Az Úr szabadító, bátorító és tanúságra hívó Lelkével!

Közös missziói napon ünnepelt együtt a dunántúli református és evangélikus közösség. A hálaadásra két jubileum is okot adott: egyrészt a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület megalakulásának 450. évfordulója, másrészt a protestáns gályarabok 350 évvel ezelőtt történt szabadulása. A missziós napot a két egyházkerület közösen szervezte.

A 17. század második felére a katolikus főpapság – a bécsi kormányzat segítségével – állami szintre emelte a már korábban elkezdett protestánsüldözést hazánkban. 1674 március 5-re az ország összes kálvinista és lutheránus lelkészét és tanítóját (336-an meg is jelentek) Pozsonyba idézték. A két hónapig tartó tárgyaláson aztán koholt vádak alapján halálra ítélték őket. A végrehajtás következményeitől félve sínylődtek hónapokig várbörtönökben. A fogvatartottak közül negyvenkettőt embertelen módon vezettek Nápolyba, ahol a megfogyatkozott foglyokat eladták gályákra. Kilenc hónapon át szenvedtek a legkegyetlenebb körülmények között a hajók evezőihez láncolva. Sorsuk nagy nemzetközi visszhangot váltott ki, végül a holland flotta parancsnoka, de Ruyter admirális 1676 elején hajóhadával megjelent a spanyol fennhatóság alá tartozó nápolyi kikötőben, s követelte a prédikátorok és tanárok azonnali szabadon bocsátását. 1676 február 11-én szabadult meg a még életben lévő 26 hitvalló a gályák okozta szenvedésektől.

Ahogyan a hitükért való kiállásuk és szenvedésük egységet teremtett református és evangélikus között, úgy a rájuk történő megemlékezés is közös kiállás Isten megtartó kegyelméért. Így gyűltek össze május 16-án Sárváron a Nádasdy-várban dunántúli reformátusok és evangélikusok közös hálaadásra.
A helyszín a dunántúli protestantizmus egyik bölcsője, a környéken alakult meg az első protestáns gyülekezet. A pozsonyi vésztörvényszék által gályarabságra ítélt lelkészek közül15 (8 evangélikus és 7 református) 1674–75 fordulóján pedig a sárvári börtönben raboskodott.

A borús, szeles idő ellenére sokan eljöttek. A vár közepén felállított hatalmas sátor teljesen megtelt a nyitó istentiszteletre, ahol közösen szolgáltak a dunántúli evangélikus egyház vezetői Szemerei János püspök vezetésével és a Dunántúli Református Egyházkerület elnöksége, esperesi kara.

Igét Steinbach József püspök hirdetett: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura.” (Zak 4,6)

A gályarabokra emlékezve az ige első fő üzenete, hogy olyan Istenünk van, aki szabadító Úr, aki szabadítását egyszülött fiában, Jézus Krisztusban adta nekünk. A gályarabok Pozsonytól Nápolyig tartó menetelésükben, a kegyetlen gályarabságban, majd kimentésükben is megtapasztalták Isten szabadító hatalmát. A hitvallók példája az, hogy még a legnagyobb nyomorúságban is lehet reménységgel bízni Istenben, akkor is, ha ő e világon nem mindig ad testben szabadulást, akkor is, „reménység híján is reménységgel” hisszük, hogy Ő a szabadító Úr!

Az Úr biztató, bátorító Isten, aki Igéjével megszólít, Lelke élővé és hatóvá teszi a szabadítás örömhírét, az Evangéliumot. Hangsúlyozta, hogy csak az Ő Lelke, krisztusi szerető és szolgáló hatalma ad erőt és megtartást a nehézségekben.
Isten nemcsak hirdeti nekünk az Igét, hanem láttatja is azt. Ezt a látható bátorítást élhették át a gályarabok imádságaikban, énekléseikben, és ezt élhetjük át mi is az úrvacsora sákramentumában, amely nemcsak láttatja Isten szabadító és biztató Úr voltát, hanem az üdvösségre meg is pecsételi azt: „Köszönjük Szemerei püspök úrnak és a szervezőknek, hogy az Úri vacsora közösségében átélhetjük a közösséget Krisztussal és egymással, a bűnök bocsánatára az új és örökélet bizonyosságára. Nagy szükségünk van erre a közösségre!”

Szabadító, biztató Urunk tanúságra hívó Isten. Tudjunk tanúságot tenni az élet örömhíréről, arról, hogy Isten az élet Istene. Legyünk készek mindig biztatni másokat is a szabadító Isten Evangéliumával.
Fáradozásainkat az Úr megáldja, hogy épüljön a lelki templom családban, gyülekezetben, az egész világon.

Úrvacsora közösségével folytatódott az istentisztelet. A protestáns felekezetek 1973-tól vannak úrvacsorai közösségben, melyet a Leuenbergi Konkordia rögzített, Dunántúlon pedig közel két évszázados gyakorlata van a nagygeresdi egyezség (1833) értelmében, így reformátusok és evangélikusok együtt járulhattak az Úr terített asztalához.

Végezetül az egyházi vezetők megkoszorúzták a gályarabok emléktábláját.

Az alkalmon szolgált a pápai református gimnázium Parlando leánykara Parola Csaba vezetésével és a Sárvári koncert-fúvószenekar.

A nap további része kulturális programokkal folytatódott. Volt könyvvásár, koncertek, gyermekprogramok, bábelőadás, kiállítás, kézműves foglalkozás, valamint bizonyságtevő és a gályarabok sorsát bemutató előadások is elhangzottak.
Nagy érdeklődés volt a Reménytövis – Zenés versfüzér Istenről című program iránt is.

Nagy figyelem kísérte a teológiai „szerencsekerék” elnevezésű fórumbeszélgetést, amelyet Dr. Szabó Lajos evangélikus lelkész vezetett. A témakörök egy tárcsára kerültek, amelyet megforgatva választották ki az adott témából a kérdéseket. Akik pedig válaszoltak: Pálfi Zsuzsanna győri református lelkipásztor, Dr. Szabóné Mátrai Marianna evangélikus lelkipásztor, Steinbach József református és Szemerei János evangélikus püspökök. A jóhangulatú, de komoly témákat érintő fórumon szó esett többek között a keresztyén tanítás igazságáról-valóságáról, az ifjúsági misszióról, a Szentírás személyességéről, aktualitásáról, a lelkipásztori szolgálatról, és nyíltan arról is, hogy miként tudnánk békességteremtők lenni a világban, ha közösségeinkben sincs békesség…

Csordultig megtelt a vár klubterme Vladár Gábor és Lentulai Attila előadására is. A Pápai Református Teológiai Akadémia emeritus rektora a gyászévtized, a protestáns lelkészek és tanítók perbefogásának történelmi hátteréről, bebörtönzésükről és gályarabságukról beszélt, a Pápai Református Egyházmegye volt esperese pedig Komáromi Sülye István gályarabprédikátor életútját elevenítette fel.

Szemerei János püspök záró úti áldásában a dunántúli protestáns közösségek múltjára visszatekintve bizonyságot tett arról az Istenről, akinek a hűsége és irgalma kísérte a magyar protestantizmus történetét a kezdetektől az üldöztetéseken át a jelenig: „A pápai református és a győri evangélikus püspöki hivatalban ugyanazokkal a nevekkel indul a püspökök lajstroma – ez egy közös örökségünk” – mondta.

Így adhatunk hálát Istennek ezért a napért, amikor olyan közösségben lehetett együtt református és evangélikus, ahol a lényegben, Jézus Krisztusban egyek lehetünk, ahol megemlékezve hitvalló elődeink tanúságtételéről, azonközben egymást reménységre hangoltuk, és Isten igéjére figyelve átélhettük azt a csodát, hogy Isten Lelke átjárja életünket, szolgálatunkat, a múltból erőt merítve reménységgel tekintve a jövőre.