Pro Pannonia Reformata díjat kapott Köntös László

A Dunántúli Református Egyházkerület Közgyűlése 2025.10.11-én Pro Pannonia Reformata díjat adományozott Köntös Lászlónak, a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei volt igazgatójának, a Dunántúli Református Egyházkerület két ciklusban volt lelkészi főjegyzőjének, a Dunántúli Református Egyházkerület egyházkerületi kommunikációs igazgatójának. A díjazottat Steinbach József püspök méltatta. A laudáció és Köntös László köszönőbeszédének teljes szövegét adjuk közre.

Szólj!

Köntös László méltatása 2025. október 11-én, a Pro Pannonia Reformata díj átadásakor

 „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass…” (Cselekedetek 18,9)

Főtiszteletű Főjegyző Úr! Kedves Szolgatársam és Családod! Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés!

Hadd kezdjem laudációmat e gazdag életpálya áldásainak száraz tényeivel, utána pedig hadd legyek hálaadással méltató, majd egészen személyes. Köntös László 1953. április 22-én Budapesten lelkészcsaládban született. Édesapja Litéren, Magyaralmáson és Fehérvárcsurgón volt lelkipásztor, édesanyja Bodajkon és Móron tanított. Nagyapja csopaki, dédapja bodajki kántortanító volt. 1971-ben érettségizett a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában. Azt követően a Budapesti Református Teológiai Akadémián tanult, ahol 1976-ban szerezett lelkészi oklevelet. Tanulmányai befejezése után Körmenden volt segédlelkész. Onnan a 80-as évek elején a Reformátusok Lapjához hívták. Az országos lap munkatársa, majd szerkesztő helyettese volt 1991-ig. Közben 1983–84-ben Princetonban (USA, New Jersey) volt ösztöndíjas, ahol teológiai magiszteri fokozatot szerzett. 1991-ben megvált a Reformátusok Lapjától, mert elfogadta az amerikai Allen Park (Michigan) gyülekezetének meghívását. Ám 1993-ban Feleségével úgy döntöttek, hogy hazajönnek.

Hazatérése után 1993 őszén az egyházkerület közgyűlése a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek igazgatójává választotta.  A történelem viharai súlyos károkat okoztak az intézményben, amelynek teljes újjászervezésére a rendszerváltás után nyílt lehetőség. Köntös László hűséges, fáradhatatlan munkájának eredményeként az elmúlt évtizedek alatt az intézmény mindhárom részében, a könyvtárban, a levéltárban és a múzeumban ma országosan elismert, magas színvonalú szakmai munka folyik. Igazgatói tisztsége alatt sorra jelentek meg egyházi-közéleti írásai, amelyek által ismertté vált a dunántúli gyülekezetekben. Az írás, az egyházi sajtó ügye iránti szenvedélye olthatatlan volt.  1997-ben indult a Dunántúli Református Lap, amelynek felelős szerkesztői tisztségére az egyházkerületi közgyűlés megválasztotta. Gyűjteményi igazgatói tisztségével párhuzamosan, 2009-től két cikluson át, 2020. december 31-ig az egyházkerület lelkészi főjegyzői tisztségét is betöltötte. Főjegyzői és igazgatói pályafutásának egyik legfontosabb állomása a református ótemplom felújítása és a Pannonia Reformata Múzeum létrehozása, valamint a kerületi kommunikáció megújítása volt. Meghatározó szerepet vállalt a 2009. június 2-án elindult egyházkerületi honlap, a refdunantul.hu létrejöttében, később a Reposzt blog alapításában. A honlapnak ma is felelős szerkesztője. A dunántúli lelkipásztorok igehirdetéseiből évenként megjelent igehirdetés gyűjteményeknek a szerkesztője, és az egyházkerületi rétegtalálkozók szervezésében is részt vett. 2021. január 29-én tartott Egyházkerületi közgyűlés kommunikációs igazgató tisztségre választotta. Felelős szerkesztője lett a 2021 februárjában indult megvanírva.hu internetes felületnek. A Dunántúli Református Lelkészegyesület elnöki tisztét 2001. november 12. és 2020. december 31-e között töltötte be.

A Tudományos Gyűjtemények igazgatói tisztségéből egészségügyi okokból 2024. december 31-i hatállyal kérte felmentését az egyházkerületi közgyűléstől. Felesége, Ambrózi Ilona, aki nyugdíjba vonulásáig a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának angoltanára volt. Négy gyermeke van Viola, Mihály, Borbála és Fruzsina. Kitüntetései: 2000-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, 2014-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, 2020-ban Pápa Városért Érdemérem kitüntetést vehette át.

Mindezeket összegezve következzék hálaadó méltatásom. Köntös László, korábbi dunántúli gyűjteményi igazgatónk, két cikluson át egyházkerületi főjegyzőnk, jelenleg is kommunikációs igazgatónk a 21. század első két évtizedének karakteres és meghatározó szolgája; túl a Dunántúlon, az egész magyar reformátusság közéletére nézve is. Ezt a tényt igazolják írásai, egyházkerületi kommunikációs szolgálatának számos területe, valamint minden megnyilvánulása, miként a Dunántúli Tudományos Gyűjtemények négy intézményének felvirágoztatása is; hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Teológiai tudása, összefüggéseket meglátó, és az egyházért az egyházi belterjességen is messze túltekintő olvasottsága és látása páratlan. Írásai a közélet aktuális eseményeit elméleti és teológiai magasságokba emelik, ezért a közéleti és nemes értelemben vett politikai szemlélete messze túlmutat a napi csatározásokon, hiszen ezek a publicisztikák a megváltás krisztusi, egyetemes magasságába emelik az aznapi témát, az arra adott hitvalló reflexiói által. Az aznapiság örökérvényű lesz. Számtalanszor kimondja, hogy az emberi történelem legnagyobb nyomorúsága, hogy emberi erővel képtelenek vagyunk megoldani a problémáinkat, ezért Isten halálon túlmutató, megváltó, üdvözítő szeretetére szorulunk. Ez a legmagasabb szintre helyezett közéleti látás. Köntös László írásai által a napi témák nem mindennapivá lesznek. Szerinte nincs más valódi válasz a történésekre, csakis a végső reménység, amit a teológia eszkatológiának nevez. Az egyház legnagyobb hűtlensége és hiteltelensége pedig éppen abból fakad, hogy ezt a végső reménységet kilúgozza az üzenetéből, aminek következtében minden örök és biztos isteni érték is relatívvá válik; már csak vélemények lesznek, miközben egy apokaliptikus káosz felé haladunk. Ezek az írások ugyanakkor mindig hangsúlyozzák, hogy a szabadító Isten a történelem és az események Ura, ezért soha nem szabad reménység és bizonyosság nélkül élnünk. Köntös László történelemszemlélete, benne az aktuális események értelmezése tehát mindig az örök reménységből fakadnak. Kemény, de teológusi és intelligens kritikáját soha nem rejtette véka alá, de mindig a féltő szeretet vezette, amely erős, mint a halál, hogy megóvjon a haláltól (Énekek éneke 8,6).

Köntös László az imént említett teológiai emelkedettség által azonban nem megkerüli a keresztyén hitből következő konkrét válaszokat egy adott, napi helyzetet illetően, hanem határozottan állást foglal, még a legkényesebb helyzetekre is reagálva. Köntös László soha nem tudta elviselni, hogy az egyház hallgat, mindenki hallgat, miközben a fülünk hallatára és a szemünk láttára kérdőjeleződnek meg a keresztyén hit és kultúra legalapvetőbb értékei, még az egyházon belül is. Legutóbb, 2025 kora tavaszán, telefonon említette nekem, hogy most már meg bírta állni, hogy egy aznapi írásra ne válaszoljon. De hangjából kihallott: ugyanúgy feszíti a hitvalló mondanivaló, mint eddig. Talán annyit elmondhatok, hogy testi szemeinek megromlása is akadályozhatja ebben. De a kérdés ugyanaz: Meddig megyünk még el az önfeladásban? Köntös László karakteres abban is, hogy soha nem bírta elviselni a farizeusi képmutatást, amelynek számos megnyilvánulását ma is tapasztaljuk…

Ezért Köntös László egy prófétai bátorsággal megáldott, hitvalló szolga. Hitt, ezért szólt (2Korinthus 4,13). Nem félt, hanem szólt, nem hallgatott (Cselekedetek 18,9), amikor a keresztyénség ügyét, benne a népegyházat, a ma is eleven örökséget és értékeket bántás érte. A Dunántúli Református Egyházkerület pedig ehhez a szóláshoz mindvégig teret adott, így járulva hozzá a hitvallásokhoz.

Ám az írásokon túl számos példát említhetnék arra nézve, amelyben teológiai látása érvényesült. Ilyen volt az ótemplomi kiállítás koncepciójának megtervezése, ahol nem tárgyak lettek egymás mellé helyezve, hanem egy hitvallásos fonalra fűzte fel az anyagokat, érvényesítve a keresztyén reménység nélkülözhetetlen szemléletét. Az állandó kiállítás címe is erre utal: Hajlék az örökkévalóságban.

Személyesen is hálát adok egykori főjegyzőmért, két püspöki ciklusomon át mindenben inspiráló szolgatársamért. Jaj, de szép volt az első püspöki ciklus tartalmi gazdagsága, amit aztán sok minden felülírt, mert az Úr akarata máshová helyeztette velünk a hangsúlyt, és kiemelt időszakban kellett helytállnunk, amelyet most napraforgó módjára sokan – számunkra érthetetlenül és elfogadhatatlanul – kételkedve értékelnek, miközben mindenki megkapta a magáét…. Akinek van füle, hallja. Köntös László óriási munkabírása is példa volt számomra, folyamatosan publikált, szerkesztett, szervezett, vezetett, új meglátásokat érvényesített; nem az egyház megújításáért, hanem azért a Jézus Krisztusért, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8). Soha nem értette a megfáradást, a kiégést, a felesleges lelkizést, a lustaságot, a gyávaságot, hiszen szent küldetésünk van; ugyanakkor keménysége Őt magát soha nem tette érzéketlenné.

Erre az ünnepi alkalomra megjelentettük a szóban forgó írásokat, háromszor hétszáz oldalban, azaz három vaskos kötetben, „Hittem, azért szóltam” címmel. Ezek az írások 2011-2024 között jelentek meg online felületeken, amelyek aztán országosan, az egyházi belterjességet is túllépve, olvasottak és szemlézettek lettek. Hálát adunk az Úrnak, hogy ez a kötet megíródott és megjelenhetett, majd eljuthat minden könyvtárunkba és dunántúli lelkészi hivatalunkba és intézményekbe okulásul, és buzdításul, mit jelent a szószéken túl hitből szólni, olyan területeken, ahol manapság alig merjük felvenni a küzdelmet, noha soha nem lehetünk a meghátrálás emberei (Zsidókhoz írt levél 10,39).

Dicsőség az élő Istennek! Köszönet Főjegyzőnknek! Áldjon meg Téged az Úr mindenkor!

 _______________________________________________________________

Mindent annak köszönhetek, hogy egy kicsiny, dunántúli, falusi gyülekezetből jövök

Főtiszteletű Püspök Úr, Főgondnok Úr, Főtiszteletű Közgyűlés!

Nagyon köszönöm. Nem akarok álszerény lenni, ez az elismerés nagyon jólesik. Ugyanakkor a hit józanságával látni kell, hogy ez a díj nem az egyénről szól, túlmutat önmagán, a pannonia reformátára, a dunántúli reformátusok közösségére. A közösség megelőzi az egyént. Innen nézve teljesen világos előttem, hogy a dunántúli reformátusság nélkül én egy szellemi hajléktalan lennék, aki tehetetlenül bolyong a semmiben. Mindent annak köszönhetek, hogy Isten eleve elrendelt akaratából egy kicsiny dunántúli falusi gyülekezetből jövök. S ez nem valamiféle nosztalgikus visszaemlékezés, hanem annak a felismerése, hogy ebben a gyülekezetben nyílt meg számomra az út az igazság megismerése felé. A gyülekezet az alap. Gyülekezet nélkül az egyház csak egy buborék, amely bármikor kipukkanhat. Az igazság pedig az, hogy Isten írott és testté lett Igéje nélkül az emberi lét ebben a világban értelmezhetetlen. Annál sajnálatosabb, sőt tragikus, hogy ezt az egyetemes, objektív és kizárólagos alapigazságot a nyugati keresztyénség nagy része elfelejtette, s magáévá tette azt a hamis látást, hogy keresztyénség és modernitás szétválása történelmi szükségszerűség. Nem az. A nyugati világban ma uralkodó eszmevilág, vagyis az állítólag nem létező, de mégis mindent átható korszellem, hamis elvi alapokon nyugszik, ráadásul úgy, hogy ennek a világmagyarázatnak a végérvényes igazságát senki nem bizonyította. Amit ma a technikai nehézfegyvereket felvonultató tudatipar normatív világnézetként akar beállítani, az egy tévedés, amely nem egyszer kifejezetten agresszív módon viszonyul a keresztyén világmagyarázathoz.

Minden egyházi szolgálatomban az a meggyőződés vezetett, hogy amit Isten Igéje mond az emberről és világáról, az igaz, s ezért nem szabad behódolni az ügyeletes szekuláris mitológiának, bármennyire is divatos. Az igazság kimondásának elsődleges formája az igehirdetés, és elsődleges helyszíne pedig a gyülekezet. Ezért, bár én nagyrészt intézményben végeztem szolgálatot, mindig ez két szempont vezérelt: hűség az igazsághoz mindenféle szellemi nyomással szemben, és az a hit, hogy minden egyházi szolgálatnak csak a gyülekezetekre nézve van értelme.

Köszönöm Márkus Mihály püspök úrnak a támogatását és bizalmát. Emberileg szólva enélkül soha nem lehettem volna gyűjteményi igazgató. S köszönöm azt az önállóságot, amelyet biztosított a számomra, amely nélkül soha nem kezdhettem volna neki a Gyűjtemények teljes újjáépítésének. Hálás vagyok az Úrnak, hogy olyan hűséges, odaadó és magas szinten felkészült munkatársakat adott, akik nélkül a könyvtár, a levéltár és a múzeum teljes megújulása elképzelhetetlen lett volna. Köszönöm az Egyházkerület közgyűlésének a több mint három évtizeden keresztül mutatott bizalmát. Biztos vagyok abban is, hogy az Egyházkerület Közgyűlése az elnökség javaslatára jó döntést hozott, miután egészségügyi okok miatt felmentésemet kértem igazgatói tisztem alól, és Gerecsei Zsolt esperes-lelkipásztort választotta meg új igazgatónak. Az Úr áldja meg őt és a Gyűjtemények minden munkatársát.

Köszönöm Steinbach József püspök úr méltató szavait. Jószívvel emlékezem vissza a gyülekezetek bizalmából püspöksége alatt végzett főjegyzői szolgálatomra. Különösen az első ciklusra, amikor sok újszerű kezdeményezésünk országos visszhangot is kapott, miközben a Gyűjteményekben továbbra is önállóan végezhettem a munkámat. Köszönöm az elnökségnek, az esperes-gondnoki karnak, a püspöki hivatal munkatársainak a támogatását, szeretetét. Jó volt velük dolgozni.

Azt meg különösen köszönöm Steinbach püspök úrnak, hogy önkéntesen vállalt közírói szolgálatom a Dunántúli Református Egyházkerület keretein belül valósulhatott meg püspöksége alatt. Nem tudom, hogy más egyházkerületben közírói törekvéseim milyen fogadtatásra találtak volna, erről nincs tapasztalatom. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy itt, a Dunántúlon születhetett meg elsőként az egész hazai keresztyénségen belül a nagy visszhangot kiváltott keresztyén közéleti blog, a Reposzt, s itt működik a Meg van írva. Ez Steinbach püspök úr támogatása nélkül nem lett volna lehetséges. Ugyancsak köszönet mindkét blog egykori és mai áldozatos munkatársainak. Azt is nagyon köszönöm püspök úrnak, hogy első két kötetem után közéleti írásaim közel teljes gyűjteménye három terjedelmes kötetben a napokban megjelenhetett. Ezek vállaltan konfliktusos írások, nem kis kockázattal. Korlenyomat a jelenkorról a jelenkornak, de még inkább az utókornak. Ha lesz. Korlenyomat egy konzervatív magyar református megszólalásról abban a kultúrharcban, amely a mai nyugati világ kulturális arculatát mélységesen meghatározza, s amelynek alapvető kérdése a keresztyén civilizációhoz való viszony.  Majd a mindenkori olvasó ítéletet mond róla. Viszont, azt gondolom, rólam mindig lehetett tudni, hogy hol állok. Sajnálatos módon valamiért nem jöhetett létre országos szinten egy, a hagyományos keresztyénséget védő, korunk progresszív      szellemi irányzataihoz kritikusan viszonyuló közéleti blog, pedig Balog Zoltán püspök úr zsinati elnökségének kezdetén erre nézve többször is, a nyilvánosság előtt határozott szándékot mutatott. Aztán valamiért nem lett belőle semmi. Ebben egyedül maradtam. Ezt rendkívül sajnálom.

Köszönöm, hogy a Dunántúli Református Lapnál, a honlapnál és a Meg van írva blognál kommunikációs igazgatóként még mindig végezhetek szolgálatot. Ez püspök úr töretlen bizalma nélkül nem működne. Mint tudjuk és tapasztaljuk, a kommunikáció, különösen a blog kényes és érzékeny, néha aknásított terület.

Köszönöm feleségem és családom támogatását és végtelen türelmét. Ők a megmondhatói: nem vagyok egy könnyű eset.

Végül köszönöm az Úrnak, hogy egy olyan korszakban végezhettem szolgálatomat itt, Dunántúlon, amikor Magyarországnak a történelmi keresztyénség megmaradását, kulturális örökségét támogató kormánya van. E támogatás nélkül a Pápai Református Kollégium intézményei, benne Gyűjteményekkel soha nem újulhattak volna meg. Ezt annál is inkább tudom mondani, mert vannak emlékeim arról, milyen az, amikor egy kormány keresztyénségellenes. Ott, abban a kicsiny falusi gyülekezetben éltem át azt, amikor a reformátusság társadalmi bázisát, a birtokos parasztságot a szemünk láttára szétverték, iskoláit bezárták, értelmiségét szétkergették, tagságát másodrendű polgárokká tették. Nekünk, dunántúliaknak van történelmi tapasztalatunk arról, milyen az, amikor egy kormány szélsőséges esetben a keresztyénséggel szemben durván ellenséges, vagy jobb esetben egyszerűen nem tudja értékelni a keresztyénség történelmi teljesítményét. Sajnos ezt, noha nem olyan brutális formában, mint az ötvenes években, az elmúlt harminc évben is át kellett élnem, amikor az Ótemplomot be kellett zárnunk, s a gyűjteményi munkatársak közel egyharmadát el kellett bocsátanunk. Kívánom, hogy az utánam jövő nemzedékeknek ezt soha ne kelljen újra átélniük. Számomra nem olyan magától értetődő, hogy e szép ünnepi istentisztelet és közgyűlés után délután itt, a szomszédban, a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának dísztermében folytatódik majd a közgyűlés. Volt ugyanis idő, amikor nem mehettünk be oda. Mert elvették. Kéretik, hogy a fiatalabb nemzedékek ezt mindig tartsák észben, amikor tájékozódni kívánnak napjaink zűrzavaros közéletében. Engedtessék már meg nekem, hogy ilyen történelmi távlatból lássam jelenünket és jövőnket. Nem mintha az egyház jövője a politikai széljárástól függene. Az egyházon a pokol kapui sem vehetnek diadalt. Viszont, ha ez az eszkatológikus öntudat megroppan, nincs az a politikai hatalom és nincs az a pénz, ami meg tudna tartani bennünket.

Még egyszer, nagyon köszönöm. Az Úr legyen a mi őriző pásztorunk.

(A Pro Pannonia Reformata díj átadásakor mondott köszönő beszéd. Pápa, 2025. október 11.)