A KŐ EL VAN VÉVE

Steinbach József püspök húsvéti üzenete

„…a kő el van véve a sírbolt elől.” (János 20,1)

A hatalmas követ emberileg nem lehet megmozdítani, miként egy sziklát sem tudunk moccanásra bírni puszta erővel. A kő a sírbolt szájánál kifejezi az emberlét önmagában elveszett állapotát. A holtpont börtönébe vagyunk zárva: ez az idő, a lehetőségek, a tehetség zártsága; a kapcsolatok, a szeretetlenség, az önzés, a konfliktusok és háborúságok zártsága, valamint a halál és az elromlott, kárt vallott életek zártsága. Babits írja erről az állapotról: „Vak dióként dióba zárva lenni, és törésre várni, be megundorodtam!” Sok mindent tehet az ember, de e lényegi problémákkal szemben tehetetlenül áll, ezeket a köveket még óriásdarukkal és robbantással sem tudjuk megmozdítani. Egyszer egy címlapon, vastagon olvastam a következőt: Félelem, fáradtság és undor.

Ekkor megzendül bennem Bach János passiójának grandiózus nyitó kórusa, amely az egyetlen, élő Isten páratlan hatalmát és dicsőségét zengi. Ez a mennyei zene tele van örömmel, bizonyossággal, mindenek feletti hatalommal, amely az isteni szabadító szeretet hatalma. Istennek ez a páratlan, teremtő és újjáteremtő, megváltó hatalma cselekedett, a követ elhengerítette a sírbolt elől, egyszülött Fiát feltámasztotta, a feltörhetetlen diót feltörte, az életet elsorvasztó zártságokat megnyitotta, bűnbocsánatot, új életet és örök életet adott nekünk. Tehát valójában minden rendben van. A húsvéti csodát nem bizonyítani kell, hanem meg kell hirdetni, vagyis bizonyságot kell tenni arról, majd megélni kell azt. Krisztus feltámadott, kit halál elragadott, örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk.

Ez az örömhír tehát nem engedi, hogy továbbra is pusztítsunk. Ez az örömhír közösségbe von Isten szeretetével, ezért innentől kezdve csakis az örök élet szépségét munkálhatjuk már ebben a földi világban is. Isten ingyen kegyelemből megszabadított a haláltól, kiszabadított az életre minket, elengedte bűneinket. Legyen ez az év az elengedés és az újrakezdés esztendeje! Hengerítsd el Urunk a mi szívünkről is a sírbolt kövét, adj ébredést, házban, egyházban, hazában, világban; adj békességet vezető és vezetett, barát és ellenség, ember és embertárs között. Nem élet az, ahogy most élünk! Nem mehet ez így tovább! Ragadjuk meg az isteni életet! Munkáljuk a másik ember életét! Járjunk az élet útján, amely a boldog megérkezés felé vezet! Áldott légy Urunk, hogy ez feltámadásod által lehetséges.

Egy hátulról látható, napozó, strandoló, szalmakalapos nőről alkotott festményt kaptam nemrégiben, amely verőfényes színekkel tündököl; nyugodtságában a boldog élet elevenségével vigasztal. Közben kipattant egy „nagylászlós” taktus a fejemből, egy kis húsvéti imádság: „adjon az Isten nevetést, / reggelt, amely kedvvel ér, / léptembe pergő dallamot, / szemembe tiszta ablakot…

„…a kő el van véve a sírbolt elől.” (János 20,1)