgunkat, és Isten majd megáldja. 

Keresztyén emberként mit tudunk leginkább tenni azért, hogy valami pozitív változást hozhassunk a világba?

Nehéz kérdést tett fel, hiszen a tendenciák azt mutatják, hogy alapvető értékek roppannak meg. A robotizációnak, a kommunikációs robbanásnak van előnye és árnyoldala is, de tény, hogy a következő generáció már ezen tájékozódik. Ma még nem is tudjuk pontosan, mivel állunk szemben. Hová tart a világ? Tényleg szabadok vagyunk? Hogyan hatnak a modernizációs folyamatok a hitre, az emberi kapcsolatokra, az egész világra? Száz évvel ezelőtt kétmilliárdan voltunk a Földön, most nyolcmilliárdan. Olyan súlyos kérdésekkel állunk szemben, amelyekben nem látom a komoly, érdemi lépéseket. 

Hogyan tudjuk felelősen teljesíteni a bibliai parancsot?

Az egyháznak az első és legnagyobb feladata az, hogy imádkozzon a világ vezetőiért. Azért, hogy Isten adjon nekik hitet és felelős vezetést. Lehet, hogy túl vagyunk a 24. órán, de ha az egyház tud imádkozni, embereket hitre hívni Jézus Krisztus evangéliumával és örömével, majd az ebből következő felelős élettel meg tudja sózni a világot, akkor megmaradhatunk. Megtérésre és ébredésre van szükség az egyházon belül is. Fontos, hogy ne menedzsment- vagy technokrata egyház legyünk, hanem térjünk vissza ahhoz, ami igazából a mi feladatunk: az evangélium hirdetése, megélése, az emberek pásztorolása. Nem tudunk mindenkire hatni, csak egy kis kovász legyünk, amely az egész tésztát megkeleszti. Erről van itt szó, a többit pedig Isten elvégzi.

Megjelent a Reformátusok Lapjában. Fotó: Sebestyén László


Vélemények, hozzászólások

A hírhez még nem érkezett hozzászólás. Hozzászólok.

2022. August 11., Thursday,
Zsuzsanna , Tiborc napja van.

Látogatóink száma a mai napon: 16028
Összesen 2009. június 2. óta : 32214489