Hogyan jelenítsük meg a megjeleníthetetlent?

reformatus.hu - Pap Lázár, 2022-07-18 11:53:13

A rossz beidegződések következtében a puritánságot gyakran összetévesztjük a képzőművészet negligálásával – hívta fel a figyelmet Lőrincz Zoltán művészettörténész, teológus. Úgy véli, hogy Krisztus alakját csak absztrakt módon van értelme ábrázolnunk, mert az isteni fenségét csak emberileg tudnánk feldolgozni.

Fotó: Hirling Bálint

Lőrincz Zoltán művészettörténész, teológus 1951-ben született Debrecenben. Szülővárosában tanult a Hittudományi Egyetemen, majd művészettörténetet tanult többek között Svájcban és Angliában is. Művészettörténetből doktorált, később habilitált. Oktatóként tevékenykedett a szombathelyi főiskolán, majd a Kaposvári Egyetemen, amelynek emeritus professzora. Vendégelőadóként tanított Bécsben és az oxfordi egyetemen is.

__

Jelenleg Pápán látható a Miatyánk kortárs ábrázolásaiból készült kiállítása, a témában nemrég jelent meg a második könyve. Milyen a fogadtatása ezeknek református körökben?

Nekünk reformátusoknak, problematikus a viszonyunk a képekkel és a kiábrázolásokkal. Az említett kiállításon, illetve az első Miatyánk ábrázolásaival foglalkozó könyvemben is látható Petky Péter egy alkotása az Atyaistenről. Amikor a tárlat nálunk járt Kőszegen – az anyagyülekezetemben – az egyik presbiter teljesen felháborodott a festmény miatt, négy év után a mai napig nem értem, hogy miért. Mindkét ezzel foglalkozó könyvemben külön fejezetet szenteltem a kiábrázolhatóság kérdésének. Ezekben is leírom, hogy nem szabad összetévesztenünk a liturgikus teret és a kiállítóteret. Ha megnézzük, hogy az 1567-es alkotmányozó zsinat mit mond a kérdésben, akkor a következőt találjuk: „a képeket helyben hagyjuk polgári használatra”. A liturgikus tér egy teljesen más kérdés… Talán a reformátusok művészetekhez való hozzáállását új alapokra lehetne helyezni. A rossz beidegződések következtében a puritánságot gyakran összetévesztjük a képzőművészet negligálásával. Szerencsére a Károlin folyó kutatások finomítják szemléletünket.

Ábrázolhatjuk egyáltalán Krisztust?

Theodoor Galle-nak a hamburgi Kunsthalléban van egy 1603 körül készült metszete, amelyen Jézust mint a festők modelljét ábrázolja. Ott áll Krisztus egy domb tetején a kompozíció közepén, és a festők palettáján megjelenik a kép, de mindegyikük mást fest. Goethe mondta, hogy mindenki azt látja a világból, ami a lelkében van.

Gondolja végig, miként jön létre egy műalkotás! Adott a környezet, a világ, amelyről impressziót kapunk, ezt az ősképet ragadja meg az emberi elme, erről készül egy kép, amely absztrakció révén jön létre, és ezt vetítjük ki egy kompozícióba. A művészetpszichológia, művészetszociológia pontosan ezért tudja megállapítani, hogy milyen személyiség hozta létre az adott műalkotást. Krisztus alakját mi csak atropomorf módon tudjuk megragadni, az isteni fenségét csak emberileg tudjuk feldolgozni. Ezért nem sok értelme van Krisztust ábrázolni, csak absztrakt módon.

 Theodoor Galle: A festők modellje, Jézus Krisztus (1603 körül)- Fotó: Hirling Bálint

A Biblia, valamint Krisztus példázatainak ábrázolásáról már készült két könyve, most pedig kettő a Miatyánk megjelenítéséről. Hogyan esett erre a választása? Ismerjük a közkedvelt bibliai témákat, amelyeket ábrázolni szokás, ez pedig nincs köztük.

A klasszikus művészettörténetnek megvannak a toposzai, ikonográfiai sablonjai: Krisztus születése, háromkirályok, pásztorok, angyali üdvözlet, a húsvét tematikája vagy éppen a pünkösd. Léteznek azonban olyan területek a Szentírásban, amelyeket kevésbé szoktak megjeleníteni vizuálisan. Ki fogja ábrázolni például Abdiás vagy Zakariás próféta szívbemarkoló történeteit? Érdemes lenne a Biblia minden szövegéhez, könyvéhez, evangéliumához, még a páli levelekhez is kompozíciót keresnünk, ha egyáltalán léteznek ilyenek. Ilyen gondolatok mentén jutottam el a Miatyánkig.

Rendkívül kevés sorozatban történő gondolkodás található a Miatyánkról a magyar kortárs művészettörténetben. Karátson Gábor, Simon András és Tóth Csaba készítettek csupán ilyen sorozatokat. Még a legjelentősebb katolikus szerzők sem gondolták végig mindezt, egyedül Tóth Csaba, ezért állnak az ő művei a legújabb kötet fókuszában. A reformáció környékén egyébként Cranach-nál, illetve Holbeinnél jelent meg a Miatyánk témája, de nem sorozatként, hanem kiemelve egyes fohászokat.

 Karátson Gábor: Mindennapi kenyerünket add még nékünk ma

Tóth Csabára katolikus művészként hivatkozott korábban. Okozott konfliktusokat esetleg, hogy másként látnak hitbéli kérdéseket?

Voltak vitáink bőven Csabával, ő egy majdnem fundamentalista módon gondolkodó hívő katolikus. Nyilvánvaló, hogy más mezsgyén gondolkodik, mint egy teológiát végzett református művészettörténész. Azonban közös bennünk, hogy mindketten arra keressük a választ, hogy megjeleníthető-e a megjeleníthetetlen és hogyan. Egy telefonbeszélgetés kapcsán sírva mondta Granasztói Szilvia, Karátson Gábor özvegye, hogy ők és a gyerekek minden nap háromszor, reggelinél, ebédnél és vacsoránál is elmondták a Miatyánkot. Számukra a Miatyánk az élet részét jelentette, nem elmormolt szöveg volt, hanem életforma, hitvallás. Megragadható-e ez egyáltalán és miként?

Csaba – nagyon tisztelem és becsülöm – adott pillanatban szerintem rendkívül sarkítva látja a dolgokat, igenekben és nemekben tud sokszor gondolkodni. Vegyük például a monokron színvilágát. Nem használ mást, csak a feketét, a szürkét és a fehéret. Belezárta magát egy olyan keretbe, amelyből ma már nem tud elrugaszkodni. Harminc éve dolgozik így. Fantasztikus rajztudással, anatómiai precizitással rendelkezik, de nem tud kilépni a saját maga teremtette 130-szor 130-as világából. De ugyanakkor hálás vagyok ezért a hitvallásért.

A kötetben nem csak Tóth Csaba sorozata szerepel. Mi alapján válogatott más művészek munkáiból?

Szerintem egy művészettörténeti kiadvány csak akkor állja meg a helyét mostanság, hogyha színes. Még a tiszteletdíjamról is lemondtam, hogy ebben a formában jelenhessen meg a kötet. Ahhoz pedig, hogy valódi színek is megjelenjenek, oldani kellett a monokróm színvilágot. A Miatyánkot általában a hegyi beszéd részének tekintik, így kerestem a hegyi beszéd megfelelő témáihoz képeket, illetve próbáltam kortárs anyagot is bevonni. Ebben segítségemre volt a Nemzeti Galériában látható Richter-kiállítás, azon belül is a festő Tiziano-sorozata.

Tiziano: Angyali üdvözlet

 Gerhard Richter: Angyali üdvözlet Tiziano után

 Gerhard Richter: Angyali üdvözlet Tiziano után

A könyvben azt írja, hogy azért redukálja Tóth a színeket, hogy ne vegyék el a figyelmet a tartalomtól. Sőt, a képre egy szövegrészletet is rátesz, egyértelműsítve a gondolatot mögötte.

Csaba mindig három gondolati síkon mozog. Megfesti az eredeti kompozíciót, mondjuk Csontvárynak a Magányos cédrusát. Erre ráfest mintegy konceptuális gesztusként egy feliratot, amely nem minden esetben vallásos témájú. A kép harmadik dimenziója pedig maga a cím: a borítóra Csontváry Magányos cédrusra került, az alkotás címe „Az akarat szabadsága”, felirata pedig „LEGYEN MEG A TE AKARATOD” . Ez a három elem erősítheti is egymást, de drámaian ellentmondóak is lehetnek. Egy ilyen szellemi háromszöget rajzol meg a festő, ez egy filozofikus gondolkodásmód, töpreng, vívódik, keresi a válaszokat.

A célja egyértelmű, a meggyőzés. Egy lengyel művészettörténész (Wittkower) azokat a korszakokat ítélte a legjelentősebbnek a művészettörténetben., amelyek során a művészet valamilyen ideológia, egyház, dogmatika szolgálatában állt. Ezzel nem tudok teljes mértékben egyetérteni, hiszen egy napraforgót vagy egy csendéletet is meg lehet festeni olyan gyönyörűen, hogy szinte transzcendens karaktert kap a kompozíció. A művészettörténetben rendkívül fontos a tartalom és a forma viszonya. A profán tartalom is lehet szakrális, de akár egy angyali üdvözlet vagy a kisded Jézus is megjeleníthető úgy, hogy a szakralitás, a transzcendens nem üt át azon a kompozíción, csak egy mosolygó bambinót látunk. Ezzel ellentétben nézzük meg Goyának a korsós lányát, ez a kép úgy van megfestve, hogy szinte a Madonnának a fenségével és eleganciájával jelenik meg az a lány. Átmegy egy transzcendens karakterbe, pedig csak egy vizes korsót cipelő lányról van szó.

Tóth nem lépi át a szövegközpontúsággal a képzőművészet határait?

Egyfelől igen, másfelől pedig nem. Pontosan az említett Richter-kiállítás kiváló példa erre. A művész fotókat fest meg, ezzel mégis teljesen új tartalmat ad nekik. Lazúrozza őket, láthatóak is, meg nem is a művek, a látszat és a valóság határán mozog minden.

A képi világhoz egyébként hozzátartoznak a betűk is. A reformáció korában ezekkel dolgozott a korábban említett Cranach és Holbein is. A reformáció „a kép diktatúrája”, hiszen a képeket sokszor a vizuális meggyőzés eszközének tekintették. A keresztény művészet is a Biblia Pauperum, illetve Biblia Laicorum megjelenésével kezdődött. Egyértelművé akarták tenni a Szentírás történeteit a szegények és az írástudatlanok számára is, hogy lássák, nem valami hókuszpókuszról van szó. Az erőteljes meggyőzés szándéka miatt ez rokonítható Tóth Csaba művészetével.

Tóth Csaba: Az akarat szabadsága

Hogyan működik a posztmodern korban a szakrális művészet, amely a „nagy kérdésekre” keresi a választ?

Vergődik és keresi önmagát. A kortárs művészet már az önreflexión és a keresésen is túllépett, óriási káosz van, ha szabad ilyet mondanom. Hazánkban nemcsak morális válság, hanem esztétikai válság is van. Eközben pedig tapasztalhatjuk, hogy nem vesznek képeket az emberek. Ki vesz ma képet? Kinek kell ma egy könyv? Nem tudom, hogy mi lesz a kortárs művészet sorsa…

El tudja képzelni, hogy ebből a káoszból a konkrét céllal rendelkező, szakrális, tanítani akaró művészet kiemelkedhet?

Mivel ez egy konstruktív gondolkodásmódot feltételez, jelen van ebben egyfajta figuralitás (közérthetőségre történő törekvés). Vegyük például Simon András egyvonalas rajzait (hihetetlen nagyvonalú leegyszerűsítés). Somogyi Győző szinte templomi művészetét idéző inkább processziót megjelentő képeit, de fantasztikus dimenziókat jelenítenek meg Nádas Alexandra alkotásai, de Aknay János és Kisléghi Nagy Ádám alkotásairól sem szabad elfelejtkeznünk itt. De a kiadvány Tóth Csabát állítja középpontba, aki meggyőzően és hitelességre törekedve festette meg ezeket a képeket.

 Tóth Csaba: Képírás és példabeszéd

Egy hitvalló művész el tudja választani a hitét a művészettől? Továbbá egy nem hívő művész képes hitelesen szakrális műveket alkotni?

Ha egy művész önazonos akar maradni, akkor nem árt, hogyha a hite és a művei valamilyen módon szinkronban vannak. Egy nagy művész létrehozhat olyan műalkotást, ami egy kívülállónak hitelesnek tűnhet. A transzcendensről, Istenről hitelesen csak úgy lehet nyilatkozni, hogyha van istenélményünk, nem pedig egyházélményünk van. Ezt sokan összekeverik és felcserélik. Istenélmény szükséges, ekkor válik a szakrális témájú művészet hitelessé. Lehet nagyon jó kompozíciót készíteni, ha a szakmai tudásunk megvan hozzá, lehet, hogy egy kívülálló megáll, és azt mondja, hogy neki ez már szakrális, de ha valakinek istenélménye van, az átsüt a képein.

Milyen témák foglalkoztatják mostanság?

A tízparancsolat jár a gondolataimban, de még nem tudom, lesz-e belőle valami. A két kőtábla még a református templomokban is gyakran megjelenik a szószék környékén. Gondoljuk csak végig, miként lehetne ábrázolni azt, hogy „Ne lopj!” vagy „Ne paráználkodj!” Milyen kompozíciókat lehetne ebben a témában összegyűjteni, egy olyan korban, amikor a hamis kezd igazzá válni és igaz lesz ismeretlen, megfoghatatlan fogalom, valamint erkölcsi kategória? Tépelődök és gondolkodom.

__

Bibliográfia:
Lőrincz Zoltán: A Miatyánk a kortárs magyar művészetben, Dunántúli Református Egyházkerület, Pápa, 2020.
Lőrincz Zoltán: „Mi csak visszáját látjuk itt”. Gondolatok a Miatyánk-ábrázolásokról és Tóth Csaba Miatyánk-sorozatáról, Savaria University Press, Szombathely, 2022.

Kiállítás:
Miatyánk a kortárs magyar művészetben című kiállítás a pápai Pannonia Reformata Múzeumban szeptember 24-ig megtekinthető.

 

 

 

 

 


Vélemények, hozzászólások

A hírhez még nem érkezett hozzászólás. Hozzászólok.

2022. August 15., Monday,
Mária napja van.

Látogatóink száma a mai napon: 9846
Összesen 2009. június 2. óta : 32269854