"A keresztyénséget nem a történelmi múltja alapozza meg, hanem az, hogy az üzenet ma is érvényes." - beszélgetés Köntös Lászlóval

Sorozatunk harmadik részében az Egyházkerület főjegyzője, honlapunk felelős szerkesztője, arról is szól, hogy miért veszélyes ünnep a karácsony, miért történeémi tett szerinte az, ha valaki részt vesz egy vasárnapi istentiszteleten, beszél a kerületi vezetés egységéről és szervezeti kérdésekről, valamint az esztendő egyik legmegrendítőbb eseményéről: az iszapkatasztrófáról.

Milyen érzések, gondolatok fontosak az Ön számára ezen a karácsonyon?

Számomra karácsony már régóta a keresztyén alapozású európai közösségi identitás folytonosságának a legszemléletesebb kifejeződése. Szüntesd meg a karácsonyt, s romba dől a nyugati kultúra. Ezért ahol és ahogy lehet, a magam részéről mindig küzdök  az olyan tendenciák ellen, amelyek a karácsonyt le akarják választani Jézus történetéről. Ma az az abszurd helyzet állt elő, hogy aki karácsonyt összefüggésbe hozza Jézus történetével, történelmi tettet hajt végre. Igen, aki ma Igét hirdet, templomba megy, családi körben Lukácsot olvas, egyszerre korrigál és rekonstruál.

Más-e valamiben ez a karácsony, mint a korábbiak?

Igen, más. Az ősszel meghalt feleségem édesanyja, akit én nagyon szerettem.  Hiányozni fog. Mindig karácsonykor érezzük a legfájdalmasabban a veszteségeinket, a hiányosságainkat, a gyengeségeinket és az elégtelenségünket. A karácsony, éppen azért, mert van egy családias- intim vonulata is, veszélyes ünnep.

Vissza tudott-e már tekinteni az elmúlt évre?

Nem igazán, összefolynak a napok és az évszakok. Inkább azt mondanám, bennem van az egész elmúlt két év, mióta főjegyző vagyok, s az idő nem naptári évek szerint tagozódik.

Mi volt az elmúlt év legemlékezetesebb eseménye?

Talán az a pillanat, amikor gumicsizmában először álltam a vörös iszapban az egyik devecseri ház udvarán.

Mi volt az elmúlt év legörömtelibb eseménye?

Sok ilyen volt, pl. a dunántúli református orvosok találkozója, a fenyvesi ifjúsági találkozó, de a legnagyobb szabású nyilván a REND, itt, Pápán.  Nekem ezek a találkozók mindig is sokat jelentettek, mert átélhető formában nyilvánvalóvá tették, hogy hova tartozom. Ez nem kis dolog a mai világban, amikor iszonytató erők valósággal szétforgácsolják a keresztyén hagyomány közösségeit. Nem véletlen, hogy minden örömteli egyházi esemény valahogy találkozásokkal van összefüggésben. Nagy dolog, ha Isten színe előtt tudunk egymással találkozni.

Mi volt a legszomorúbb esemény?

Az iszapkatasztrófa. De mint minden tragédiában, ebben is ott volt a reveláció: Isten Isten, az ember meg ember.  Egyébként különös módon, a REND mellett ez volt az a második olyan esemény, ami a dunántúli reformátusságot a legszélesebb körben megérintette. Ilyen mértékű adakozásra alig volt példa. Ami azért vigasztaló, mert nyilvánvaló, hogy korunk „happy-kulktúrája” azért még nem hülyített meg mindenkit. Igenis, az ember a másik ember szenvedésében való részvétel által élheti meg a legmélyebben saját emberségét.

Mi volt a legnagyobb eredmény, és mi volt az, amit kudarcként élt meg az elmúlt évben?

Számomra nagy eredmény, hogy néhány karakteres kezdeményezésünk, mint pl. a nyakkendő nélküli látogatások, a prédikációs kötet, a rétegtalálkozók összekötődtek Dunántúllal, nagyon jó visszhangra találtak, nem csak Dunántúlon. S amit tavaly elkezdtünk, tudtuk folytatni az idén is. Számomra külön öröm, hogy a Dunántúli Ref. Lap és a Honlap „nem fáradt el”, a kezdeti lelkesedés nem bizonyult szalmalángnak. De a legnagyobb eredménynek mégis azt tartom, hogy Kerületünk egységes. Két év után már elmondhatjuk, hogy az átmenet az előző választási ciklusból a mostaniba minden zavar és feszültség nélkül zajlott le.  Sokan azt jósolták, sőt, ha rosszindulatú vagyok, várták, hogy az új felállásban mikor keletkeznek repedések. Csalódást kell okozzak némelyeknek: nem keletkeztek. Az esperesi karral kifejezetten harmonikus a kapcsolat, a kerületi vezetésen belül pedig, noha különbözőek vagyunk, mindegyikünknek más és más az erőssége és gyengéje, nagyon jól kiegészítjük egymást. A gondolkodásunk alapvonalai ugyanis azonosak. Ahogy mondani szokták, félszavakból is értjük egymást.

Mit éltem meg kudarcként? Kifejezett kudarcra nem emlékszem, inkább – ahogy én szoktam mondani – „ragacsos” ügyekre. Igen, ilyenek is vannak. Általánosságban, a kudarc lehetősége mindig akkor jelentkezik, ha valamilyen koncepcionális missziói szándék nem bír megvalósulni olykor pitiáner, máskor méltányolható érdekeltségi viszonyok miatt.  Ezért számomra a kérdés mindig a megvalósíthatóság egyházunk alkotmányos rendjén belül. Akármilyen mívesen is kidolgozott koncepció csak üres malaszt marad, ha nem lehet megvalósítani.  Nos, én nem merném azt állítani, hogy a mi református rendszerünk minden tekintetben kedvez egy elvi-teológiai alapú egyházigazgatásnak.

Mi volt ennek az évnek és mi lesz a következő évnek a legfontosabb feladata?

A feladat mindig ugyanaz: működtetni kell az egyházkerületet. Ez a mondat akár semmitmondónak is tűnhet, ha az egyházat úgy fogjuk fel, mint egymástól független gyülekezetek számtani összességét. De a helyzet az, hogy az egyházkerület egy igen kiterjedt, bonyolult és organikus szervezeti egység, gyülekezetekkel, egyházmegyékkel, sokrétű intézményhálózattal, nem kisszámú lelkészi és világi alkalmazottal, meglehetős ingatlanvagyonnal. S ez a kiterjedt egyházi közigazgatási rendszer önálló ugyan, ám mégis ezernyi szállal kötődik egyrészt az országos egyházhoz, másrészt a nem egyházi társadalomhoz, az állami közigazgatáshoz. Ehhez a kiterjedt infrastruktúrához képest az egyházkerületi igazgatási adminisztráció kifejezetten kezdetleges és fejletlen. A mi  egyházigazgatási vezetési rendszerünk arra lett kitalálva, hogy a gyülekezeteink önállóan élik az életüket, az egyház fő munkatársa a lelkipásztor, s minden a helyi  gyülekezetekben történik. Ez sokáig jól is működött, de mára a helyzet nagyon megváltozott. Gyülekezeteink egyre inkább felismerik, hogy egymásra vannak utalva, összefogásra, nagyobb szervezettségre van szükség. Ez a szervezettség a döntéshozatal szintjén történelmileg kialakult, ám a végrehajtás szintjén nem. Hiába hoznak testületeink jó döntéseket, ha  a végrehajtást nincs hova delegálni. Tessék megnézni egy esperesi hivatalt, vagy a püspöki hivatalt. Tisztségviselőit illetően százötven évvel ezelőtt is így nézett ki, azzal a különbséggel, hogy a lúdtollat lecseréltük számítógépre, miközben az ügyek száma ezerszeresére nőtt. Arról nem is beszélve, hogy ma az egyházigazgatásban nagyon sok területen speciális szaktudásra van szükség. Minél több szálon kapcsolódunk az államigazgatáshoz, annál több területen.  Örömmel mondhatom, hogy a kerületi vezetés teljesen egységes abban, hogy a végrehajtás magasabb szintű szervezettségére van szükség, ha nem akarjuk a végrehajtatlan határozataink számát növelni. Sok más mellett ezt tartom az egyik legfontosabb feladatnak a következő évben.

Mit vár a 2011. esztendőtől?

Mindenekelőtt kíváncsian várom, hogy az új kormány félelmetes tempóban elindított, a korábbiakhoz képest új filozófiai alapokon nyugvó kezdeményezéseinek mi lesz a sorsa. Kétségtelen, hogy történelmi kísérlet zajlik ma Magyarországon. Ez a folyamat szerintem nagyban befolyásolja a mai keresztyénség társadalmi helyének az értelmezését is. A keresztyénség európai jelene és jövője igenis nagyban függ attól, hogy a ma domináns gondolati áramlatokban keresztyén hagyomány és modernitás miként viszonyulnak egymáshoz. Magyarán  az, hogy az emberek mit gondolnak a bibliai üzenetről nagyban függ attól is, hogy milyen szellemi környezetben élnek. Számomra ebből a szempontból a rendszerváltás óta eltelt húsz év csalódás volt, mert azt üzente, hogy keresztyén hagyomány és modernitás között nem lehet megteremteni a folytonosságot. Akárhogyan is, a keresztyénséget nem a történelmi múltja alapozza meg, hanem az, hogy az üzenet ma is érvényes. Van bennem tehát várakozás az általános szellemi környezet változását illetően. Ám tudni kell, bármilyen kedvezően alakuljanak is a dolgok, amit nekünk kell elvégezni, azt helyettünk senki sem végzi el. Nagy kérdés, hogy észrevesszük-e történelmi lehetőségeinket?

Végezetül mit kívánna önmagának, szolgatársainak, olvasóinknak?

Hitet a feltámadott Jézus Krisztusban. Mi mást? Karácsonynak csak Húsvét felől van igazi értelme, különben az egész csak giccsektől hemzsegő, feledhető átmenetiség. Ha nem Húsvét fényében nézem az emberi nem történetét, amelynek én is részese lehetek, akkor az élet nem más, mint a létfenntartásért folytatott öldöklő, végeérhetetlen és hiábavaló gyilok, néhány szép emlékkel, amelyek előbb-utóbb a szemétdombra kerülnek.  Elismerem, ebben az átmenetiségben nagy vigasztalás tud lenni egy jó, forró húsleves, én sem hagyom ki. De én ennél többet kívánnék magamnak is, és minden felebarátomnak. A csoda az, hogy ezt meg is kaphatjuk, hit által. A Karácsony a Jézus Krisztusban nyilvánvaló vált értelmes emberi élet ünnepe. Értelmes időt kívánok mindenkinek.