Visszaemlékezés egy balatonfüredi csendeshétvégére

Minthogy kinőttük a monoszlói hangulatos szálláshelyet, ezúttal is a balatonfüredi Siloám Református Missziós Otthon biztosított helyet az elcsendesedni vágyó gyülekezeti tagoknak. A gyönyörű villában kényelmes szálláshelyre találtunk. A napi étkezéseink során érezhettük, hogy a konyhai dolgozók számára mennyire fontos, hogy az étellel elégedettek legyünk.

Az üdülő konferencia terméből a teraszra kilépve csodálatos, napsütéses balatoni panoráma tárult elénk. Már önmagában ez is hálára indító élmény volt! A ragyogó szombat délutánt pedig igazán szép programokkal tölthettük el: városnézés kisvonattal, a Jókai és Vaszary villa megtekintése, séta a vízparton, kávézás cukrászdában, stb.

A vasárnap délelőtti istentisztelet bensőséges úrvacsorával zárult. Hálával és dicsőítéssel köszöntük meg az Úrnak, hogy testvéri közösségben, Krisztus jelenlétében tölthettük el ezt a hétvégét.

A délelőtti alkalmakon az ember megváltozásának fontos kérdése került terítékre. Ehhez Jákób életének azt az időszakát tanulmányoztuk, amikor hosszú idő után a bátyjával, Ézsauval való találkozásra készült: I. Mózes 32.

Félt ettől a találkozástól, hisz rendezetlen dolga volt Ézsauval: csalással elvette az elsőszülöttnek járó atyai áldást és a családi örökség nagyobbik részét. Menekülnie kellett Ézsau bosszúja elől.

Hosszú ideig volt távol, mígnem az Úr szólt: „Térj vissza atyáid földjére, a rokonaidhoz, én veled leszek!" /I.Móz.31,3/ Ez azt jelentette Jákób számára, hogy a bátyjával való találkozást nem kerülheti el.

Ahogy közeledett Ézsau lakhelyéhez, követeket küldött bátyjához, aki válaszként négyszáz emberrel indult Jákób elé. „Jákóbot ekkor nagy félelem és szorongás fogta el." Előbb imádkozik az Úrhoz, majd stratégiát készít Ézsau fogadására. Milyen ismerős ez a kettősség! Mi is hasonlóan szoktuk intézni a dolgainkat. Segíts Uram bejutni az egyetemre, és aztán elindulunk protekciót keresni, vagyis kézbe vesszük a sorsunkat.

Az ajándékait - kellő hatásfokozással - elindítja Ézsau felé, legvégül a családját is. Lehet érezni a félelemből eredő kapkodását, idegességét. Egyszer csak kifogy az ötleteiből, nincs mit tenni, pedig neki ezek az erősségei: stratégiát készíteni és cselekedni. Isten megállította, és ott maradt egyedül a sötét éjszakában. Hányan bolyongnak ma is telve félelemmel a jelen helyzetük miatt, a jövő miatt. Hívők is kerülnek ilyen helyzetbe, úgy érezve, mintha egyedül lennének teljesen. Megenged az Úr ilyen helyzeteket, de Ő velünk van, mint ahogy Jákóbbal is vele volt: „Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig".

Isten kezelésbe vette Jákóbot. Ő tusakodott Jákóbbal, aki addig csak a maga ravaszkodásában, stratégiáiban bízott. Jákóbnak most meg kellett végre látnia önmagát. Micsoda kegyelem, amikor Isten megláttatja velünk, hol kell keresnünk az adott probléma igazi okát: bennünk! De milyen nehéz ezt elfogadni!

Jákóbnak sem volt könnyű. Amikor Isten meg akarja ragadni figyelmünket, olykor valami erős pontunkon kell, hogy megérintsen /"megüssön"/ bennünket. Jákóbbal is így tett, s ezáltal sántasága emlékeztető lett, hogy ne elfusson Istentől, hanem benne bízzon, ne a saját erejében, ravaszságában. Az életünkben is vannak hegek, amelyek emlékeztetők arra, amikor a saját elképzelésünk szerint oldottuk meg a problémánkat.

Jákób vállalta a küzdelmet, mint ahogy nekünk is tusakodni kell az imádságban. Ilyenkor csak győzni lehet, mert Istennel együtt tusakodunk e harcban, és Ő elvezet a megoldáshoz. Nem Isten legyőzéséről van szó! Vele együtt harcolok, és közben megláthatom: ki is vagyok valójában.

Isten kérdésére „Mi a neved?" - Jákób bemutatkozott: „Jákób". Már nem magyarázkodott. Jól tudta az Úr, hogy kicsoda Jákób. Neki magának kellett kimondania: csaló, ravaszkodó. Szembesülnie kellett a neve által önmagával, amikor bemutatkozott.

Nekünk, magunknak van szükségünk a beismerésre, Isten nélkülünk is tudja, kik vagyunk. Csak a bűnünk beismerése után bocsátja az Úr rendelkezésünkre az erejét. Ha ezen a kritikus ponton kilépnénk, vagyis nem ismernénk be a bűnünket, egy más helyzetben újra szembesülnénk vele.

Változnunk kell tehát. Az olyan élet, amely nem változik ebbe az irányba, haszontalan élet. Az az erő, amely Krisztust feltámasztotta a halálból, most is rendelkezésünkre áll. Akarjuk-e igénybe venni, akarjuk-e elfogadni?

Az igazi változások nem kívülről, hanem belülről kell hogy kezdődjenek, mert belül van a baj. Aztán ennek lesznek külsőleg is látható jelei /viselkedésben, őszinteségben stb./

Ezután a bemutatkozás után Isten elkezdte megváltoztatni Jákóbot. Megáldotta, új nevet adott neki: Izráel = Isten serege, Isten fejedelme.

Jákób problémája nem ezen az éjszakán kezdődött és oldódott meg. A változás nem megy egyik pillanatról a másikra: kitartásra, türelemre van szükségünk. Egy igehirdető szerint: sok idő, és mint a tenger sója, annyi könny /harc/. Nem látja az ember mindjárt, hogy mi az értelme, következménye a megújulásnak, de tudni kell, hogy az Úr akarata, és az csak jó lehet.

A történtek után Jákób soha többé nem volt ugyanaz! A börtönt megjártaknak a gyülekezetünkben tett bizonyságtétele is bizonyíthatta számunkra, hogy milyen mélyreható ez a változás. Ez csak Krisztus által lehetséges.

A változás nem mindig azt jelenti, hogy valamit elhagyunk, valamitől megszabadulunk. Van, amikor azt jelenti, hogy valami újat vezetünk be az életünkbe: a bibliaolvasást és az imádkozást.

Akarjuk-e a változást valóban? Eszünkkel tudjuk, mondjuk, de nem igazán akarjuk. Ne feledjük: az az erő, mely feltámasztotta Krisztust a halálból, most is rendelkezésünkre áll!

Fábiánné Jónás Éva

Forrás: Békesség

a Székesfehérvári Református Egyházközség Lapja, XVI. évf. 5. szám

Kapcsolódó link:http://www.refdunantul.hu/lap/mezofoldiem/