Gályarabokra emlékező istentisztelet Nápolyban

Nyugalmazott református és evangélikus lelkipásztorok és egyháztagok egy csoportja Kardos Péter ny. lelkipásztor szervezésében gályarabjainkra emlékező istentiszteletet tartott május 8-án Nápolyban, az ottani németajkú evangélikus egyházközség templomában. Ez alkalomból elhelyeztek a templom bejáratánál egy emléktáblát.
A háromnyelvű (magyar, német angol) emlékező istentiszteleten Fabinyi Tamás ev. püspök az evangélikus egyház, Vladár Gábor, a MRE Doktorok Kollégiuma elnöke a református egyház képviseletében mondott beszédet.
Az alábbiakban Vladár Gábor beszéde olvasható.

(Gályarab emlékmű Náplyban: Szabó Levente és Polgárdi Ákos alkotása)
„Nem felejthetjük el a gályarabság sokezer áldozatát, közöttük a 40 magyar református és evangélikus prédikátort, akik ’hitük által még holtuk után is beszélnek’. (Zsidók 11,4)”

Szeretett Testvéreim! Tisztelt Emlékezők!

350 évvel ezelőtt megrendítő támadás érte a 17. századi Magyarország értelmiségének legnépesebb táborát, a protestáns prédikátorokat és tanítókat. A katolikus főpapság – a bécsi kormányzat segítségével – ekkor emelte állami szintre a már korábban elkezdett protestánsüldözést hazánkban. Több mint 700 prédikátort és tanárt idéztek be 1674. március 5-ére a Pozsonyban felállított rendkívüli törvényszék elé. A beidézetteknek mintegy a fele jelent meg. Bár ebben a látványorientált, monstre kirakatperben koholt politikai vádakat hangoztattak ellenük, de valójában nem a „rebellióért”, hanem a „religióért”, azaz vallásuk miatt idézték be őket, ahogyan a gályarab krónikaíró fogalmaz (Kocsi Csergő Bálint).

Az ítélethirdetés szerint halálbüntetés várt rájuk. Megmenekülésük egyetlen útja a hitükről és a hivatalukról való lemondás, vagy pedig a külföldre való távozás. Ennek ellenére 46 evangélikus és 47 református prédikátor és tanár vállalta a halálbüntetést hitének és hazájának szabadságáért. Az európai protestáns államok felháborodása miatt azonban a bírák megváltoztatták a halálos ítéletet: királyi kegyelemből - nápolyi gályapadokra lettek száműzve, ami a lassú, de biztos halált jelentette.

Közel egy évi kényszermunka és mindenféle testi és lelki megaláztatások után indították el őket bilincsbe verve, Nápolyba. Útközben többen meghaltak, néhányan megszöktek, másokat olasz földön börtönben tartottak, a gályákra való eladásig. A nápolyi kikötőbe érkezve 1675. május 7-én szám szerint 30 foglyot adtak el. A hajókon dolgoztatták őket gályarabként, embertelen körülmények között, mígnem Michiel de Ruyter holland tengernagy 1676. február 11-én ki nem szabadította őket.

Kedves Honfitársaim! Tisztelt Egybegyűltek!

Miért kell még 350 év után is emlékeznünk és emlékeztetnünk történelmünknek erre a szomorú időszakára? Sőt, kérdezhetnénk tovább: Kik voltak ezek az emberek, akik a személyes fenyegetettségen túl a hitükért és hazájukért hozott, elkerülhetetlen szolgálatként vállalták e mérhetetlen szenvedést? Hogyan tudták magukra venni egy olyan élet terhét, melynek megoldását, a kiutat – emberileg nézve – nem láthatták előre? Alapelvként először is mondjuk ki: az események mostani felelevenítésének semmiképpen nem lehet célja a felekezetek közötti viszály keltése. Valljuk viszont, hogy a helyes emlékezésnek gyógyító, életet és közösséget formáló ereje van. És ha mi, ma, összehasonlíthatatlanul más körülmények között élve és gondolkodva, esetleg értetlenül fogadnánk a gályarabok bátorságát, ez elsősorban a mi gondunk volna.

Ezek az emberek benső bizodalmuk és külső szabadításuk vágya között őrlődve is hitték, hogy életük végső meghatározója nem a külső ellenerő, hanem a hozzájuk naponként lehajló isteni kegyelem. Hitték: sorsuk nem a gályához van kötve, mert egész életre szóló Isten-kapcsolatuk a mennyhez köti őket. Tudták: az evező nem csak meggyötör, hanem előbbre, Isten felé is viszi életük hajóját. Ezért nem a halálfélelem foglyaiként menekültek Istenhez, hiszen őbenne bíztak ”eleitől fogva”. Ezért mindazt, ami külsőleg történt velük, beépítve belső, hitbeli koordináta-rendszerükbe, életük részévé tudták lényegíteni.

A saját nemzeti és hitbeli sorsközösségükhöz tartozást életparancsnak tekintették, ezért nem tetszelegtek az ártatlan áldozat szerepében. Nem akartak „hithősök” lenni, hanem: amint lehetett, siettek haza gyülekezeteikhez, szolgálni. A gályarabok számunkra koronatanúk, valahányszor igazolnunk kell a magyar protestantizmus jogát az élethez. Kétféle volt a hitvallásuk, háromféle a nyelvük, mégis itt valósult meg először magyarhoni evangélikusok és reformátusok között az igazi testvéri közösség, még ha csak egy rövid időre is. Hiszem, hogy sorsukkal ma is tanítanak minket.

A gályarabok debreceni emlékoszlopa előtt tisztelgő II. János Pál pápa (1991) utóda, a nemrég elhunyt Ferenc pápa 10 évvel ezelőtt a napjainkban világszerte üldözött keresztyénekkel kapcsolatban a „vér ökumenéjéről” beszélt. (Ferenc pápa videó-üzenete az USA-beli Phoenixbe, 2015. május 23-án, a „Keresztyén egység napján”) Gályarabjaink esetében mi most a szenvedés, a vértanúság „ökumenéjére” emlékezünk; azokra az őseinkre, akiknek szívét a Krisztusért való együtt szenvedés tüze eggyé forrasztotta, és akik életüket az evangélium erejébe vetett hittel élték meg és fejezték be. Akár Nápoly vagy Szicilia földje fogadta be őket, akár a tenger hullámai nyelték el, vagy éppen magyar földben nyugszanak, mi, maiak az ő énekeiket énekeljük tovább Isten vándorló népeként, az egy Krisztus-test tagjaiként.

Ebben az emlékezésben nem maradhat említés nélkül a nagy holland admirális, Michiel de Ruyter neve, aki élete legnagyobb győzelmének nevezte gályarab hittestvéreinek kiszabadítását, meggyalázott emberségük visszaadását. Ő, mint nemzeti hős, természetesen a hollandoké, de hívő keresztyén emberként mutatott szabadító tette alapján a mienk is. Így Nápoly immár számunkra nem csak a szenvedés, hanem a szabadulás helyévé is lett.

Ezért hoztuk el most egyházaink tiszteletének szerény jelét, hogy emléktáblára vésve elhelyezzük azt itt, Nápolyban, a gályarabok szenvedésének és szabadulásának emlékhelyén. Ez az emléktábla és a mellé helyezett virágok hadd hirdessék, hogy a hálás utódok szívében-lelkében 350 év után is él az igazak emlékezete (Péld 10,7a). Legyenek áldottak!