A hűség öröksége

350 évvel ezelőtt szabadultak ki a hitük és szolgálatuk miatt elhurcolt magyar protestáns gályarab prédikátorok. Az évforduló alkalmából február 11-én tartottak megemlékezést Kocson, a gályarabok sorsát megélő és azt lejegyző Kocsi Csergő Bálint szülőfalujában. Igét Máté László, a Dunántúli Református Egyházkerület főjegyzője hirdetett: „Legyünk méltóvá a gályarab prédikátorok örökségéhez, a Krisztus örökségéhez, mert a győzelem hit által már a miénk.”

A 2011-ben felavatott emlékparkban, Kocsi Csergő Bálint református tanár és mártírtársai emlékének állított emlékműnél harangszóval, főhajtással és koszorúzással kezdődött Kocson a gályarab prédikátorok szabadulásának 350. évfordulóján az ünnepi megemlékezés.

A település szülötte Kocsi Csergő Bálint, református lelkész, a „pápai oskola rektora”, egyike volt a 40 gályarabságra hurcolt prédikátorainknak. A hitükért a szenvedést is felvállaló elhurcolt protestáns prédikátorok történetét ő jegyezte le. A helyi reformátusok és a község kiemelten ápolja a mártír előd, és vele együtt a hűségükért szenvedett társai emlékét.

A koszorúzás után a gályarabok szabadulásáért tartottak hálaadó istentiszteletet. Az emlékező közösséget a gyülekezet lelkipásztora, Nagy Péter köszöntötte: „A gályarab prédikátorok emlékezete ne csak a nehéz helyzetekben való kitartásban legyen velünk, hanem a Krisztussal megélt mindennapok része is legyen.”

Igét Máté László, a Dunántúli Református Egyházkerület főjegyzője hirdetett:
„Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt.” (Jel 3,5)

A gályarabok öröksége magyar reformátusságunk eltörölhetetlen része. Dunántúli református identitásunkra főként meghatározó, ezt fejezi ki címerünkben a gálya.
Ez az örökség a hűség öröksége. A főjegyző kiemelte, hogy az örökség olyan, mint a példázatbeli talentum: azért kaptuk, hogy éljünk vele, hogy használjuk, kamatoztassuk azt magunk s közösségeink életében: „Legyünk mi a megélői, felmutatói – ha csak töredékében is – annak a hűségnek, amelyet örökségül ránk hagytak a gályarab prédikátorok.” Olyan örökség ez, amely azért adatott, hogy gazdagítson bennünket.

Halállistának nevezték azt a könyvet, amelybe felvezették a gályarabok neveit. Máté László úgy fogalmazott, hogy ilyen „halállisták” ma is vannak. Létezik olyan világnézet, amely eltüntetné a keresztyénséget, mert nem szívleli azt az igazságot, hogy csak egy és igaz Úr van, Jézus Krisztus. Vannak, akik magyar református keresztyéneket sem szeretnének látni, a hűség öröksége ezért bátorításként adatott számunkra, hogy erőt kapjunk a harcra, a küzdelemre. Mert a gályarabok hűségében felismerhetjük Krisztus hűségét, amelyet értünk tanúsított kereszthalálával; ez a hűség a megváltás, az üdvösség. Krisztus öröksége az, hogy megváltásunk, bűnbocsánatunk, üdvösségünk, örökéletünk van! Mi pedig a hűségünkkel Krisztus győzelmét hirdetjük, amely nemcsak a földi szabadulásban, hanem a nehézségek, a kínok és szenvedések közepette is örök üdvösséges győzelem reménysége.
Legyünk méltóvá a gályarab prédikátorok örökségéhez, Krisztus örökségéhez, mert a győzelem hit által már a miénk.

Arról, hogy milyen szenvedés ellenében álltak meg hűséggel a prédikátorok, előadásában Roboz Péter lelkipásztor számolt be részletesen. Az 1670-es években a protestánsok teljes eltörlését Habsburg I. Lipót úgy kívánta véghez vinni, hogy megfosztja a gyülekezeteket lelkészeiktől és tanítóiktól. 1673-ban hamis vádakkal sikeresen lemondattak hivatalukról 33 lelkészt. Ezen felbuzdulva aztán 1674 március 5-re az ország összes kálvinista és lutheránus lelkészét és tanítóját (735 hitvalló protestánst, közülük 336-an meg is jelentek) Pozsonyba idézték. Az ország alatt ekkor a Dunántúlt és a Felvidéket értjük, a középső rész török hódoltság alatt volt, akik nem törődtek a felekezetekkel, Erdélyben pedig vallásszabadság volt. A két hónapig tartó tárgyaláson aztán koholt vádak alapján halálra ítélték őket. A végrehajtás következményeitől félve végül hónapokig sínylődtek várbörtönökben. A fogvatartottak közül negyvenkettőt embertelen, kegyetlen módon vezettek Nápolyba, ahol a megfogyatkozott foglyokat eladták gályákra. Kilenc hónapon át szenvedtek a legkegyetlenebb körülmények között a hajók evezőihez láncolva.

Sorsuk nagy nemzetközi visszhangot váltott ki, végül a holland flotta parancsnoka, de Ruyter admirális 1676 elején hajóhadával megjelent a spanyol fennhatóság alá tartozó nápolyi kikötőben, s követelte a prédikátorok és tanárok azonnali szabadon bocsátását. 1676 február 11-én szabadult meg a még életben lévő 26 hitvalló a gályák okozta szenvedésektől. A halál árnyékából kiszabaduló emberek láttán az admirális így szólt: „Sok győzelmet vívtam ellenségeim felett, de ez az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam… Mi csak Istennek voltunk eszközei, Istennek adjatok hálát!”
Az előadó szólt még a gályarabságra nem jutó hitvallók sorsáról is.
Végezetül a mai utódok szolgálatához kívánta a mártír elődök végsőkig elmenő sziklaszilárd hitét, a Krisztushoz és hazájukhoz hűséges helytállást.