2010. október 9. Devecser - Ott voltunk

Múlt hétfő óta szinte minden órában aggódva figyeltem – s gondolom sokan figyelték – a  média híradásait az ajkánál bekövetkezett vörös iszap tározó balesetével kapcsolatban. Szinte percek alatt megtanultuk Kolontár, Devecser Somlóvásárhely vagy éppen a Torna patak nevét. Szembesültünk az emberi előrehaladás káros melléktermékei közüle egy újabb veszélyes dologgal, a lúgos vörös zaggyal, amely amihez ér, elpusztít.

A hétközbeni munkák mellett szerda óta formálódott bennem a gondolat, hogy szombaton el kell menni segíteni Devecserbe. 30 kilométer nem távolság Pápától. Attól függően, hogy hány embert tudunk összeszedni, indulunk autókkal, vagy akár autóbusszal is.

A devecseri plébániával vettük fel a kapcsolatot és jelentkeztünk önkéntes munkára. Vegyes érzelmekkel indultunk, hiszen voltak aggodalmak – nem tudtuk mit, és mennyire szabad komolyan venni a médiából hallott riogatásokból – mégis úgy éreztük, hogy mindenáron mennünk kell, mert ez a kötelességünk. Ha mást nem tudunk tenni, csak megfogni annak a kezét, aki mindenét elveszítette, vagy együtt sírni vele, vagy csak ott állni mellette... már akkor is tettünk valamit.
Szombaton reggel 8-ra már Devecserben voltunk. Szörnyű volt látni a televíziókból ismert képsorokat – most élőben. Igen, volt ahol az ablak szemöldökfáig volt vörös a fal, volt olyan kerítés, amely éppen csak kilógott a lezúduló lúgos zagyból...  A vasútállomás mögötti terület gyomorszorítóan nézett ki. Nem is tudom szavakban leírni.

Megérkezésünk után azonnal azt kerestük, hogy mit segíthetünk. A parókián akkor „indult” az élet, szinte néhány perc alatt benépesedett a környék. Munkára kész, reggeliző, kávézó emberekkel telt meg az udvar, aztán védőruha osztás – overall, műanyag köpeny, lúgálló kesztyű, lapát és a végén még vegyvédelmi csizma is... - komoly helyre megyünk, gondoltuk. 1/2 10-ig azonban nem mehettünk sehová. Utólag – összerakva az információkat – bizonyára a reggeli gátrepedés miatt nem kapott zöld lámpát az önkéntesek csapata. Minket a Karitász 40-50 fős csoportjának vezetője vett szárnyai alá, s tettük ezzel ökumenikussá a csoportot, s lementünk a városka legmélyebben fekvő területeihez, ahol szembesülhettünk az igazi pusztítással. Kidőlt kerítések, udvaron egymásra dobált bútorok, mindenfelé lom, és szemét, autó a kert végében, fűnyíró, szerszámok. Sok esetben felismerhetetlen darabok mindenfelé.

A feladatunk a porták udvarainak rendbetétele volt 6-8-an álltunk be egy-egy udvarba, hogy onnan az utcára készítsük a lomot, amit majd később konténerbe rakunk. (Konténerek csak jó 2órával később érkeztek meg) A ránk jutó porta takaros házába nem jutott be a zagy, mert 8-10 lépcsőre volt az aljzata a talajtól, de az udvaron az iszapár 1-1-5 méteres magasságig ért. A tulajdonos idős néni veje érkezett meg úgy 12 tájban, amikor könnyes szemmel mondott köszönetet azért, hogy eljöttünk nekik segíteni. Voltak olyan pillanatok, amikor nem is tudott szólni, csak csendben megveregette a vállunkat. 12 óra felé újabb segítő csoport érkezett az általunk takarított udvarba is, székesfehérvári laktanyából érkeztek katonák, akik már csütörtökön itt voltak, most pedig újra jöttek, s ha kell – gondolom én – hétfőn újra jönnek. Délután 1/2 2-ig dolgozunk az udvarban, majd felmentünk ebédelni. Ezt követően vegyes érzelmekkel indultunk haza (volt akinek 4-kor már más elköteleződése volt), mert igazából úgy éreztük – én legalábbis nagyon úgy éreztem – hogy szinte semmit sem tettünk. Pedig igenis tettünk valamit! Odaálltunk a devecseriek mellé, és átvettünk egy kicsit a teherből. Amit 1 ember több hét alatt tudott volna csak megtenni, mi el tudtuk végezni 3-4 óra alatt. Segítettünk. Jó érzés volt. S mindnyájan azt mondtuk, mihelyt lehetséges, újra visszamegyünk, mert ott a helyünk!

ifj. Márkus Mihály, lelkipásztor
Pápa

Fotók: MTI